Véres csütörtök – 1956

Kövess minket -on és -en!

Sorsfordító nap volt 1956. október 25. Máig nem teljesen tisztázott okokból a Parlament elé vonuló fegyvertelen tüntetőkbe tankokból és gépfegyverekből belelőttek az épület védelmére odarendelt orosz katonák és az ÁVH kirendelt fegyveresei. A forradalom és szabadságharc ettől a vérengzéstől vált igazán szovjetellenessé.

Minden forradalomban és szabadságharcban van egy pont, amikor a felkelők addigi ellenségképe kibővül, és már azt tekinti a hazáját fenyegető legnagyobb veszélynek. Így volt ez 1956-ban is, amikor egy barbár, teljesen felesleges vérengzés végleg a szovjet katonák, a Szovjetunió ellen fordították a magyar nép nagy részét. A történészek jelentős hányada vélekedik úgy, hogy „1956. október 25-i véres csütörtök után már ugyanolyan gyűlölt ellenséget láttak a szovjetekben, mint a hazai kommunista diktatúra öklében, az ÁVH-ban”.

De nézzük, mi vezetett, mi vezethetett el a tragédiáig. A forradalom egyik követelése elejétől fogva az volt, hogy az orosz hadsereg hagyja el Magyarország területét. Ennek egyébként logikus magyarázata az volt, hogy a nemzetközi megállapodásokban az szerepelt, hogy a Szovjetunió hivatalosan is állomásoztathat itt katonákat, mégpedig az ausztriai megszállt terület utánpótlásának biztosítása miatt. Amikor azonban 1955-ben a szovjet csapatok elhagyták Ausztriát, az emberek szemében már megszűnt mindennek a létjogosultsága. Ugyanakkor ezt felülírta, hogy az ausztriai kivonulás előtt egy nappal, 1955. május 14-én a lengyel fővárosban megalakult a szocialista országok védelmi katonai-politikai szervezete, a Varsói Szerződés.

„Mindez azonnal lehetőséget teremtett a szovjeteknek, hogy rendezze a népi demokráciákban állomásozó csapatai státuszát, így a Vörös Hadsereg katonái immár erre hivatkozva maradtak Magyarországon”.

Magyarországon a már eleve itt állomásozó egységekből és az osztrák földről kivont alakulatokból a lehető leggyorsabban létrehozták a Szovjet Szárazföldi Haderő Vezérkarának alárendelt Különleges hadtestet. A két gépesített hadosztályból és egy gépesített lövészezredből álló hadtest parancsnoksága Lascsenko altábornagy irányításával Székesfehérvárra települt. Budapesten ugyanakkor mindössze néhány szakasznyi szovjet katona tartózkodott, akik a magyar szervekkel közösen a különböző szovjet hivatalok és főbb objektumok védelmét látták el.

Arra ugyanakkor ügyeltek a szovjet katonai vezetők, hogy az alakulatokat olyan helyeken állomásoztassák – Kecskemét, Cegléd, Szolnok, Sárbogárd, Vecsés, Szombathely, Körmend, Győr, Hajmáskér és Komárom –, hogyha kell, hamar a fővárosba érjenek. Mindezt kiegészítette két Magyarországon állomásoztatott légi hadosztály. A Pápán állomásozó 195. légi vadász hadosztály Kirszanov ezredes vezetésével, valamint a Veszprémben elhelyezett PDSz (Parasjutno Deszantnaja Szluzsba) ejtőernyős és deszant szolgálat és a 177. légi bombázó hadosztály.

„Érdekesség, hogy a nyugati demokráciákkal szomszédos Magyarországon tartózkodó csapataikat nem látták el azokkal a legkorszerűbb fegyverekkel, mint amilyeneket már a Szovjetunió és Románia területén állomásozó katonák megkaptak”.

Sok történész ezt azzal magyarázza, hogy az Ausztriából kivont csapatok haditechnikájának leváltását még nem kezdték el, így a magyar területre vezényelt egységek még főleg második világháborús fegyverekkel voltak felszerelve: SzKSz karabélyok és PPS, PPSz géppisztolyok, vagy DP-27, DPM golyószórók, valamint leginkább T-34-es tankok. Persze, erejét tekintve igen jelentős harci értékkel bírt a Különleges Hadtest.

Amikor a szocialista országokban egyre inkább mélyült a politikai válság, a rendszerellenesség, a moszkvai vezetés egyértelműen úgy döntött, fel kell készülni Magyarországon is egy esetleges zavargás, forradalmi helyzet kialakulására. 1956. július 20-án elfogadták a „Hullám” hadműveleti tervet, amely arról rendelkezett, hogy a szovjet csapatoknak miként kell a magyar hadseregnek és karhatalmi egységeknek a segítségére sietniük, ha veszélybe kerülne az „alkotmányos rend és a népi demokratikus proletárhatalom”.

„Miután a feszültség egyre fokozódott, Lascsenko altábornagy 1956. október 21-én ellenőrző készenlétet rendelt el a Különleges Hadtest egységeinél”.

A történészek – magyarok, oroszok és más állam képviselői – abban sem tudtak egységes álláspontra jutni, hogy a forradalom kitörését követően kinek a parancsára indultak el a készenlétben álló szovjet alakulatok. Vajon Gerő Ernő kért segítséget, ahogy azt Valerij Muszatov orosz történész és diplomata gondolja, vagy Moszkva döntött? Mindenesetre az biztos, hogy október 23-án este a szovjet nagykövet, Jurij Andropov azzal a kéréssel fordult a Különleges hadtest parancsnokságához, hogy vezényeljék Budapestre a csapatokat.

Lascsenko tábornok ezt először megtagadta, majd 24-én hajnalban mégis elindultak a szovjet alakulatok. Vélhetően a Moszkvában összeült politikai vezetők utasítására, amelyet a szovjet vezérkar főnöke, Szokolovszkij marsall továbbított Lascsenkónak. A „Hullám” hadműveletben öt hadosztály vett részt, ami azt jelentette, hogy 31 550 katonát és tisztet, 1130 harckocsit és önjáró löveget, 600 ágyút és aknavetőt, körülbelül 400 csapatszállító lövészpáncélost és nagyjából 4000 teherautót irányított a legfelsőbb szovjet vezetés Budapestre.

„Az első parancs értelmében a szovjet csapatok bevetése a katonai jelenlét szemléltetésére korlátozódott”.

Ám már ekkor, október 24-én megváltozott a forradalom hangulata, és a „szovjet katonai beavatkozás” ellen irányuló nemzeti mozgalommá kezdte kinőni magát. Ugyanakkor az első hullámban Budapestre érkezett 6000 katona, 290 tank, 120 páncélozott jármű és 156 ágyú egy kétmilliós városban még a rendfenntartás feladatainak ellátására sem volt elég. Ráadásul a szovjet katonák eleinte tűzparancsot még csak nem is kaptak.

Malasenko tábornok a visszaemlékezéseiben leírta, hogy „a katonáink és tisztjeink igyekeztek mindenáron elkerülni mind a saját csapataink, mind a magyar polgári lakosság veszteségeit… Nem nehéz elképzelni, hány ember vesztette volna életét, ha egy szovjet tank vagy géppuska tüzet nyitott volna a tüntetők tömegébe, vagy abba az embertömegbe, ami ellepte a tereket”. Ennek ellenére már ekkor több helyen harcba keveredtek a felkelőkkel, és már az első nap volt halottja a szovjet katonáknak. A „Szovjetunió és a Magyar-válság, 1956″ archívuma alapján 12 katona, és egy tiszt, míg Valerij Muszatov kutatásai szerint 20 katona és tiszt halt meg 24-én, és 48 katona megsebesült.

„Így jött el október 25., és a fentiek ellenére úgy tűnt, hogy Budapest lakossága – noha többségében szimpatizált a forradalommal és a felkelőkkel – még nem volt hajlandó arra, hogy ádáz ellenséget lásson a szovjet alakulatokban. Ez fordítva is igaz volt”.

Reggel az Astoriánál gyülekezett a tömeg, amely a külső kerületekből érkezőkkel kiegészülve megindult a Kossuth térre, a Parlament elé. Az embereket néhány szovjet harckocsi kísérte, amelyeknek a legénységével az oroszul beszélő diákok összebarátkoztak, így a legtöbb tankon magyar zászlók jelentek meg.  Az emberek Kossuth-címert rajzoltak az oldalaikra. A tömeg és a tankok együtt érkeztek meg a Kossuth térre, ahol már ott álltak a Parlament védelmére korábban kirendelt szovjet harckocsik, valamint mögöttük az ÁVH katonái. Ekkor elterjedt a tömegben, hogy az Astoriától velük együtt haladó 4 szovjet harckocsi átállt a felkelőkhöz, és emiatt a téren állomásozó tankok legénysége sem fog tüzet nyitni a tüntetőkre. Egyik sem volt igaz…

A Mihail Szergejevics Malinyin hadseregtábornok és Ivan Alekszandrovics Szerov KGB-főnök által a térre rendelt T-54-es páncélosok a Parlament főbejáratával szemben, illetve a rakpartnál, a Báthory utcánál és az Akadémiát védve sorakoztak fel. A hangulat a túlélők szerint kifejezetten békés volt, a tankok legénysége mosolyogva fogadta a barátkozó tüntetőket, akik felmásztak a tankokra.

„Ez a kép fogadta a Kossuth térre 11 órakor kiérkező Szerov tábornokot, aki azonnal eldöntötte, hogy közbe kell lépnie”.

Kíséretének riasztólövések leadására adott parancsot, mire teljes lett a zűrzavar. A tömeg pánikba esett, miközben ismeretlen helyekről lövések érkeztek a térre. Sokan fedezéket próbáltak keresni, miközben a szovjet páncélosok lecsukták a tetőnyílásaikat, és tüzelésbe kezdtek, leginkább a Földművelésügyi Minisztérium és a Néprajzi Múzeum irányába leadva lövéseiket.

Hogy ki adta ki a tűzparancsot, vagy ki kezdte a lövöldözést, az a mai napig vita tárgyát képezi. Szerov parancsát a figyelmeztető lövésekre immár szinte mindenki tényként kezeli, de az utána kezdődő lövöldözésekről megoszlanak a vélemények.

„A legtöbben azt tartják hitelesnek, hogy a Földművelésügyi Minisztérium padlásteréből érkeztek az első sorozatok, mégpedig az itt rejtőző ÁVH-s katonák fegyvereiből, akik a szovjet tankokat sem kímélték”.

Nem véletlen, hogy a szovjet tankok is az épületre lőttek először. Az meg szintén érdekes, hogy a szabadságharc leverését követően ezeket a harckocsizókat felelősségre vonták, amiért az épületekre tüzeltek. A másik verzió szerint a szovjet katonák lőttek a tömegbe a figyelmeztető lövéseket követően, ám ez a tankok első reakciói miatt nem valószínű. Néhány kutató szerint pedig volt magyar emigránsok lőttek a tömegből, ám ez szinte kizárható.

Az ÁVH felelősségét Gosztonyi Péter hadtörténész mellett Bokor Imre hadtörténész is megerősítette a Rendvédelem-történeti Füzetek (Acta Historiae Preasidii Ordinis) 2007. évi 16. számában. „A Földművelésügyi Minisztérium tetőteréből golyószóróból érkezett az első rövid sorozat, amit szakaszos géppisztoly- és puskasortüzek követtek az FM, a Könnyűipari Minisztérium, illetve az Országház Étterem épületének tetejéről”. Az igazi pusztítást azonban a vélhetően Szerov parancsára megjelenő és a Báthory utcából a térre kihajtó szovjet harckocsi okozta, mely repeszgránátokat zúdított a tömegre. Ugyancsak komoly véráldozatot követelt egy határőr egységből álló zöld-ávós különítmény sortüze. A Szalay Zoltán ÁVH-alezredes irányítása alatt állók a Parlament előtt álló szovjet harckocsikhoz közeli tüntetők felé lőttek.

„Történészek kutatásai szerint a vérengzés fő okozója vagy a már fentebb említett, a második hullámban érkező szovjet harckocsi, vagy a zöld-ávósok által a fegyvertelen tömegre leadott sortűz volt”.

A megzavarodott, pánikba esett és rettegve menekülő tömegben a golyók és repeszek válogatás nélkül oltották ki nők, gyerekek és idősek életét is. Délre a holttestek már véres összevisszaságban borították a teret.

Az áldozatok számáról nincs biztos adat. A sortűz után a belvárosi kórházak megteltek, de a Központi Mentőállomás épületébe is tömegével szállítottak be sérülteket. Kő András és Nagy J. Lambert kutatásai szerint legalább 75-en vesztették életüket a Parlamentnél és a környékén leadott sortüzekben és lövöldözésben, valamint 284-en sebesültek meg. Összesítésük szerint 61-en a téren vesztették életüket, és meghalt további hat határőr, két rendőr, két folyamőr, két kormányőr és két szovjet katona is. Egyes szemtanúk tizenkét olyan megrakott teherautóról számoltak be, amelyek a sortűz áldozatait szállították el a térről. Körömi Teréz kutató 234 áldozat nevét gyűjtötte össze, míg Mikes Tamás 820 halottat számolt meg egy ismerősével együtt a Kerepesi temetőben, 50-es gúlákba rakva.

„A Parlament melletti vérengzés, a véres csütörtök újabb lendületet, és újabb célpontot adott a fegyveres felkelésnek”.

Ugyanis szinte azonnal híre ment a városban, miszerint: „az oroszok lőttek!” Ettől a ponttól kezdve a forradalom teljes mértékben szovjet- és oroszellenessé vált. 

Kövess minket -on és -en!