Kövess minket 
-on és 
-en!
Felső-Ausztriában, a Steyr folyó közelében ért bennünket 1945. május 9-e. Másnap vagy harmincan buszra szálltunk azzal, hogy Budapestig meg sem állunk.
Naiv tervünket a közelünkbe érkezett szovjet csapatok már fél óra múlva módosították. Géppisztolyosan elénk álltak az úttesten, egyikük feltartotta kezét – kénytelenek voltunk megállni. Mint kocsiparancsnok, kiszálltam tájékozódni. Előkerült a kapitányuk, aki nyakamba borulva mondogatta: „Vojna kaput!” Ezt az ünneplést nem lehetett kihagyni. Kiszállítottak valamennyiünket, elkérték a buszt, hogy az alig száz méternyire lévő laktanyában átnézik, utána visszakapjuk. Onnan üzentek vissza: menjünk Isten hírével, amíg mehetünk. Mielőtt elindultunk, minden fölösleges holmit kiraktam, mert abban már gyakorlatom volt, hogy az ilyesmi úgyis ilyen sorsra jut.
St. Pöltenig szabadon gyalogolhattunk. Ott gyűjtőtáborba tereltek. Másnap reggel mintegy huszunkat kiemeltek a hazaindulók közül: főleg a szemüveges, intellektuális embereket. A menekült családokat, időseket, nőket és gyermekeket elengedték, a hadköteles férfiakat velünk együtt hosszú menetoszlopba sorolták, és lovas-fegyveres őrökkel kelet felé hajtották. Azzal biztattak: Magyarországra megyünk, ahol „dokumentumot” kapunk. Addig is csak azért őriznek, nehogy az osztrák lakosság bántalmazzon minket.
Sopronkőhida, Alsópaty… Jó két hónapos tartózkodás… Az egyik szovjet törzstiszt szerint sok emberük tér haza a frontról, lesz elég munkáskéz, nincs szükség hadifoglyokra, tehát ne gondoljunk arra, hogy kivisznek. Pár nap múlva mégis előálltak a bedrótozott ablakú marhavagonok, és megkezdődött a kiszállítás. Rám is sor került. Végül is Örményországban, Jerevánban, az örökös hóval fedett, ötezer méter magas Ararát „szomszédságában” kötöttünk ki, ahonnan csak 1947 októberében érkeztem vissza édesanyámhoz és testvéremhez Kecskemétre.
Jobbágy Kálmán – Budapest
HH 1997/5.
