Kövess minket 
-on és 
-en!
Az 1945 kora tavaszán elindított Tavaszi ébredés kódnevű hadműveletnek, a második világháború utolsó nagy német offenzívájának – amellyel a Führer kísérletet tett a Vörös Hadsereg visszaszorítására, és a létfontosságú zalai olajmezők biztosítására –, a Dunántúl volt a terepe.
A március 6-án elkezdődött nagyszabású ellentámadásban a német hadvezetés kiemelt szerepet szánt a Velencei-tó és a Balaton között húzódó frontvonalról előrenyomuló 6. SS-páncéloshadseregnek; az offenzívában a második világháború legfélelmetesebb nehézpáncélosai, a Királytigrisek alkották volna a szovjet vonalakat áttörő megállíthatatlan éket. Csakhogy a német stratégák egyvalamivel nem számoltak: a Sárrét kora tavaszi olvadástól ingoványossá vált területével, ami megakadályozta, hogy a 70 tonnás monstrumok hatékony harcrendbe fejlődjenek fel. A szörnyű terepviszonyok, valamint a krónikus üzemanyaghiány miatt a visszavonuló német seregtestek számos páncélost hagytak hátra a Balaton-felvidéken és a Bakonyban, amiket először a helyi lakosság fosztott ki, majd szervezett roncsvadász alakulatok gyűjtötték be az elárvult tankok maradványait.
A Királytigrisek alkották a Führer egyik utolsó reményét, hogy megfordítsa az 1945 tavaszára katasztrofálissá vált magyarországi harctéri helyzetet. A második világháború történetében sehol sem vetették be akkora számban a legfélelmetesebb német nehéztankot, mint a dunántúli hadműveletben.
A nyugati hadszíntéren, az Ardennekben 1944. december 16-án elindított nagy német offenzíva keserves meglepetésként érte az angolszász szövetségeseket. A kezdeti német sikerek után az amerikai és brit hadseregcsoportok súlyos veszteségek árán ugyan, de sikeresen megállították, majd 1945 januárjának közepére a kiindulási vonalaikig szorították vissza a szintén komoly veszteségeket elszenvedett német seregtesteket.
A nyugati kudarc után Adolf Hitler figyelme ismét kelet felé fordult, ahol újabb katasztrófa fenyegetett. A Vörös Hadsereg első alakulatai 1944. szeptember 23-án Battonya, Csanádpalota és Makó térségében lépték át Magyarország trianoni határait. Noha eleinte úgy tűnt a szovjet hadvezetés számára, hogy Magyarországról gyorsan kiszoríthatják a német alakulatokat, ám Horthy kormányzó október 15-i kudarcba fulladt árulási kísérlete, a nyilas hatalomátvétel és Budapest ostroma hosszan elhúzódó véres harcok terepévé változtatta a magyarországi hadszínteret. Ami különösen riasztó volt, hogy Fjodor Tolbuhin marsall 3. ukrán frontja, valamint Rogyion Malinovszkij marsall 2. ukrán frontjának egyes seregtestei tartósan megvetették lábukat a Dunántúlon.
Románia 1944. augusztus 23-án történt kiugrása miatt a Nagynémet Birodalom elvesztette a legfontosabb üzemanyagforrást, a ploesti olajmezőket, ami miatt 1944 szeptemberére 90 százalékkal csökkentek Németország olajforrásai.
Ebben a válságos helyzetben a zalai olajmezők váltak a Harmadik Birodalom legfontosabb üzemanyagforrásává. Adolf Hitler ezért elhatározta, hogy bármi áron megvédi Németország utolsó olajtartalékait, amihez azonban ki kellett szorítani a Vörös Hadsereg Dunántúlon stabil frontvonalat kiépített alakulatait.
|
|
|
|
|
|
Az ardenneki kudarc után, 1945 januárjában Hitler utasítást adott a nyugati offenzívában kulcsszerepet játszó és Josef (Sepp) Dietrich SS-Oberstgruppenführer (vezérezredes) parancsnoksága alatt álló 6. SS-páncéloshadsereg nyugati frontról való kivonására, feltöltésére, és rövid pihentetés utáni magyarországi átvezénylésére.
Adolf Hitler az 1945. január 17-én megtartott helyzetértékelő megbeszélésen tájékoztatta tábornokait a tervezett dunántúli offenzíva fő célkitűzéseiről, amihez a Harmadik Birodalom még rendelkezésre álló összes páncélostartalékát be akarta vetni.
A kiváló páncélosparancsnok, Heinz Guderian vezérezredes, a szárazföldi véderő (Oberkommando des Heeres, OKH) vezérkari főnöke azonban erélyesen tiltakozott a terv ellen és arra hívta fel Hitler figyelmét, hogy a Vörös Hadsereg készülő fő csapása az Odera és Neisse folyók, a Berlin előtti utolsó természetes védővonalak áttörésére és a német főváros bevételére irányul, éppen ezért azt követelte, hogy az Ardennekből kivont páncéloserőket ne Magyarországon, hanem a birodalmi fővárost fenyegető szovjet offenzíva meghiúsítására vessék be.
A sietve kidolgozott hadműveleti terv, az Unternehmen Frühlingserwachen (Tavaszi ébredés) végrehajtásához impozáns csapásmérő erőt vontak össze, ami alig két hónappal a Németország végső összeomlása és kapitulációja előtt már önmagában is figyelemre méltó ténynek számít. A dunántúli hadművelethez összevont támadóerő 10 páncélos és 12 gyalogos, valamint páncélgránátos hadosztályból, mintegy 220 ezer katonából 3200 lövegből, 656 harckocsiból és rohamlövegből állt.
A páncéloshadosztályok legfélelmetesebb csapásmérő egységei, mint például már az ardenneki áttörésben rettegett hírnévre szert tett és Joachim (Jochen) Peiper Standartenführer (SS-ezredes) parancsnoksága alatt álló 503. nehézpáncélos zászlóalj a vadonatúj fejlesztésű 70 tonnás Panzerkampfwagen VI Ausf. B Königstiger” Királytigris harckocsikkal voltak felszerelve. Ahogyan azt még az ardenneki ellentámadás idején egy amerikai tiszt megjegyezte, „a Királytigrisben csak egyetlen jó dolog volt, mégpedig az, hogy kevés volt belőle”.
E páratlan támadóerővel rendelkező nehézpáncélosból az 1944-ben elkezdett és 1945 elejéig tartó sorozatgyártás során mindössze 492 példány hagyta csak el a gyártósorokat.
A Királytigris több mint hat méter hosszú 8,8 cm-es KwK 43 L/71 típusjelű és rendkívül nagy torkolatsebességű lövege a második világháború leghatékonyabb harckocsiágyúja volt, amivel az összes angolszász szövetséges, illetve szovjet tankot egyetlen lövéssel képes volt megsemmisíteni ezek hatásos lőtávolságán kívül, 1000-2000 méteres távolságból.
De páratlan volt e félelmetes szörny páncélvédelme is; a torony frontpáncélzata 185 mm, a harckocsi elejéé pedig 150 mm vastagságot tett ki, ami az ellenséges harckocsiágyúk és páncéltörő lövegek számára szemből kilőhetetlenné tette a Királytigrist. A dunántúli harcokhoz a 6. SS-páncéloshadseregben összevont Királytigrisek a második világháború történetében a legnagyobb számban a Tavaszi ébredés hadművelet során lettek bevetve.
|
|
|
|
|
|
Sárba fulladt Hitler utolsó offenzívája
A Balaton és a Velencei-tó térségéből kiinduló offenzívában a 6. SS-páncéloshadsereg, valamint Herman Balck vezérezredes 6. páncéloshadsereg alkotta a fő támadóerőt. Az előretörést délről Otto Wöhler gyalogsági tábornok Dél Hadseregcsoportja fedezte. A haditerv szerint a német páncéloserőknek a Duna vonaláig kellett előretörniük kettévágva és bekerítve Tolbuhin marsall 3. ukrán frontjának seregtesteit, majd e magasabb egységek felszámolása után stabil védővonalat kellet volna kialakítaniuk a Duna mentén.
1945 márciusának első napjaiban csapadékosra fordult az időjárás; hózáporok, eső és havas eső váltották egymást süppedőssé áztatva a megindult hóolvadástól sártengerré változó talajt. A március 6-án hajnalban félórás intenzív tüzérségi előkészítés után támadásba lendülő német páncélosegységek amikor letértek a műútról, hogy szétbontakozzanak a terepen, a 70 tonnás Királytigrisek és a könnyebb, 45 tonnás Panzerkapfwagen V „Panther” Párduc harckocsik is azonnal elakadtak a sárban. A 6. SS-páncéloshadsereg alakulatai a támadás első két napján ezért csak alig 8 kilométert tudtak előrehaladni. Számos páncélos menthetetlenül beleragadt a sárba, a személyzetük ezért kénytelen volt ezeket felrobbantani.
Amikor megszűnt a csapadék és némileg felszáradt a talaj, a német harckocsik ismét előrenyomultak; március 10-én elfoglalták Simontornyát és a 6. SS-páncéloshadsereg kötelékébe tartozó 1. SS Adolf Hitler Leibstandarte, továbbá a 12. SS Hitlerjugend páncéloshadosztály egységei erőszakos átkelést hajtottak végre a Sió-csatornán, hídfőállásokat létesítve a csatorna déli oldalán. Március 13-án a 23. SS-páncéloshadosztály alakulatai még elfoglalták Sáregrest, ám március 14-re végleg kifulladt a német offenzíva ereje. A támadó alakulatok rengeteg harcjárművet vesztettek, jelentős részük vagy menthetetlenül a sárba ragadt, vagy pedig üzemanyag hiányában vált mozgásképtelenné.
A március 16-án a Velencei-tótól déli-délkeleti irányba elindított elsöprő erejű szovjet ellentámadás azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy bekeríti Sepp Dietrich és Balck vezérezredes addigra már leharcolt és súlyos utánpótlási gondokkal küzdő mindkét hadseregét. A visszavonulást biztosító folyosó óráról órára szűkült Tolbuhin marsall négyszeres túlerőben lévő csapatainak nyomása alatt. A nyugati határ felé hátráló német alakulatok a krónikus benzinhiány miatt a Balaton-felvidék és a Bakony térségében a még megmaradt páncélosaik jelentős részét is kénytelenek voltak hátrahagyni egyszerűen azért, mert a tankokból az utolsó cseppig kifogyott az üzemanyag.
A leghamarabb a Királytigrisek jutottak erre a sorsra; a harckocsi hatalmas tömegét mozgató tizenkét hengeres Maybach-motorok ugyanis valósággal falták a benzint. A megbénult harckocsikat az érvényben lévő utasítás szerint fel kellett robbantani, de gyakran előfordult, hogy a tank személyzete már az ehhez szükséges robbanóanyaggal sem rendelkezett.
Ilyenkor a páncélos lövegét hidraulikaolaj nélkül sütötték el, ami használhatatlanná tette a harckocsiágyút. A Dunántúlról az Ostmark (Ausztria) birodalmi területére visszahúzódó német alakulatok éppen ezért sok működésképtelen páncélost hagytak hátra az utak szélén.
Vaskohók mélyén végezték a rettegett acélragadozók
Amikor a harcok elcsendesedtek, az út szélén hagyott német páncélosok először a helyiek érdeklődését keltették fel. Amit csak tudtak le-, illetve kiszereltek a harckocsikból. A páncélosok megközelítése azonban korántsem volt veszélytelen vállalkozás. Nem egy harckocsit ugyanis a személyzete, miután elhagyta, úgynevezett robbanócsapdákkal, vagyis a páncélos köré telepített gyalogsági aknákkal vette körbe, hogy ezzel is megnehezítsék az üzemképtelen harcjárművek elszállítását
De potenciális veszélyt jelenthettek a harckocsikban maradt lövedékek, robbanóanyagok is. A leszerelt fémlemezeket ólak, vagy a község határában csordogáló patakon átívelő pallóhidak építésére használták fel, a kiszerelt irányzékokat vagy a műszerfal óráit pedig „szuvenírként” vitték magukkal. Számos üzemképtelen harckocsit a Vörös Hadsereg erre kijelölt műszaki alakulatai vontattak el, de 1945 nyarától a magyar hatóságok is megkezdték a roncsok szervezett begyűjtését. A krónikus vas- és acélhiány enyhítésére használták fel a páncélozott harcjárművek roncsait; ezek kivétel nélkül az olvasztókohók mélyén végezték az eseményekben dús pályafutásukat. 1946–47-re az ország területén maradt harcjárműroncsokat mind összegyűjtötték és beolvasztották.
|
|
|
|
|
|
Így egyetlen Királytigris vagy más német tank sem maradt meg, holott egy-egy eredeti példány ma már a világ nagy haditechnikai gyűjteményeinek felbecsülhetetlen értékei közé tartozik. Mind a mai napig makacsul tartják magukat azok a legendák, amelyek szerint a Balaton térségében 1945 márciusában vívott heves harcok idején legalább két-három Tigris tank került a tó mélyére.
A szájhagyomány útján terjedő legenda szerint a Tavaszi ébredés hadművelet idején, 1945 márciusában Zamárdi térségében három nehézpáncélos kísérelte meg a túlpartra való átkelést a befagyott Balaton jégpáncélján. Az első harckocsi óvatosan ráhajtott a befagyott víztükörre, hogy ellenőrizze, elbírja-e a jégpáncél a Tigris súlyát, majd miután nem szakadt be alatta a jégtakaró, két másik Tigris is követte.
Ám ekkor hirtelen repedezni kezdett a jég , majd nagy dörrenéssel beszakadt a harckocsik alatt. A személyzet éppen csak hogy ki tudott ugrani a gyorsan süllyedő monstrumokból – állítja az immár nyolcvanéves legenda. Egy másik elmélet szerint maguk a visszavonuló németek süllyesztettek el néhány műszakilag meghibásodott Tigrist a tóban, hogy ezek ne kerülhessenek a szovjetek kezére. A közelmúltban elvégzett kutatások azonban nem találtak bizonyítékot a Balaton Tigriseire, így a helyi háborús folklór részét gazdagítja továbbra is ez az izgalmasan hangzó legenda.
