Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Magyarországot, tágabb értelemben a Kárpát-medencét a nyugati és a keleti szakirodalomban egyaránt másodlagos, esetenként mellékhadszíntérként említik. A puszta számok ezt látszanak alátámasztani.
Stratégiailag a háború normandiai partraszállás utáni szakaszában megfigyelhető a törekvés, hogy ki érjen először a Nagynémet Birodalom szívéhez, Berlinhez: az angolszászok a Ruhr-vidéken vagy a szovjetek Brandenburgon át. Emellett sem szabad azonban szem elől téveszteni azokat a tényezőket, amelyek a Kárpát-medencét fontossá tették a fő hadviselő felek, Németország, a Szovjetunió és Nagy-Britannia számára. Az Amerikai Egyesült Államok nem véletlenül maradt ki a felsorolásból: nem tanúsított komoly érdeklődést Magyarország iránt.
A Kárpát-medence hadászati fontossága a II. világháború utolsó évében folyamatosan nőtt. Mind a német, mind a szovjet hadvezetés új és új seregtesteket irányított át a magyarországi frontra. Példa erre az 1944 decemberi ardenneki offenzívát végrehajtó német 6. páncéloshadsereg áthozása 1945 márciusában a Dunántúlra vagy a 3. Ukrán Hadseregcsoport főerőinek Magyarországra irányítása Szerbiából és Horvátországból.
A fenti tényezők – a teljesség igénye és fontossági sorrendbe kényszerítésük nélkül – a következőkben foglalhatók össze.
– Németország számára a Kárpátok térségének megtartása alapvetően volt fontos.
– Biztosítania kellett a túlélésre hivatott Alpenfestung (Alpesi Erőd) hadműveleti előterét, legalább annak kiépítéséig és katonai megszállásáig. Igaz, az 1945 tavaszáig sem épült ki katonailag számottevő erődrendszerré, de 1944 őszén ennek elvi lehetősége még fennállt, s éppen a magyar határon sikerült kiépíteni a legkülső védőöveként is funkcionáló Reichsschutzstellungot (Birodalmi Védőállást).
– A román olaj elvesztését követően a magyarországi szénhidrogénmezők birtoklása a háború folytatása szempontjából a német haderő számára létfontosságúvá vált. Német szakértők úgy nyilatkoztak, hogy a magyar olaj (amely ekkor már az egyetlen forrása volt a németeknek) elvesztését követően a német haderő már csak egyetlen hónapig képes folytatni a háborút – a zalai olajmezők 1945 április elején kerültek szovjet kézre, s május elején az európai háború befejeződött...
|
|
|
|
|
|
– A térség elvesztése a Nagynémet Birodalom további szövetségeseinek elvesztését vonta (volna) maga után, amit Hitler természetesen több okból sem engedhetett meg:
• a birodalom politikailag végérvényesen elszigetelődik, egyedül marad, ha ez megtörténik;
• a szövetségesek haderejének kiesése, netán a németek ellen fordulása újabb hadosztályokat von el a lengyel, a nyugati és az itáliai frontról, ahogy ez megtörtént Románia átállását követően is;
• óhatatlanul nagy veszteségek következnek be (a román átállás 23 német seregtest teljes vagy részleges pusztulását okozta rövid idő alatt).
– Hitler sokáig nem adta fel a reményt, hogy a Szovjetunió mint a cári Orosz Birodalom terjeszkedési irányai örökösének megjelenése a Balkánon a háborúba való belépésre készteti a török vezetést, egykori (1914–1918-as) szövetségese oldalán. Ebből a szempontból sem volt mindegy, hogy a németek katonailag jelen vannak-e a Balkánon vagy legalább annak kapujában. A balkáni német katonai jelenlét (egyik) alapfeltétele a Kárpát-medence, de legalább a Dunántúl megtartása volt. Később ez annyiban módosult, hogy a jelentős német balkáni haderő visszavonulásának feltételévé vált. Ráadásul Hitler a balkáni orosz terjeszkedéstől (is) várta a német szövetségi rendszer ellen harcoló, egyre inkább belső elletétektől terhelt koalíció széthullását.
Nem voltak kevésbé lényegesek a szovjet fél motivációi sem.
– Nem volt szabad időt hagyniuk az Alpenfestung kiépítésére és megszállására. Háborúban fokozottan érvényes, hogy csak az a biztos, ami elmúlt. A szovjet hadvezetés, illetve Sztálin 1944 második felében nem tudhatta még teljes bizonyossággal, hogy végül az Alpesi Erőd nem fogja betölteni hivatását.
– Belátva a magyar olaj fontosságát a német haderő és ipar számára, igyekezniük kellett azt mihamarabb kiütni a Birodalom kezéből. (Bár ez nem volt egyértelmű, hiszen inkább erőltették Bécs irányába a támadó hadműveleteket, mint a zalai szénhidrogénmezők megszerzését – igaz, a Dél-Dunántúlon álló szovjet 57. és később a bolgár 1. hadsereg 1945 márciusának végéig így is jóval nyugatabbra helyezkedett el a 2. és a 3. Ukrán Hadseregcsoport főerőinél.)
– A szovjet vezetés kifejezetten törekedett szövetségeseinek leválasztására Hitlerről, ahol erre esélyt látott vagy nem ellenkezett szerződésben foglalt kötelezettségeivel. Nem mutatható ki ilyen azonban a Hungarista Munkaállammal, illetve Szlovákiával és Horvátországgal kapcsolatban. A szövetségesek leválasztására irányuló törekvésben nem csupán politikai, hanem katonai, sőt presztízsszempontok is szerepet játszottak.
– Az sem volt lényegtelen, hogy a Kárpát-medencében mennyi német erőt sikerül lekötni, illetve elvonva a lengyelországi főiránytól: hány hadosztállyal kevesebbel kell számolnia a Birodalom szíve felé meginduló Rokosszovszkij, Zsukov és Konyev marsallnak. Gondoljunk például arra, hogy 1944–1945 fordulóján a bekerített Budapest felmentésére éppen Varsó alól hozták el Gille tábornok teljes IV. SS-páncéloshadtestét.
|
|
|
|
|
|
– Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini irányt, maga is jelentősnek nevezte a magyar hadszínteret. 1944 októberében úgy fogalmazott, hogy „...igyekszünk gyorsan kijutni a hitleri Németország határaihoz (...) ehhez előzőleg, szét kell vernünk a magyar területen lévő ellenséget. Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”
Törökországgal kapcsolatban megjegyzendő, hogy a Hitler-ellenes szövetségi rendszer nem csupán német oldalon történő belépését igyekezett elkerülni, de ezen túlmutató aspirációi is voltak. Különösen Churchill szerette volna elérni, hogy Törökország lépjen hadba, vagy legalább bocsássa repülőtereit a szövetséges légierő rendelkezésére. Törökország beléptetésének kívánalma a teheráni konferencia jegyzőkönyvében is megjelent – s az utolsó utáni pillanatban meg is történt, bár török csapatok a háború előrehaladása miatt már nem kapcsolódhattak be a hadműveletekbe.
A térség fő hadszíntérnek számított természetszerűen Magyarország számára, amely mindent elveszthetett a Vörös Hadsereg térnyerésével, így a politikai és államberendezkedési struktúrát (annak személyi konzekvenciáival) vagy a Szent István-i határok helyreállításának nemzeti célját (ideértve a visszacsatolt területek ismételt és immár végleges elvesztését). Az utóbbiba – időlegesen – belenyugvó, az előbbit részben átmenteni megkísérlő Horthy Miklós kormányzó lemondatását követő Szálasi-rendszer számára önmagában is elsődlegessé tette a kérdést az egyszerre létét jelentő és veszélyeztető összefonódás a nemzetiszocialista Nagynémet Birodalommal. Az egyesek által hangoztatott finn minta viszont a katonaföldrajzi viszonyok következtében Magyarország számára objektíve nem volt követhető. Az pedig, hogy a korabeli magyar vezetők közül ki és milyen mértékben látta előre egy kommunista diktatúra kiépítését az országban, s hogy ez mennyiben befolyásolta cselekedeteiket, külön tanulmány lapjaira tartozik.
Mindezek azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medence nem számítható a mellékhadszínterek közé. Sőt: Európában a harmadik helyre sorolható a germán–lengyel alföld és a Dániától Svájcig húzódó nyugati hadszíntér mögött.
