Kövess minket 
-on és 
-en!
Az izraeli–amerikai támadás megrendítő ereje által kiváltott brutális sokkhatás elmúltával Irán reakciója jelentősen gyengébbnek tűnik, mint tavaly júniusban, pedig USrael ezúttal a legfelső vezetését likvidálta, teljesen nyíltan a szélesebb körű rezsimváltásra való törekvés jegyében.
Irán részéről azonban eddig nem történt jelentős megtorló eszkaláció: nem süllyesztettek el amerikai hadihajókat, nem indítottak nagyszabású rakétatámadásokat Tel-Aviv ellen, egyetlen repülőgépet sem lőttek le, és csak minimális emberveszteséget okoztak az amerikai haderőnek.
Az evakuált amerikai bázisok megtámadása nem valami erélyes reakció, miután megölték az államfődet és vallási vezetődet. Ráadásul Irán összes proxija is feltűnően lapít, és gyakorlatilag tétlen maradt. Az iráni vezetés túlélő része a szokásos hetvenkedő melldöngetése ellenére Trump szerint már a feszültség csökkentését kérte. Tudják, hogy veszítettek, és az Egyesült Államok kénye-kegyére vannak utalva. Trump célja az volt, hogy a mullahrezsimet eléggé meggyengítse ahhoz, hogy az országot tálcán nyújtsa át a belső ellenzéknek, amelynek a létezését eklatánsan bizonyították a legutóbbi lázadások némi CIA–Moszad-segédlettel. A most következő események valóban az iráni néptől függenek. Az amerikai katonai erők nem lesznek a helyszínen, mivel az invázió – érthető okokból – soha nem volt igazán opció Trump számára.
Mindig is komoly kételyeim voltak Iránnal kapcsolatban, mert minden amerikai vagy izraeli csapás kevésbé tűnik taktikai meglepetésnek, mint inkább egyfajta programozott sejthalálnak. Olyan, mintha az iráni államapparátus ezeket a vezetőket ezüsttálcán kínálná fel, feláldozva őket, hogy elősegítsen egy átmenetet vagy a kontroll átváltását. Nehéz elhinni, hogy Ali Hámenei ajatollahot ne lehetett volna megvédeni egy ekkora országban, mint Irán, ahol több száz méter mély menedékeket vájtak egész hegyvonulatokba. Most nem igazán érte a támadás meglepetésként az iráni vezetést, mivel az amerikai hajóhadat napokig mozgatták nyilvánvaló támadási szándékkal. Elgondolkodtató, hogy vajon Iránnak is van-e egy saját mélyállama, akárcsak az Egyesült Államoknak, ahol a legfőbb vezetők főként csak a nyilvánosság szórakoztatására szolgálnak, miközben az igazi hatalmi szereplők a háttérben döntenek arról, hogy mikor időszerű a kormány-, illetve elitváltás a sajátosan amerikai kétpárti egypártrendszer keretében.
Irán önvédelem terén tanúsított bődületes dilettantizmusánál is tanulságosabb azonban a „szövetségesei” leszereplése világhatalmi tényezőként. Oroszországtól persze nem sokat lehetett várni, hiszen ukrajnai szerencsétlenkedésével az elmúlt négy évben éppen eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy csak egy fogatlan medve. Most azonban Kínáról is kiderült, hogy katonailag csak egy papírtigris, és haditechnikája szó szerint gagyi az amerikaihoz képest (ahogyan már Venezuelában is láttuk). Bármi reménye, hogy valaha katonai erővel megszerzi Tajvant, puszta önáltatásnak tűnik. Fontos üzenet részéről az egész világnak: „Gyengék vagyunk, és mindent a Nyugatról másolunk, kérjük, hagyjatok minket élvezni minden ingyenpénzt, amit nekünk adtok.” Úgy látszik, hogy Temu fegyverei nem működnek a reklám szerint, mert valójában nem igazi háborúra szánta ezeket, hanem csak arra, hogy a vásárlót magabiztossá tegye, de ma már senki sem magabiztos, aki kínai gyártmányú katonai felszerelést birtokol. Ráadásul Kína képtelen katonai erőt kivetíteni a saját határain kívül. Katonai értelemben egy impotens nemzet. A kommunista blokkházaikra aggatott összes LED sem tudja elrejteni, hogy Hszi Csin-pingnek a múlt hónapban ismét meg kellett tisztítania az egész katonai apparátusát, mert a jelek szerint mindenki, akinek van egy kis hatalma, az ő helyére pályázik. Kína instabil nemzet. Az „Egy Övezet, Egy Út Kezdeményezés” (BRI) geopolitikai-stratégiai tervként szintén kudarcot vallott, mert a kínai gyártás gyengélkedik az olcsóbb gyártási kapacitású országok konkurenciája miatt. A pénzügyi gazdaságra való átállása nem működik az amerikai dollár változatlan és megrendíthetetlennek látszó dominanciája miatt, miközben a kínai valuta senkit sem érdekel. Kína csak egy stréber „erényfitogtató” nemzet, amelyből teljesen hiányzik a nemzetközi hatalom akarása.
Nem csoda, hogy a legutóbbi amerikai katonai akciók fényében a The Washington Post nyíltan is kigúnyolja, amiért nem imperialista, és nem alkalmaz erőszakot az érdekei védelmében, tehát veszít az USA-val szemben (Venezuelában, Panamában stb.). A lap érvelése lényegében így foglalható össze: „Ti, kínai vesztesek azt hittétek, hogy befolyásra tehettek szert azzal, hogy építkeztek? Az egyetlen dolog, ami tényleg működik, a nyers erőszak.” Nem túlzok. A szerző szó szerint azt írja, hogy „Kína annyi pénzt költhet infrastruktúrára, amennyit csak akar… De vészhelyzetben csak a katonai erő számít.” Kína megközelítése tehát „kolosszális pénzkidobás” volt, mivel az „infrastruktúra feletti ellenőrzés megváltozhat” egy USA által végrehajtott „rezsimváltással”, és „bármely vagyoneszköz tulajdonjoga felborulhat”. Mi a cikk konklúziója? „Nem lehet birodalmat venni és globális befolyást sem lehet vásárolni. Csak a kemény erő számít.” (China tried to buy the world. It failed, washingtonpost.com, 2026.02.23.)
Ha a jövőben világpolitikai tényezőként labdába akar rúgni, Kínának fel kell fognia, hogy a katonai erő az egyetlen értékálló valuta, míg a gazdasági-diplomáciai hidak, amelyeket pénzzel épít, valójában homokból vannak. Bármit, amit egy másik országban létrehoz, azt az amerikaiak egyszerűen megszerezhetik, erőszakkal engedelmességre kényszerítve annak vezetését, akár rendszerváltással. Márpedig a jelenlegi iráni rezsim esetleges (valószínű?) bukásával Kína nemcsak az egyik fontos nyersolajszállítóját veszítheti el, hanem a BRI-infrastruktúra kulcselemének számító Kína–Irán vasúti korridor megvalósulása is kútba eshet, az USA legnagyobb megelégedésére. „Might is right”, vagyis az erő diktálja a jogot. Ezt akár Szun-ce is mondhatta volna, és akkor a kínaiak talán megszívlelik, de nem ő mondta, viszont ez az angol–amerikaiak (és az izraeliek) nemzeti mottója, és a történelem ma még őket igazolja. Most legutóbb Iránban is.
|
|
|
|
|
|
