Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
1953. március 5-én röpítették világgá Moszkvából a sokak által hőn áhított, mások által rettegve várt hírt: 74 éves korában elhunyt Joszif Visszarionovics Sztálin.
Három évtizeden át volt a Szovjetunió legfőbb vezetője, gyakorlatilag egyedül irányítva a kommunista pártot és a szovjet államot. Hivatalos adatok szerint 1879. december 21-én (más források szerint 1878. december 18-án) született a grúziai Goriban Joszif Visszarionovics Dzsugasvili néven.
Apja cipész, anyja cseléd és mosónő volt. Anyja akaratára került a tifliszi (ma: Tbiliszi) ortodox papi szemináriumba. Itteni olvasmányai, kapcsolatai ébresztették rá a nemzeti és társadalmi ellentmondásokra, és csatlakozott a helyi szociáldemokrata szervezethez.
Illegális tevékenysége miatt kizárták a papneveldéből, ezután Koba (Fékezhetetlen) néven dolgozott tovább a mozgalomban; az oroszországi szociáldemokrácia bolsevik irányzatának volt a híve.
1902 és 1917 között számos alkalommal letartóztatták, de ő rendre megszökött szibériai száműzetéseiből. A kiváló szervezőként ismert Koba azzal is (kétes) hírnévre tett szert, hogy a forradalmi munka finanszírozására úgynevezett expropriációkat (kisajátításokat) szervezett, ami a gyakorlatban pénzszállítmányok fegyveres elrablását jelentette.
1912-ben Lenin javaslatára beválasztották a bolsevik párt Központi Bizottságába, 1913-ban már Sztálin néven jegyezte Marxizmus és nemzeti kérdés című brosúráját.
1917 márciusában aktuális száműzetéséből Pétervárra visszatérve a bolsevik párt központi lapját, a Pravdát szerkesztette, és tagja volt az októberi fegyveres felkelést irányító politikai és katonai központnak. A hatalomátvételt követően nemzetiségi népbiztos lett a kormányban, a polgárháború idején pedig az élelemellátást szervezte délen.
|
|
|
|
|
|
Tagja volt a legszűkebb vezető grémiumnak, a Politikai Bizottságnak és a Szervező Irodának, 1922 áprilisában megválasztották a párt főtitkárának.
Az ekkor már nagybeteg Lenin sokáig titokban tartott politikai végrendeletében rendkívül veszélyesnek tartotta Sztálint a kezében összpontosuló túl nagy hatalom miatt, erőteljesen kifogásolta goromba modorát, és még leváltását is megfontolásra ajánlotta a vezető párttestületeknek.
Lenin 1924. januári halála után a párton belüli frakcióharcokban Sztálin ügyesen lavírozott, egymás ellen játszva ki vetélytársait.
Előbb Trockijt száműzte, majd félreállította (végül 1940-ben megölette), később a 30-as évek koncepciós pereiben kivégeztette mások mellett Kamenyevet, Zinovjevet, Buharint és a Vörös Hadsereg vezető tábornokait.
Terror és háború
A teljhatalom birtokában a húszas évek elején bevezetett, a szabad versenyt megengedő NEP-rendszert erőltetett iparosításra épülő, szigorú tervgazdálkodással cserélte fel. A kényszerkollektivizálás során felszámolták a „kulákságot”, és mire 1933-ra befejeződött a kolhozrendszer kiépítése, milliók haltak éhen.
A világ első „szocialista” államában tobzódott a tömegterror, folytak a kivégzések, megteltek a munkatáborok, és mindez „a népek bölcs vezérének” kritikátlan magasztalásával, személyi kultuszával párosult. A sztálini diktatúra milliók életét követelte, és további milliók életét nyomorította meg.
Külpolitikájában Sztálin előbb a „fasizmus elleni összefogásra”, majd 1939-től a Molotov-Ribbentrop paktum révén is a hitleri Németországgal való jó viszonyra törekedett, amíg támadni tud, de a németek megelőzték ebben.
A második világháborúban ő irányította az ország védelmét, és a Nagynémet Birodalom fölött rendkívül súlyos, több mint húszmilliós emberáldozat árán kivívott győzelem tovább erősítette a tömeggyilkos vezér személyi kultuszát.
|
|
|
|
|
|
A szövetséges antifasiszta hatalmak teheráni, jaltai és potsdami konferenciáján részt vett a világ újrafelosztásában: a Szovjetunió világhatalom lett, és a nyugati országok csendes asszisztálásával saját társadalmi rendszerét kényszerítette az általa megszállt országokra.
Ám miközben „kis Sztálinok” kerültek hatalomra Berlintől Szófiáig, az atomhatalommá vált Szovjetunióban deportálták a németekkel való kollaborálással vádolt népeket, a hazatért hadifoglyokat, és továbbra is milliók tűntek el a Gulagon.
A generalisszimusz 1953. március 5-én halt meg. Bűneit, személyi kultuszát 1956-ban, az SZKP XX. kongresszusán Nyikita Hruscsov, a párt akkori főtitkára tárta fel.
A következő főtitkárok idején Sztálin megítélése hullámzó volt: amíg Leonyid Brezsnyev idején inkább történelmi érdemei domborodtak ki, Mihail Gorbacsov 1985-ös színre lépésétől a 90-es évekig újra a véreskezű diktátor képe volt az uralkodó.
A Szovjetunió felbomlása után Oroszországban a Sztálinról és rendszeréről alkotott felfogás újra színesedni kezdett.
A közvélemény-kutatások szerint sokak számára a diktátor „kemény, embertelen zsarnok volt, akinek a kezén sok millió ártatlan ember vére szárad”, az orosz társadalom egy jelentős része azonban úgy véli, hogy „a Sztálinnak tulajdonított hibáknak, bűnöknek nincs különösebb jelentőségük, a lényeg, hogy vezetése alatt győztesen került ki az ország a Nagy Honvédő Háborúból”.
