Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Alig egy évvel a pozsonyi diadal után a Magyar Nagyfejedelemség ismét brutális erejű lovagsereget vert szét.
A történelemkönyvek az egyszerűség kedvéért általában külön tárgyalják a hagyományosan a pozsonyi csatával lezártnak tekintett magyar honfoglalást, majd az azután következő „kalandozások” idejét. Ugyan a töredékes források és a ritka tárgyi emlékek miatt még ma is rengeteg a megválaszolatlan vagy megválaszolhatatlan kérdés, teljes biztonsággal nem igazolható hipotézis ezzel az időszakkal kapcsolatban, az azonban egyértelműnek tekinthető, hogy e két eseménysorozat nem választható el élesen egymástól.
Őseink már a honfoglalás előtt és alatt is bekapcsolódtak a nyugat-európai államok közötti harcokba, hadjárataik során pedig természetesen zsákmányt is szereztek, a későbbi, elsősorban rablóhadjáratoknak tekintett akcióik pedig sokáig legalább annyira szolgálták az esetleg támadni szándékozó szomszédos hatalmak meggyengítésének célját is.
Másodszor tört belénk a bicskájuk
Jó példa minderre a 908. augusztus 3-án vívott eisenachi csata. Egy évvel korábban, 907 júliusában a honfoglalók Pozsonynál döntő vereséget mértek a keleti frank király támogatását is maga mögött tudó Luitpold bajor őrgróf nagy seregére, amelynek célja a Kárpát-medencei „betolakodók” kiűzése, de legalábbis móresre tanítása lett volna.
Ez az ütközet élénken él a magyar történelmi emlékezetben a mai napig, miközben az egy évvel későbbi, eisenachi csatának sokan a létezéséről sem tudnak.
Válogatott lovagok mentek haza véres fejjel
Pedig a Szászországban, Burghard őrgróf szintén „válogatott lovagokból” álló serege ellen aratott győzelem katonai értelemben nem volt kisebb haditett, a diadal mértéke is hasonló volt: a források szerint az őrgróf mellett más főurak, valamint egy püspök is holtan maradt a csatatéren.
A nyugati sereg szétverése védtelenül hagyta a közeli tartományokat a magyarok előtt, akik éltek is a lehetőséggel, majd a következő néhány évben hadjáratok sorát vezették a Keleti Frank Birodalom területére.
|
|
|
|
|
|
Ha ragaszkodunk a hagyományos felosztáshoz, akkor az eisenachi csatát a „kalandozó” magyarok első nagy győzelmeként könyvelhetjük el, de közben azt se felejtsük el, hogy a birodalom „felprédálása” egyben egyfajta preventív védekezési stratégiának sem volt utolsó, hiszen a kifosztott vidékekről senkinek nem volt elegendő ereje offenzívát indítani a rettegett magyarok ellen.
