Kövess minket 
-on és 
-en!
A második világháború végét követően addig soha nem látott persorozat vette kezdetét a vesztes országokban, hogy a győztesek szavaival élve "felelősségre vonják" a háború kirobbantásával vádolt politikai-katonai-gazdasági elitet.
Hasonlóra korábban egyetlen egy háború végeztével sem volt példa.
Ezek a politikai, jobbára inkább koncepciós perek, természetesen a győztes nagyhatalmak bábáskodásával mentek végbe, így kulcsfontosságú kérdés volt, hogy melyik vesztes ország melyik megszállási övezetbe került korábban. Hazánk esetében nem volt kérdés, hogy kommunista nyomásra minél több embert küldenek majd bitófára, vagy ítélnek golyó általi halálra, ebben pedig lelkesen segédkeztek a kommunistákkal, szovjetekkel együttműködő "demokratikus pártok" is. (A Debrecenben székelő Ideiglenes Nemzeti Kormány is vállalta a "háborús bűnösök" bíróság elé citálását, ezt még 1944 végén deklarálták.) Noha később az ő osztályrészük is a leszalámizás és esetenként kivégzés lett – egyáltalán nem sajnáljuk őket ezért, sőt, megérdemelték – a Horthy-korszak és a rövid ideig tartó nyilaskeresztes időszak szereplőinek "felelősségre vonásakor" nyilvánvalóan abban reménykedtek, hogy majd nekik is jut egy-egy szelet a tortából.
A nagypolitika szabályai szerint 1945-ben felállított népbíróságok előtt a vádlottaknak vajmi kevés esélyük volt bármilyen számottevő enyhítésre. A lefolytatott pereknek közös jellemzője, hogy az ítélet és az erre irányuló politikai nyomás már akkor megszületett, mielőtt maga a per egyáltalán elkezdődhetett volna. Ilyetén valódi tárgyalásról, védekezési lehetőségről egyáltalán nem beszélhetünk, mint ahogy fellebbezési jog sem létezett. A koncepciós perek között egyaránt megtalálhatóak nagyobb jelentőségű, nagy publicitást kapó perek, illetve kisebbek, amelyeket jobbára nem elsővonalas nyilas párttagok vagy civilek ellen folytattak. Az összes közül azonban a legkiemelkedőbb figyelem Szálasi Ferenc nemzetvezető perére irányult, amely 1946. február 5-én kezdődött a Zeneakadémián. Egyébként nem egyedül Szálasi szerepelt vádlottként, hanem rajta kívül további vezető politikusok is ekkor álltak bíróság elé: Vajna Gábor, a Nemzeti Összefogás Kormányának volt belügyminisztere, Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettes, báró Kemény Gábor külügyminiszter, Beregfy Károly honvédelmi miniszter, Csia Sándor pártvezető-helyettes, valamint dr. Gera József vezető nyilas párttag, ideológus.
Szálasi Ferenc, Szöllősi Jenő, báró Kemény Gábor és Beregfy Károly a Zeneakadémia fűtetlen nagytermében megrendezett népbírósági tárgyaláson
A majdnem egy hónapig tartó, jobbára szürreális eseménysorozat a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető tisztességes tárgyalásnak. Nem csoda, hogy a népbírósági perek önigazolása lényegében a perekkel párhuzamosan megkezdődött a kommunista történetírás hazug lapjain. Utóbbiak mindenféle kritika és józan ész nélkül próbálták alátámasztani az ítéletek jogosságát, amely odáig fajult, hogy néhány üdítő kivételtől eltekintve a történettudomány még ma sem pakolta a népbíróságok működését a "megfelelő polcra". Ez persze egyáltalán nem csoda annak fényében, hogy a politikai élethez hasonlóan a történetírásban sem történt valódi rendszerváltás. Példának okáért jelen sorok írójának is jóval egyoldalúbb információhalmaz állna rendelkezésére, ha annak idején nem olvasta volna az azóta is "tiltott irodalomnak" számító Vádló Bitófák című könyvet Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos tollából. Talán ebben a kötetben kapjuk a leghitelesebb, legátfogóbb képet arról, hogy mégis mire számíthatott a népbíróság előtt álló vádlott, milyen "hangulatban" telt egy-egy per. Innen tudjuk meg például azt is, hogy a tárgyalásokra odacsődített bosszúszomjas közönség milyen alpári bekiabálásokkal, ocsmány viselkedéssel "színesítette" a kirakatpereket.
A Szálasi-perben bő három hét alatt, 1946. március 1-jén hirdettek ítéletet, "meglepő módon" mindegyik vádlottat kötél általi halálra ítélték. A modernkori purimünnep csúcsa természetesen Szálasi Ferenc kivégzése volt, melyre 1946. március 12-én került sor. Szintén ezen a napon gyilkolták meg Vajna Gábort, Gera Józsefet, Beregfy Károlyt, illetőleg Rajniss Ferencet, a nemzetiszocialista kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterét, korábbi újságírót is (utóbbit golyó általi halálra ítélték).
|
|
|
|
|
|
Beszélgetések során többször találkoztam azzal a véleménnyel, hogy ha a Magyarországon halálra ítélt személyek ügyét Nürnbergben tárgyalták volna, egészen más eredmény születik, pozitív értelemben. Igaz, ami igaz, a nürnbergi perek nem teljesen abban az előre legyártott bolsevik mederben haladtak, mint a hazai népbíróságok tárgyalásai, valamint a "népellenes bűntett" kifejezés sem volt ismeretes nyugaton, ám ebben az állításban mindezek ellenére is erős jogunk van kételkedni. Akinek volt szerencséje olvasni David Irving Nürnbergről szóló könyvét, az jól tudhatja, hogy a koncepciós per kifejezést bizony "odaát" is gyakorta kimerítették, így Szálasiéknak ebben az esetben sem lett volna sok esélye az életben maradásra. Azonban én még 75 év távlatából is úgy gondolom, hogy rossz helyen keresgél az, aki a túlélési esélyek latolgatásában látja az akkor történtek fő mondanivalóját.
Szálasi Ferenc és társai az első perctől kezdve az utolsóig tudták, hogy mit vállaltak el a háború utolsó szakaszában, és azzal is tisztában voltak a legelejétől, hogy szövetséges győzelem esetén mit várhatnak a bolsevista "igazságszolgáltatástól", mint ahogy azok is, akik a háború utolsó hónapjaiban már nem vállaltak központi szerepet, mégis előkelő helyen álltak a kommunista halállistán. Így az a fajta, minden megaláztatás ellenére való bátor kiállás, amely a népbírósági perek alatt is jellemezte az idézőjeles "háborús bűnösöket", a nemzetszolgálat és határtalan áldozatkészség legmagasabb rendű megnyilvánulása. Úgy, ahogy a háború utolsó hónapjaiban, a gúnyolódó népbíróság "bírái" előtt sem vallottak szégyent, sőt, a tárgyalások során gyakran hozták kellemetlen helyzetbe magukat a vádlókat, bizonyítva ezzel erkölcsi és intellektuális fölényüket. Utóbbira a legékesebb példa Bárdossy László egykori miniszterelnök pere, ahol saját maga százszor jobban tisztában volt a jogi kifejezésekkel, mint az összes vádlója együttvéve, ezt a tényt pedig gyakorta bizonyította is felszólalásaiban. Egyértelműen ez az a pont, ahol a legjobban kirajzolódik, milyen szürreálisan komikus, hitvány társaság mondott ítéletet népünk elitje felett.
Az 1945-46-ban lezajlott népbírósági perek során a szó szoros értelmében kiirtották Magyarország politikai-gazdasági-katonai elitjét, aki pedig csodával határos módon életben maradt, az örökre emigrációba kényszerült. Ezt a csapást nemzetünk mind a mai napig nem heverte ki, s a dolgok finoman szólva sem abba az irányba mutatnak, hogy valaha ez meg fog történni. 1945-46 egy olyan törést jelent a magyar történelemben, ami után visszafordíthatatlanul a hitványak és alantasak kezébe került a politikai élet jelentős része. S ezen természetesen a "rendszerváltozásnak" csúfolt színjáték sem sokat változtatott, ahogyan a mai magyar politikai "elitnek" sincs árnyalatnyi köze sem a '45 előtti, magasabb emberi minőséggel megáldott garnitúrához.
Március 12-én nem csak a Szent Koronára felesküdött utolsó törvényes államfőre, Szálasi Ferenc nemzetvezetőre emlékezünk, hanem a tomboló kommunizmus és a bosszúszomjas zsidóság purimünnepének összes áldozatára. Emlékük örökké él!
