Kövess minket 
-on és 
-en!
Az utóbbi időben egyre erősödik Nyugaton azoknak a politikai-gazdasági köröknek a hangja, amelyek mindenre képesek, hogy belezavarják országaikat egy szélesebb körű, akár világméretű háborúba Oroszország és/vagy Kína ellen.
Mark Rutte, a NATO főtitkára szerint „fel kell készülnünk egy olyan háborúra, amelynek mértéke hasonló ahhoz, amit szüleink és dédszüleink éltek át”.
A nyugati fehérellenes gépezet – lánykori nevén a „parlamentáris demokrácia” – óvatlanul túlzásba vitte a fehér népek megsemmisítésére irányuló tervét, így aztán több évtizedes rasszizmusellenes demoralizálás, antinacionalizmus, LMBTQP-propaganda és a fehér férfi démonizálása után ez a gépezet már nem rendelkezik azzal a humán erőforrással, amelyet 1939-ben mozgósítani tudott. Ezt a rendszert a népesség jelentős része – a baby boom generáció kivételével – szívből gyűlöli, és senki sem fogja megvédeni. Melyik fehér fiatal férfi akarná vásárra vinni a bőrét egy olyan országért, amely belső ellenségnek tartja őt, és amelyet immár a harmadik világ nyomorultjai népesítenek be? Semmi érdeke nem fűződik hozzá.
Az átlagos nyugat-európai fiatal fehér férfinak nincs felesége, nincs gyereke, akik pszichológiai üzemanyagként szolgálnak a katonák nagy többsége számára egy háborúban. Az átlagos nyugat-európai fiatal fehér nőket jobban foglalkoztatja az abortusz és az egzotikus importmacsókkal való szex, mint a lövészárokba küldött fiatal fehér férfiak sorsa.
Természetesen mindig lesznek ostoba balekok, akik uraik első csettintésére készek meghalni a fronton, de ez nem hasonlítható ahhoz, amit 1914-ben tapasztaltunk, amikor mindenki énekelve ment a fehértestvér-gyilkos háborúba. A lengyelek elvileg a legnacionalistább népek közé tartoznak Európában, de a legújabb közvélemény-kutatás szerint 57 százalékuk már nem lenne hajlandó háború esetén megvédeni a hazáját, míg 17 százalékuk nem válaszolt a kérdésre, így valószínűleg őket sem lelkesíti túlzottan egy ilyen kilátás. Csak 26 százalékuk venne részt a nemzetvédelemben. 2018-ban még 75 százalékuk hajlandó lett volna erre, de a 2020-as világjárvány után a tendencia radikálisan megváltozott.
A kormány az orosz propagandát okolja, de sokkal inkább a fiatal fehér férfiak általános nemzedéki válsága (társtalanság, szextelenség, életcéltalanság stb.) lehet a háttérben. Nemrég utaltam már rá, hogy az amerikai katonai-ipari komplexum (KIK) ideológiai-gazdasági alapon egyre inkább háborúba hergeli magát Kína ellen. Az amerikai kongresszus által november 19-én kiadott éves jelentés megállapította, hogy a vártnál sokkal gyorsabban halad Kína katonai terjeszkedése, és 2027-re olyan előnyre tesz szert egy esetleges tajvani invázió perspektívájában, amelynek eredményeként vagy győzni fog, vagy pedig az Egyesült Államok számára túl magasra emeli megállításának költségeit. Ugyanakkor az USA régióbeli szövetségeseinek tisztviselői kongresszusi megbeszéléseken kijelentették, hogy országaik már nem hiszik, hogy az Egyesült Államok győzhet Kína ellen, és legjobb esetben is hosszú háborúba keveredik, amelyet nem tud egyértelműen megnyerni.
Az elmúlt néhány hónapban több amerikai agytröszt arra szólította fel a Trump-kormányzatot, hogy mérsékeltebb hozzáállást tanúsítson Kína iránt. Figyelmeztetéseik és az USA számára egyre kedvezőtlenebb gazdasági erőviszonyok hatására az új amerikai külpolitika hangneme kissé visszafogottabb lett Kína tekintetében. Ahogyan Hegseth hadügyminiszter fogalmazott, „Trump elnök és kormánya stabil békét, tisztességes kereskedelmet és tiszteletteljes kapcsolatokat kíván kialakítani Kínával”. Ezt a szemléletváltást tükrözi, hogy az új nemzetbiztonsági stratégiát tartalmazó Pentagon-dokumentum nyíltan nem ellenséges Kínával szemben, miközben leszögezi, hogy Kína nem válhat hegemón hatalommá.
|
|
|
|
|
|
A Fehér Ház tehát némileg korrigálta politikáját, amely eddig a Kínával való konfrontációra irányult. Mivel Kínát már nem lehet visszatartani, a Trump-kormány együttműködésre törekszik vele. Ez persze nem tetszik a KIK vagy mélyállam háborús héjáinak, akiknek most is a The New York Times a szócsövük, amely létezése során Amerika összes imperialista rablóháborúját támogatta, tehát csak a szokásos formáját hozza. „Az amerikai hadsereg 80 éve védi a szabad világot. Dominanciánk gyengül. Riválisaink tudják ezt, és arra készülnek, hogy legyőzzenek minket.” Ezzel a felvezetéssel reklámozza legutóbbi háborús uszítását az amerikai mainstream média első számú álhírterjesztője, miután korábban már a nevetségesség kockázatától sem félve azt állította, hogy „az amerikai elnököket, akik katonai akciókat indítottak, a szabadság és a demokrácia előmozdításának vágya vezérelte”.
Az egykor tekintélyesnek elkönyvelt sajtótermék szerkesztőségi cikke (Overmatched: why the US military must reinvent itself) rögtön egy tipikus álhírrel indít, miszerint „Hszi Csin-ping elrendelte fegyveres erőinek, hogy 2007-re legyenek készek Tajvan elfoglalására”. Ez színtiszta állami propaganda, egy teljesen alaptalan állítás kritikátlan átvétele, amelyet az amerikai hírszerzés már évek óta hangoztat. Mivel egy titkos kormányzati jelentés megdöbbentő amerikai katonai gyengeségeket tárt fel, a cikk szerint itt az ideje, hogy Amerika „létrehozzon egy releváns és hatékony haderőt”, mert „az erős Amerika döntő fontosságú volt egy olyan világban, amelyben a szabadság és a jólét sokkal gyakoribb, mint az emberiség történelmének szinte bármely más időszakában”.
A militarizmus szószólóinak, mint a lap szerkesztősége, semmi nem elég. Az USA több pénzt költ a hadseregére, mint a következő kilenc ország összesen, mégis valahogy mindig „lemarad” az állítólag létében fenyegető ellenségektől, akiknek alapvetően gonosz természetét egyszerűen adottnak veszi. Természetesen jön tehát a felhívás a katonai költségvetés növelésére, vagyis végül ismét kibújik a KIK szöge a Times zsákjából.
Valójában az amerikai katonaság legnagyobb problémája a vietnámi háború óta az, hogy a középosztálybeli családok nem engedik meg a gyermekeiknek, hogy csatlakozzanak hozzá, pedig egy Kína elleni háborúhoz a legjobbakra és legértelmesebbekre lenne szükség. Az amerikaiak azonban allergiásak a hullazsákokra. Remélhetőleg az európaiak is, máskülönben nem fogják tudni megakadályozni (ki)választott vezetőiket abban, hogy háborúba hajszolják őket.
