Kövess minket 
-on és 
-en!
Ahol éltünk, a tél már október közepén beállt, az Okán április közepe táján indult meg a jégzajlás. Brigádunkat a zajlás megindulásakor a folyóhoz vezényelték, partőrök lettünk.
Jégtörő hajók darabolták fel a nagy táblákat, amik recsegve-ropogva, egymásnak ütődve úsztak le a vizen. A folyó mellett addig maradtunk, amíg az valamennyire megtisztult a jégtől, és különösebb veszélytől nem kellett tartani. Igaz, nem tudom, mit tehettünk volna, ha mégis valami baj történik...
Már 1948-at írtunk, amikor egy áprilisi éjszakán felkeltettek álmunkból. Mérgesek lettünk, de az öreg NKVD-s kapitány ránk szólt: ne mérgelődjünk, hiszen hazaindítanak valamennyiünket. Valósággal kinevettük, annyira hozzászoktunk már az ilyesfajta hazugságokhoz. Rövidesen bebizonyosodott, hogy ezúttal igazat hallottunk. Fürödni mentünk, új, tiszta fehérneműt, sötétkék vattás kabátot kaptunk. Minden jel arra mutatott, hogy valóban hazamenetelről van szó.
Mégis... Váratlanul egy rossz kinézetű, fekete képű, kéksapkás hadnagy lépett a fürdő előcsarnokába, egy papírlapról neveket olvasott fel. Többek között: Kolozsi László, Kolcsár István, Nuridsányi Tibor, Radnai Ferenc... A felsoroltaknak le kellett vetkőzniük és vissza kellett menniük barakkjukba.
Amikor erre gondolok, ma is valami zsibbadást érzek! Talán halálos ítélet kihirdetésekor érezhet ilyet az ember. A többiek csodálkozva és szánakozva néztek ránk, mi pedig szótlanul raktuk le az új holmikat, vettük vissza gönceinket. Senkihez sem szólva indultunk, vagy talán vánszorogtunk vissza a barakkba.
Nem hagyott nyugodni, hogy visszatartottak és nem engedtek haza. Adódott egy alkalom, hogy a lágerparancsnokkal, aki idős alezredes volt, beszélgethettem. Elmondtam neki fájdalmamat. Megígérte, hogy utánanéz.
Igéretét megtartotta. Amikor felkeresett, nem volt olyan barátságos, mint beszélgetésünkkor. Karomra mutatva ezeket mondta: – Tudd meg, hogy a személyi lapodon az áll: SS voltál... – Azzal választ sem várva, otthagyott.
Egyszerre világos lett előttem, amit eddig nem értettem. Visszaemlékeztem egy orvosi vizsgálatra a jégtörőtáborban: felemelt karokkal el kellett vonulni a komisszió előtt, ekkor egyik, mögöttem álló társam figyelmeztetett, hogy az orvosnő valamit felírt a lapomra. Rudi nevű társam vállalkozott arra, hogy megkérdezi: mit jegyzett fel az orvosnő a lapra. A válasz: nincs jelentősége!
|
|
|
|
|
|
Úgy látszik mégis volt, mert a bejegyzés miatt én még tizenöt hónapot lehúztam a szögesdrótok között – tényleges, igazi ok nélkül. Ez volt a ráadás!
Nuridsányi Tibor – Marosvásárhely
Hadifogoly Híradó 1997/2.
