Kövess minket 
-on és 
-en!
A szerző 1948-49-ben, a „nácitlanítás” csúcspontján egy sor titkos propaganda küldetést irányított a levert Németországba.
Abba a Németországba, amelyet még mindig lesújtott a tömeges éhínség és a szövetséges terrorbombázás: röplapokat osztogatott és kézzel írt buzdításokat postázott, amelyek ellenállásra szólítottak fel a többnyire brutális megszállás ellen:
„Németország férfiai és asszonyai!
A kimondhatatlan nélkülözések és szenvedés közepette tartsatok ki szilárdan a dicsőséges nemzetiszocialista hitetek mellett és álljatok ellen! Szálljatok szembe üldözőinkkel… Semmi sem képes lerombolni azt, ami az igazságra épült. Mi színarany vagyunk, amelyet kipróbálás végett kemencébe tettek. Legyen bár a kemence tüzes és morgó, semmi sem képes megsemmisíteni minket. Egy napon újra fellázadunk és ismét győzni fogunk. Heil Hitler!”
Mások leírták – vagy megpróbálták leírni – sokkal jobban, mint én (aki nem voltam jelen a helyszínen) a Német Harmadik Birodalom utolsó napjait: a két vad inváziós hadsereg (és segítőik) ellenállhatatlan előretörését az ország szívébe, amelyben az éveken át tartó, hallatlan bombázás következtében nem maradt más, mint rom: a legutolsó, legvadabb légitámadások terrorját, ami dezorganizált mindent, miközben a menekülők áradatai szüntelenül áramlottak nyugatra (annak tudatában, hogy mindennek ellenére kevésbé kell félniük az amerikaiaktól – a nemzetiszocializmus ellenségeitől, akik nem hittek semmiben, amit helyébe állítanának –, mint az oroszoktól, akik teljes tudatossággal harcoltak az ellenkező meggyőződésnek elkötelezve): a végső elkeseredett harcok borzalmát, amely lekötni akarta egy ideig azt az ellenséget, amelyet most győztesnek ismerünk: és az erkölcsi összeomlását – a félelmét, üres reménytelenségét, a kigúnyolt és rászedett ember keserű érzését – a millióknak, akik szívében a nemzetiszocializmusban való hit elválaszthatatlan volt Németország legyőzhetetlenségének bizonyosságától: az erkölcsi romokat, amelyek még tragikusabbak és tovább maradnak fenn, mint az anyagi romok.
A második világháború győztesei felvonták a sarló-kalapácsos zászlót a berlini Reichstag tetejére. 1945. április 30-án délután, amikor a szovjet csapatok megrohamozták a Reichstagot, Hitler öngyilkosságot követett el a közeli bunkerben lévő főhadiszállásán.
Mások leírták vagy megpróbálták leírni az orosz ágyúk könyörtelen tüze alatti Berlin utolsó napjainak borzalmát – azét a Berlinét, amely fentről „egy hatalmas vulkán kráterének tűnt”. [Ezek a közismert pilótanő, Hanna Reitsch szavai, aki látta azt – Devi megjegyzése.] A lángokban álló főváros közepén állt a Birodalmi Kancellária nagy kiterjedésű és még érintetlen kertje. Ott, a földalatti bunkerében, néhány hívével körülvéve élte meg Adolf Hitler, az idővel szembeszálló férfi életművének és összes álmának látszólagos végét és népe hosszas mártírságának kezdetét. Többé-kevésbé pontos beszámolók hírül adták a külvilágnak az utolsó gesztusait és szavait. De senki sem írta le a teljes, emberfeletti nagyszerűségében a reális végső lelki szakaszt – odaadó életének tragikus kudarcát, és mégis (a politikus nézőpontját messze meghaladó szempontból vizsgálva) a csúcspontját.
August Kubizek Hitlerről, mint fiatal emberről írt életrajzában van egy részlet, amely túlságosan jelentős számomra ahhoz, hogy ne idézzem majdnem teljes terjedelmében. Ez egy Freienbergre (a linzi kilátódombra) tett séta leírása, amelyet a későbbi Führer és barátja az éj közepén tettek meg, közvetlenül azután, hogy közösen részt vettek Richard Wagner „Rienzi” című operájának előadásán.
|
|
|
|
|
|
„Egyedül voltunk” – írja Kubizek. A város alattunk ködbe veszett. Mintha egy láthatatlan erő mozgatta volna, úgy mászott fel Adolf Hitler a Freienberg tetejére. Akkor tudatosult bennem, hogy már nem állunk magányosan és sötétben, mert felettünk ragyogtak a csillagok. Adolf Hitler előttem állt. Megfogta mindkét kezem és szorosan tartotta – ez olyan gesztus volt, amelyet még sohasem tett. Keze szorításából érezhettem, mennyire megindult volt. Szeme lázasan csillogott. A szavak nem a szokott könnyedséggel ömlöttek az ajkáról, hanem nyersen és szenvedélyesen törtek elő. Hangjából még inkább észrevettem, mint abból a módból, ahogy a kezemet fogta, hogy az epizód, amelyet átélt (a Rienzi előadása) mélyen megrázta. Fokozatosan, felszabadultabban kezdett beszélni. A szavak gyorsabban hagyták el ajkát. Sem azelőtt, sem azóta nem hallottam sohasem úgy beszélni Hitlert, mint akkor, amikor a csillagok alatt egyedül álltunk, mintha mi lettünk volna egyedüli két teremtmény a Földön. Lehetetlen számomra, hogy megis mételjem azokat a szavakat, amiket kimondott a barátom abban az órában.
Teljesen rendkívüli benyomást tett rám abban a pillanatban, amelyet nem vettem észre korábban, még akkor sem, amikor ő vehemensen szólt hozzám: mintha egy másik „én” beszélt volna belőle: egy másik én, amelynek jelenlétében ő éppen olyan megindult volt, mint jómagam. Semmiképpen sem lehetett volna róla azt mondani, hogy megrészegült a saját szavaitól (ami kiváló szónokok esetében megesik olykor). Ellenkezőleg! Az volt az érzésem, hogy ő – azt mondhatnám – csodálkozva tapasztalta, hogy megszállottjává vált annak, ami elemi erővel tört elő belőle. Nem engedem meg magamnak, hogy kommentáljam ezt az észrevételt.
De ez egy eksztázis állapota volt, egy teljes elragadtatásé, amelyben – anélkül, hogy kifejezetten vagy burkoltan említette volna – a Rienzi-előadás élményét egy dicső látomásba vetítette, egy másik szinten, amely hozzá illett. Helyesebben szólva: a benyomás, amelyet az előadásból szerzett, pusztán a külső ösztönzés volt, amely beszédre késztette. Mint egy folyó, amely áttör egy gáton, amelyet szétrepesztett, úgy özönlöttek a szavak a szájából. Magasztos, ellenállhatatlan képekben tárta elém saját magának és nemzetünknek a jövőjét. Mindaddig meg voltam győződve, hogy barátom képzőművész, festő vagy építész akar lenni. Ebben az órában szó sem volt ilyesmiről. ő sokkal magasabb rendű valami iránt érdeklődött, amit én még nem érthettem...
Ő most egy küldetésről beszélt, amelyet egy nap meg kell kapnia a népétől, annak érdekében, hogy kivezesse a németeket a rabszolgaságából a szabadság magasságába... Sok évnek kellett eltelnie, mielőtt tudatára tudtam ébredni, hogy az a ragyogó óra, minden földi dologtól elszakadva, mit jelentett a barátom számára.
Most a robbanások mennydörgésének és a szétporló épületek zajának – a második világháború lángjainak és romjainak – közepette higgadtabban, mint akkor, a Freienberg csúcsán, a csillagok alatt, megszabadulva attól az átmeneti vad elkeseredéstől, amely elfogta arra a hírre, hogy az oroszok előrenyomulnak az Odera folyótól nyugatra, Adolf Hitler meglátta a jövőt.
Az oroszok megérkezhettek, és a „bátor szövetségeseik nyugatról találkozhattak és örvendezhettek velük a Harmadik Birodalom hamvain (miként Winston Churchill és Sarah leánya is, akik néhány nappal később ténylegesen láthatók voltak kacarászva az orosz tisztekkel együtt a Reichstag csontváza előtt): Berlint el lehetett pusztítani – illetve bolsevizálni –, és Németország négy, illetve két részre osztva, hosszú évekig olyan megpróbáltatást szenvedhetett, mint amelyet egyetlen nemzet sem a történelem folyamán.
Az orosz ágyúk meg az égő város füstje, valamint a robbanások zaja fölött, sok millió mérföldnyi messzeségben a csillagok – ugyanazok a csillagok, amelyek negyven évvel azelőtt fényüket árasztották az ifjú első prófétai eksztázisára – teljes dicsfényükben ragyogtak a határtalan űrben. És az idővel szembeszálló férfi, aki nem láthatta azokat, tudta, hogy az ő bölcsessége, amely az élet igazi törvényein alapul, az ő bölcsessége, amelyet ez az átkozott világ elátkozott és elvetett, mindennek ellenére fennmarad és fenn fog maradni, éppen olyan véget nem érően, mint amilyen véget nem érő a csillagok tánca.
Savitri Devi, The Lightning and the Sun (A villám és a Nap), 3. rövidített kiadás, Wellington, NZ.: Renaissance Press, 1994. A fenti cím a kiadótól származik. Ford.: Tudós-Takács János
|
|
|
|
|
|
