Kövess minket 
-on és 
-en!
Menetünk 1945 nagypénteként indult el Ausztria felé. Május 2-án Gmunden városka közelébe értünk. Az oroszok a hátunk mögött, előttünk a linzi műút, azon túl a szövetséges csapatok tanyáztak.
Hát nem furcsa? Ez is ellenség, az is, egyik ellenség elől menekülünk a másik ellenséghez.
Néhány perc hivatalos fogadtatás után – fegyvereinket le kellett adni – már éreztem, hogy fogságba estünk. Rövidesen vége lett a háborúnak, közhírré tették, hogy aki akar, mehet haza.
Úrnapján, május 31-én elindultunk hazafelé. Gyönyörű idő volt. Rövidesen elértük a demarkációs vonalat. Az oroszok nagy ovációval fogadtak bennünket, de egyúttal az égvilágon mindent elszedtek tőlünk, még kevéske ennivalónkat is. Velünk volt Pál Sándor barátom, aki azonnal verset költött helyzetünkről.
Úgy megyünk mi egymás mellett,
mintha hazamennénk,
kedves bátyám, mintha nem is
hadifoglyok lennénk,
ránk tette szőrös kezét
a vörösök cárja,
istentelen bolsevikok
Sztálin atyuskája.
Betereltek bennünket egy lágerbe, ahol már több magyar és német hadifogoly volt. Hat hét múlva bevagoníroztak, és Pozsony–Csallóköz–Püspökladány–Nagykároly útvonalon Konstancáig szállítottak. Innen hajóval vittek tovább.
Mi, magyarok a fedélzeten kaptunk helyet, ahol közelünkben legalább negyven darab 6-7 hektós teli boros- és pálinkáshordót tároltak. Kis lyukat fúrtunk a dongák közé, és azon keresztül szippantottuk ki a nedüt. Ettől hamarosan rózsaszínűnek tűnt a vöröscsillagos világ.
|
|
|
|
|
|
Kísérőink sem voltak restek, benyomták az egyik pálinkáshordó dugóját, gumicsővel vödörszámra szívták ki az italt. A főnacsalnyik látta, hogy kísérőink részegek, és megkezdte a nyomozást. Ők ránk fogták a lopást, mondván, hogy tőlünk vették el a pálinkát. Kulacsaink átvizsgálásánál kiderült, hogy egy csepp sincs bennük. A kísérők körletében viszont előkerült két vödör pálinka. A „főnök” nyomban ordítani kezdett, mindenkit agyonlövéssel, felakasztással és tengerbe dobással fenyegetett. Csak akkor enyhült meg, amikor nekiesett egy nagy kulacs pálinkának, és rövidesen mély álomba merült.
Végül is szerencsésen kikötöttünk, majd vonatra szálltunk, és Tbiliszin túl, Fronzij közelében álltunk meg – a 41. lágerbe kerültünk.
Szilassy Sándor – Budapest
Hadifogoly Híradó 1995/5.
