„A magyar csecsemőket feldobták a levegőbe, úgy lőtték agyon őket” – a ligetfalusi mészárlás

Kövess minket -on és -en!

Interjú Grendel Lajossal, amely az 1945. júniu­­si ligetfalusi magyarok ellen elkövetett etnikai tisztogatásról, tömegmészárlásokról szól. 

Az író, szerkesztő, a kortárs felvidéki magyar irodalom egyik legismertebb alakja, Kossuth-díjas szerző, 2011-ben Hazám-díjjal is kitüntették. A Pozsonyban és Budapesten is működő Kalligram Kiadó egyik alapítója. Nemrég megjelent Bukott angyalok című regénye az idei könyvhét sikerlistájának élmezőnyébe került. A 20. század egyik legszörnyűbb magyar történelmi tragédiáját dolgozta fel: a második világháború befejezése után, már békeidőben, a mai Pozsonyhoz tartozó Ligetfaluban a csehszlovák hadsereg tagjai magyar katonákat és civileket, köztük nőket, sőt, csecsemőket mészároltak le. Vajon lehet-e ennyi idő után beszélni az elhallgatott múltról? Grendel Lajos a 168 Órának azt is elmondta, ­miért készült húsz éven át erre a könyvére.

– A Bukott angyalok az 1945. júniu­­si ligetfalusi tömegmészárlásokról szól. Miért írt erről könyvet?

– Pozsonyban élő magyarként úgy tapasztaltam, a szlovákok és a magyarok 95 százaléka semmit nem tud arról, ami két hónappal a második világháború befejezése után a településünkön történt. A történelmi tragédiáról születtek ugyan tanulmányok az utóbbi időben, többek közt Dunajszky Géza közíró publikálta kutatásait, mindez valahogy mégsem vált a közbeszéd részévé. Pedig szerintem a múlttal – hetvenkét év után – végre szembe kellene nézni.

– Hol kezdjük a múltidézést?

– Talán ott, hogy a Pozsonyhoz tartozó Ligetfalu a második világháború alatt német megszállás alá került. A nácik gyűjtőtábort működtettek itt, rengeteg zsidót, szlovák ellenállót és civilt gyilkoltak meg. Majd 1945 áprilisában a szovjet hadsereg és a szlovák nemzeti felkelés kiszorították a német csapatokat az országból, 1945. április 4-én megalakult az ideiglenes csehszlovák kormány, és Csehszlovákia visszanyerte az 1938-as bécsi döntéssel elcsatolt területeit. Már béke volt, amikor Közép-Németországból a leszerelt magyar katonák elindultak hazafelé, többségük Magyarországra tartott. Júniusban érkeztek Pozsonyhoz, ott egy csehszlovák gyalogezred tagjai elfogták őket, s a foglyokat a volt náci haláltáborba hurcolták. A magyar leventék többsége kényszersorozott 16-18 éves srác volt. Boldogok voltak, hogy túlélték a háborút, és végre béke van. Nem sejtették, mi vár rájuk.

– Hadbírósági tárgyalások nélkül mindannyiukat agyonlőtték a csehszlovák kivégzőosztagok.

– Ez egy sorozatos tömeggyilkosság része volt, ugyanis néhány héttel korábban a cseh Přerov községnél is hasonló vérengzések zajlottak le. Az áldozatok között nemcsak leventék voltak, de felvidéki német és magyar civilek is. Nők és gyerekek. Gyanússá és ellenséggé minősítésükhöz elegendő indok volt, ha nem beszéltek szlovákul.

– Vagyis akik korábban ellenállóként a németek ellen harcoltak, maguk is gyilkossá váltak. Válogatás nélkül öltek ártatlanokat.

– Szemtanúk szerint a csecsemőket feldobták a levegőbe, úgy lőtték agyon őket. Önbíráskodással álltak bosszút a legyőzötteken. Akkoriban már érvényben volt a Beneš-dekrétum, amely etnikai alapon a németeket és a magyarokat kollektív bűnösnek nyilvánította, és megfosztotta őket az állampolgárságuktól is. Semmilyen jog nem védte már ezeket az embereket. Állítólag amikor Beneš értesült arról, mi folyik a ligetfalusi büntetőtáborban, azonnal leállítatta a kivégzéseket, noha az internálótábor tovább működött, és a kegyetlenkedések is folytatódtak. A gyilkosságokról persze semmilyen dokumentum nem maradt.

– A ligetfalusi tábor két parancsnokát – más gyilkossági ügyek ­miatt – 1947 áprilisában letartóztatták és bíróság elé állították. A tárgyalásokra túlélőket, szemtanúkat is beidéztek. „A tanúk vallomásaikban beszámoltak a táborban történt szörnyűségekről, elmondták azt is, hogy a vizsgálat helyszínén még több százan fekszenek a földben, de a bíró vallomásaikat peren kívül helyezte, és így a tömeggyilkosságok ügyében nem indult vizsgálat” – írta a perről egyik tanulmányában Dunajszky Géza.

– Több mint ötszáz áldozatról tudunk eddig, de vannak, akik szerint a számuk több ezerre is tehető. A tömegmészárlásokról évtizedeken át tilos volt beszélni, a megmaradt szlovákiai magyarság is hallgatott róla.

Ennek oka volt az is, hogy a lélekszámuk – épp a Beneš-dekrétumok következtében – jelentősen csökkent, aki csak tehette, Magyarországra vagy Nyugatra menekült. A magyarság drámai fogyását a népszámlálási adatok is bizonyítják. 1940-ben Pozsony lakosságának a fele volt szlovák, a másik fele magyar és német. 1945 után Pozsony tiszta szlovák város lett, a likvidáltak és száműzöttek helyére szlovákokat telepítettek be. Jelenleg a pozsonyiaknak mindössze négy százaléka magyar. Ilyen kisebbségbe szorulva honfitársaink vélhetően jobbnak látták, ha a múlt traumáiról többé nem beszélnek.

– Ön a Felvidéken, Léván született 1948-ban, de ötven éve Pozsonyban él. Mikor hallott először a ligetfalusi tragédiáról?

– 1998-ban, amikor egy író-olvasó találkozóra Budapestre jöttem. A Petőfi Irodalmi Múzeumban az azóta már elhunyt Balassa Péterrel közös irodalmi estet tartottunk. Egyszer csak a közönség soraiból felállt egy idős férfi, és megkérdezte tőlem, tudok-e valamit a pozsonyligetfalusi mészárlásokról. Döbbentem néztem rá, megböktem Pétert, de azt mondta, hagyjam, ez őrült. Egyikünk sem hitte el, hogy ilyen borzalom megtörténhetett. Mégis foglalkoztatott a dolog, és amikor visszatértem, Pozsonyban kérdezősködni kezdtem ottani magyaroktól. Kiderült, hogy amiről az öreg beszélt, az igaz. Nagyon megrázott az egész, s már akkor elhatároztam, hogy erről egyszer regényt írok. Húsz évig készültem rá.

– Miért várt ilyen sokáig? Talán ön sem akarta megtörni a csendet?

– Ez is benne volt egy darabig, úgy éreztem, a szlovák–magyar kapcsolatok még nem tartanak ott, hogy indulatok és vádaskodás nélkül beszéljünk a múltról. Ebben viszont már érzek oldódást. Mégis, a Bukott angyalokat elsősorban azért kezdtem el, mert nemsokára hetvenéves leszek, és nem tudom, mennyi időm van még az írásra. Öt évvel ezelőtt súlyos agyvérzést kaptam, újra kellett tanulnom járni, beszélni. Nem halogathattam tovább a regényt, s hogy húsz év után végre elkészültem vele, nagy elégtétel a számomra.

Egy kicsit még mindig tartok attól, hogyan fogadják majd, főleg, ha fél év múlva szlovákul is megjelenik.

Senki sem szereti, ha a régi bűneit előveszik.

– A regény 1945 júniusában, Ligetfaluban kezdődik, de a tömegmészárlások csak a háttérben zajlanak le. Meg akarta kímélni olvasóit a brutális részletektől?

– A véres jelenetek naturális ábrázolása sokkoló lehet, esetleg dagályossá, giccsessé teheti a szöveget. Íróként megtanultam, hogy minél inkább háttérben marad egy fontos esemény, annál inkább felkelti az érdeklődést. Ráadásul én nem dokumentumkönyvet akartam írni, hanem megmutatni azt, hogy a 20. századi történelmünkben mennyire bonyolult volt a bűnös-áldozat viszony. Ezért is tartott olyan sokáig, amíg el tudtam kezdeni az írást.

Kerestem azt a formát, amelyben hitelesen elmondható, hogy a hősök sokszor nem voltak igazán hősök, és az ártatlanok sem teljesen tiszták. Akik a ligetfalusi vérengzéseket elkövették, előzőleg végigélhették, ahogyan a nácik halomra ölték a bajtársaikat, a szlovák és cseh lakosságot.

A háború könyörtelen logikája szerint a túlélők sokszor úgy hitték: joguk van bosszúra halottaikért. De ez természetesen nem ad felmentést a gyilkosságokra.

– Művében a bűnös és áldozat ellentmondásos kapcsolatát dramatur­­giai csavarral ábrázolja: a ligetfalusi szlovák kivégzőosztag egyik tisztje, Janák úgy dönt, hogy megment egy fiatal magyar katonát, Tocsekot. Ő az egyetlen, aki túléli a vérengzést, úgy, hogy az életét a gyilkosok egyikének köszönheti.

– A regényből nem derül ki, hogy Janák részt vett-e a mészárlásokban, de az biztos, hogy a bűnösök oldalán állt. Évekkel később azonban már ő válik áldozattá: Janák hithű kommunista és szlovák nacionalista is, 1952-ben saját elvtársai letartóztatják, koholt vádakkal, kémkedésért lecsukják. Közben Tocsek, a megmentett magyar fiú megpróbálja magában lezárni a múltat, elfelejteni a ligetfalusi rémtetteket. Azt reméli, a háború után új világ kezdődik. Karrierjét is Janáknak köszönheti, az ő titkára lesz. Majd – miközben megmentője a börtönben ül – őt egy nagyvállalat vezetőjének nevezik ki. Janák tíz év után szabadul, és a titkosszolgálathoz kerül. De az 1968-as fordulat, a szovjetek és csatlósaik csehszlovákiai bevonulása mindkettőjük számára az eszmékből való totális kiábrándulást és csalódást jelenti. A rendszerváltáskor találkoznak utoljára, s kiderül: a múlt kegyetlen szorításából egyikük sem menekülhet.

– Az 1945-ös vérengzések kutatása is jóval a rendszerváltás után kezdődött el. Az egykori ligetfalusi gyűjtőtábor helyén, a magyar és a német áldozatok tiszteletére emléktáblát avattak 2015-ben. Sokan voltak a megemlékezésen?

– Alig néhányan.

– A tömeggyilkosságokról esett szó a szlovák parlamentben?

– Egyáltalán nem.

– A felvidéki magyar szervezetek, pártok foglalkoztak vele?

– Eddig még nem. Talán úgy gondolták, nem érdekük ezzel a témával előjönni. Nem kell bolygatni a múltat.

– Önt megváltoztatta a történelmi tragédia feltárása? Másként látja a szlovák–magyar kapcsolatokat?

– Nem. Sok barátom van a szlovákok és a csehek között is, és nekik semmi közük az 1945-ös eseményekhez. A fiúk nemzedéke nem felelős az apák tetteiért. Ugyanakkor nem söpörhetjük örökké a szőnyeg alá, ami történt.

Beszélni kell a közös múltunkról, de ez már nem válhat a jelenünkké.

(168 óra)

Kövess minket -on és -en!