Kövess minket 
-on és 
-en!
Nyolc évtizednyi piacdemokrácia, konzumidiotizmus, feminista imperializmus és rendszerszintű férfiellenesség nyomán a nyugati fehér férfi mentálisan jórészt elvesztette a férfiasságát.
A második világháború vége óta folyamatosan csökken a férfiak tesztoszteronszintje is (egyébként világszerte), Nyugaton évente egy százalékkal, ami azt jelenti, hogy a mai nyugati férfiaké alig egyharmada-fele a háborús nemzedék férfijainak. Ez valóban súlyos közegészségügyi probléma, és ha a kormányok nem beszélnek róla és nem is próbálják megoldani ezt a válságot, nyilvánvalóan azért van, mert az elnőiesedett és gyönge fehér férfi tökéletesen megfelel nekik. Az ilyen férfi ugyanis nem lázad fel, és birkaként hagyja magát eltaposni faji ellenségeitől. Ez a többtényezős devirilizáció (férfiatlanítás) legelőrehaladottabb stádiumba − mint a legtöbb modern civilizációs patológia − az angolszász országokban, elsősorban Britanniában jutott. A szigetország „férfiállományának” többsége tesztoszteronhiányos bétahím, tekintélyes része látens vagy nyílt homoszexuális, a törpe kisebbséget alkotó „kemény mag” pedig a hétvégi vedeléseken és a focimeccseken éli ki maradék férfiasságát. Mára a birodalomépítő dzsingóizmus (jingoism) helyét a személyiségromboló dzsenderizmus (genderism) vette át.
Egy felmérés már csaknem egy évtizede feltárta a generációs változás mértékét abban, ahogyan a brit fiatalok saját férfiasságukat és kisebb mértékben nőiességüket érzékelik. A 0–6-os skálán, ahol a 0 teljesen férfias, a 6 pedig teljesen nőies, a fiatal férfiak (18–24 évesek) csupán 2 százaléka tartja magát teljesen férfiasnak (szemben a 65 év felettiek 56 százalékával). A fiatal és az idős nők között is drámai különbség van a nőiességük önértékelésében, de ez nem annyira jelentős. A 18–24 éves nők mindössze 39 százaléka mondja magát szinte teljesen nőiesnek (5-ös vagy 6-os szint), míg a 65 év felettiek 77 százaléka. Mind a fiatal férfiak, mind a fiatal nők alacsonyabb véleményt alkotnak a „férfiasságról”, mint az idősebbek, de – a mai korszellemre jellemző módon – a fiatal férfiak még szigorúbban bírálják ezt a fogalmat, mint a fiatal nők. Ezzel szemben a fiatal férfiak többsége (58 százalék) pozitív benyomással rendelkezik a „nőiességről”, akárcsak a fiatal nők többsége (55 százalék). Összességében a „nőiesség” nettó pozitív pontszáma +56, míg a „férfiasságé” csak +44. (Only 2% of young men feel completely masculine (compared to 56% of over 65s), yougov.co.uk, 2016. 05. 13.)
Ennek a civilizációs folyamatnak az antropomorfológiai vetületeként egyre inkább elmosódnak a nemek közötti biológiai határok (androginizáció), vagyis egyre több a nőies férfi (szójafiú) és a férfias nő (virago). Ez az új realitás jelenleg városi szubkultúrává alakul, mert a termelési eszközöket ellenőrző kozmopolita burzsoázia rákényszerítheti uralkodó kulturális normáit a plebsre. A patriarchátus megszüntetésén és a nukleáris családmodell szétzúzásán keresztül a heteroszexuális fehér férfi démonizálását és végső soron a történelem legfőbb csapásának kikiáltott fehér faj megsemmisítését (white genocide) célzó kultúrmarxista társadalommérnökség eszmei felbujtására és jogi-intézményi támogatásával a nyugati viragók elérkezettnek látják az időt a politikai hatalom teljes átvételére (Svédország, Britannia, Németország stb.) a faji önfelszámoló folyamat levezénylése és felgyorsítása végett. A különböző szexuális devianciák népszerűsítése valójában a fehér férfiak „semlegesítésének” – szó szerint semleges neművé tételének – eszköze a feminizmustól megfertőzött nőtársaik számára. Persze a nők biológiája változatlan marad, és minél inkább elnőiesednek a fehér férfiak, annál frusztráltabbak lesznek a fehér nők anélkül, hogy felismernék az okát. Ezért forszírozzák a modernitáson kívül maradt – tehát fiziológiai értelemben sértetlen – színes bőrű „macsók” tömeges betelepítését. Miután a fiziológiailag már éppen eléggé devirilizált fehér férfiakat mentálisan is kasztrálták az ad nauseam folytatott antirasszista, feminista, LMBTQ- propagandával, a nyugati nők úgy elégíthetik ki szexuális igényeiket egzotikus importdzsigolókkal, hogy már egyáltalán nem kell tartaniuk a fehér férfiak reakciójától, következésképpen társadalmi megítélésük és szociális helyzetük romlásától sem.
A feminizmus mára valóságos intézményesített ginekokráciává (nőuralommá – a szerk.) változtatta a nyugati országok többségét, elsősorban az angolszász és az észak-európai államokat, amelyekben a férfiakat gyakorlatilag az élet minden területén (a felsőoktatásban, az állások betöltésénél, a bíróságokon stb.) nyíltan és felvállaltan hátrányosan diszkriminálják a nőkkel szemben. Ezzel párhuzamosan a szexizmus és az ún. mérgező férfiasság (toxic masculinity) elleni keresztes hadjárat keretében igyekeznek minden eszközzel már a csírájában elfojtani a hagyományos férfias ösztönök és szerepek bármiféle megnyilvánulását. Az oktatási rendszer, Hollywood és a média erőfeszítései egyetlen közös célt szolgálnak: a jelenlegi politikai-gazdasági-társadalmi status quo konzerválását, ennek érdekében pedig minél több nőies férfi és minél több férfias nő „kitenyésztését”, egy androgin társadalomszerkezet tartósítását. Így Nyugaton egyre több nő jelenti ki nyíltan, hogy többé már nincs szükségük férfiakra, egyre többen tartják közülük a gyűlölt patriarchátus relikviájának a hagyományos női szerepeket, különösen az anyaságot, egyre többen akarnak mindig újabb és újabb jogokat (valójában kiváltságokat) meghódítani maguknak, és egyre többen tartanak igényt a gondviselő állam támogatására szükségleteik kielégítéséhez.
Bármilyen férfiasság fenyegetést jelent a globalistákra nézve, mert a férfiasság egyenlő az erős családokkal, az erős családok egyenlők az erős közösségekkel, az erős közösségek egyenlők az erős nemzetekkel, és mindenki tudja, hogy az erős nemzetek mit jelentenek. Zsidó felforgatók ezt már régen leírták és közzétették. A frankfurti iskolás Theodore Adorno a Tekintélyelvű személyiség című 1950-es könyv társszerzőjeként úgy vélte, hogy az erős apafigurával rendelkező családok az „F-skála” („F” = fasiszta) csúcsán állnak. Nem fogják abbahagyni a fehér férfiak mentális és pszichés kasztrálását csak azért, mert a hagyományos családmodellt már jórészt sikerült aláaknázniuk. Amíg ugyanis fehér férfiak egyáltalán léteznek a férfiasság bármilyen formájával, addig megreformálhatják a családokat, a közösségeket és a nemzeteket. Mivel minden nemzet, nép és faj történelmi túlélésének a férfiasság az alapfeltétele, ezért mindent, ami a fehér férfi történelmi szerepével kapcsolatos, porrá kell zúzni.
Szembesülve a férfiasságot mindenek fölé helyező iszlámmal, a fehér férfiak morálisan lefegyverzettnek és komplexusosnak érzik magukat, hiszen korszakunk egész koncepciója, amely a törvényhozótól, a közoktatástól, az egyháztól és a médiától ered, a „fasiszta brutalitással” azonosított maradék férfiasság felszámolására törekszik. A nagycsalád ideológiai elutasítása, a natalitás összeomlása, a „néger” mint hollywoodi szuperhős idealizálása, a fajkeveredés gátlástalan reklámozása, a harcias értékek elvetése, az erő és a hatalom esztétikájának gyűlölete és az általános gyávaság – a folyamat csupán néhány legjellemzőbb tünete. Ezzel szemben a devirilizáció úgymond a kifinomult erkölcsök, a civilizáltság és a polgári lét jele lenne, egy olyan társadalom képmutató diskurzusaként, amely egyre mélyebbre süllyed a hedonizmusba, a dekadenciába és a zsarnokságba. A nárcisztikus individualizmushoz és a vérközösségi érzés elvesztéséhez is kötődő általános és egyre fokozódó férfiatlanodás megbénítja a bevándorló megszállókkal és őshonos kollaboránsaikkal szembeni ellenállást, ugyanakkor megmagyarázza a migránsbűnözéssel szembeni erőtlen fellépést, a fehérek faji szolidaritásának hiányát a színes bőrűekkel szemben és a tőlük való patologikus rettegésüket.
|
|
|
|
|
|
Az effajta társadalom akarva-akaratlanul is kiszolgáltatja magát hódító és ragadozó fajok kénye-kedvének. Miközben Hollywood és a média feminista maszlaggal eteti a fehér férfiakat, a fehér nőket teljesen lenyűgözi a néger-arab importmacsók elemi brutalitása, és csak megvetést éreznek a mentálisan kasztrált és egyre nőiesebb fehér bétahímek iránt, akik stréber igyekezetükben, hogy megfeleljenek a korszak ideológiai elvárásainak, feministábbnak mutatkoznak még a feminista nőknél is. A nőknek csak homályos fogalmuk van a területről, a nemzetről, a szuverenitásról és a határokról, egyszerűen azért, mert a területvédelem nem az ő biológiai feladatuk. Éppen ellenkezőleg, a nők evolúciósan arra „tervezettek”, hogy alfahímekkel párosodjanak, például élettérhódítókkal, mint a migránsok. Az agresszív és „macsó” – mert a devirilizáló feminizmus diskurzusától és praxisától (legalábbis korábban) megmenekült – színes bőrű „menekültek” újrastimulálják ezt az ősi női túlélési ösztönt. Ezért támogatják a feminista pártok teljes mellbedobással a harmadik világbeli bevándorlást, miközben farizeus módon „mérgezőnek”, retrográdnak, sőt fasisztának bélyegezik és hisztérikusan ostorozzák a fehér férfiasság minden megnyilvánulását. A multikulturalizmus, a fajkeveredés és a világkormány felé vezető „sötét ösvény” tehát elsősorban feminista nők és bétahímek szavazataival van kikövezve.
