Kövess minket 
-on és 
-en!
Bazin határába értünk 1945. április 1-jén reggel, ami már egészen a front közelében volt.
Húsvét vasárnapján, gyönyörű, verőfényes napon őrmesterünk éppen közölte velünk, hogy Pozsonytól mindössze 18 km-re vagyunk – amikor három orosz lovas katona közeledett felénk a hírrel: „Vojna kaput!”
Ennyit már értettünk oroszul, és felfogtuk azt is, hogy ez a megjegyzés elsősorban ránk vonatkozik. Meg is indultunk hazafelé Nagysenköc irányába. Útközben nyugat felé vonuló orosz csapatokkal találkoztunk. Viszonylag szívélyesek voltak, kenyeret, cukorkát, csokoládét dobáltak soraink közé, de az bántott, hogy jót nevettek rajtunk, látván marakodásunkat az ajándékokért... Az éjszakát egy temetőben töltöttük jelentős számú orosz katona felügyelete mellett. Aki oda nem fért be, felküldték a padlásra, aminek egy része leszakadt az alul lévőkre. Jómagam egy trágyadombon kaptam helyet.
Harmadnap Komáromba értünk, ahol május 20-a körül kétezrünket bevagoníroztak. Mi úgy gondoltuk, hogy hazafelé indulunk, ahol igazolást kapunk, és hazamehetünk. Hamarosan csalódnunk kellett, mert utunk Romániába, majd a Szovjetunióba vezetett az Oka folyó partjára, Alekszinbe, ahol a táborlakók létszámát idősebb társaink 16-17 ezerre becsülték.
Arnóta Zoltán – Budapest
HH 1997/4.
