Kövess minket 
-on és 
-en!
„Ezzel az aláírással a német nép és a német haderő, tetszik vagy sem, a győztesek kezébe adta magát” – nyilatkozta letörten Alfred Jodl vezérezredes Dwight D. Eisenhower tábornok, a szövetséges haderők európai főparancsnokának reimsi főhadiszállásán, 1945. május 7-én.
A kapitulációt aláíró, keserű Jodl így folytatta nyilatkozatát: „ebben az órában csak remélni tudom, hogy a győztesek nagylelkűen fognak bánni a legyőzöttekkel”. A nagylelkű bánásmód egyelőre még másodlagos dolognak tűnt, mert Sztálin őrjöngött, amikor megtudta a hírt a német kapitulációról, a szovjet vezérnek ugyanis más forgatókönyve volt a háború lezárására.
Pár nappal a reimsi találkozó előtt, 1945. április 30-án, a Nagynémet Birodalom vezére, Adolf Hitler öngyilkosságot követett el feleségével, Eva Braunnal a berlini Führerbunkerben. A vezér halála előtt írt végrendeletében Karl Dönitz tengernagyot tette meg a birodalom vezetőjévé.
Dönitz abban reménykedett, hogy megbízottja, Alfred Jodl tárgyalásokba tud majd bocsátkozni Eisenhowerrel, és ez időt adhat a német fegyveres erőknek arra, hogy minél több egységük a szovjetektől leszakadva a szövetségesek előtt kapituláljon, és ha úgy adódik a későbbiekben velük karöltve a Szovjetunió ellen harcoljon.
Dönitz elgondolásainak nem volt realitása, Eisenhower ugyanis kerek perec megmondta Jodlnak, hogy tárgyalás nem lesz, ellenben aláírhatja a feltétel nélküli megadásról szóló jegyzéket, amelyet a vezérezredes május 7-én meg is tett. A német kapituláció okmányát természetesen a szovjetek is aláírták, méghozzá Szuszloparov tábornok személyében, aki szovjet összekötő tisztként dolgozott az Európai Szövetséges Expedíciós Erők Legfőbb Parancsnokságán Reimsben. Az egyezmény másnap, azaz május 8-án este 23:01-kor lépett életbe.
Szovjet jelenlét és aláírás ide vagy oda, Sztálin tombolt, amikor hírét vette a reimsi kapitulációnak és egy új fegyverletételi ceremóniát követelt. A Churchill által csak „Joe bácsinak” hívott szovjet diktátor azzal érvelt, hogy a Szovjetunió szenvedte el a legnagyobb áldozatot, mind katonai, mind civil életekben, és Reimsben nem a Vörös Hadsereg legmagasabb rangú tisztje, hanem csak egy tábornok írt alá, ezért a fentieket tekintetbe véve a kapituláció helyszínének a „náci fenevad” Vörös Hadsereg által elfoglalt oroszlánbarlangja, Berlin kell, hogy legyen. (A berlini csata 23 napja alatt a Vörös Hadsereg több mint 81 ezer katonát vesztett.)
A Generalisszimusz utolsó érve az első világháború lezárása után a németek körében meghonosodott tőrdöfés-elmélethez (Dolchstoß) kapcsolódott. Az első világháború végét jelentő német kapitulációt az új német kormány képviselője, a német államminiszter, Matthias Erzberger írta alá 1918. november 11-én. A német társadalmat, amely még 1918 novemberében is hitte, hogy a német haderő sziklaszilárdan tartja magát, sokként érte a fegyverletétel híre. Ennek kapcsán hamarosan meghonosdott az a nézet, amely szerint a német hadsereget, amely képes lett volna a harc további folytatására, a saját, civil, marxistákból és zsidókból álló kormánya árulta el.
|
|
|
|
|
|
A híres tőrdöfés-elméletet aztán a húszas évek második felében természetesen az izmosodó nemzetiszocialist párt is magáénak vallotta. Sztálin szerint azzal, hogy Reimsben Dönitz jelentéktelen képviselője, Jodl írt alá, a szövetségesek egy újabb tőrdöfés-elmélet kialakulását kockáztatják, mert az előkelétezett nemzetiszocialisták tömegei illegitimnek tekintheti az aláírt okmányt. Ezért azt követelte, hogy a német hadsereg főparancsnoka, Wilhelm Keitel vezértábornagy lássa el kézjegyével a német kapitulációról szóló okmányt.
1945. május 8-án a függöny tehát újra felgördült, de ezújttal Berlinben; teljesült Sztálin kívánsága. A Wehrmachtot a szárazföldi erők részéről Wilhelm Keitel vezértábornagy és Hans-Georg von Friedeburg tengernagy, a légierő részéről pedig Hans-Jürgen Stumpff vezérezredes képviselte. A győztesek oldalán Eisenhower helyettese, Carl A. Spaatz tábornok, a szovjet fegyveres erők parancsnoka, Georgij Zsukov marsall, Arthur Tedder, a brit légierő marsallja, valamint a francia hadsereg parancsnoka, Jean de Lattre de Tassigny tábornok foglalt helyet. Az aláírásra május 9-én pár perccel éjfél után került sor. A második világháború Európában ezzel hivatalosan véget ért, a gyakorlatban azonban még egy rövid ideig tovább dörögtek a fegyverek.
Prágában május 5-én a cseh kommunista ellenállás felkelést robbantott ki, a németek nem hagyták magukat, ezért a cseh fővárosban csak május 12-én a Vörös Hadsereg alakulatainak megjelenésével hallgattak el a fegyverek. Nem sokkal később Tito partizánjai miatt pedig majdnem dicstelen véget ért a németek felett aratott „fényes diadal”, mivel az újdonsült győztesek röviddel a konfliktus lezárása után majdnem egymásnak estek.
Tito jugoszláv partizánjai ugyanis az Isztria elfoglalása után az észak-olasz városba, Triesztbe is bevonultak. Churchill, aki ekkor már Sztálin ágensének tartotta Titót, felfortyant. A brit miniszterelnök azonban most pártfogóra is akadt, ugyanis az USA élén álló Harry S. Truman, ellentétben Prágával, ahol az amerikai elnök megtiltotta Patton tábornoknak, hogy beavatkozzon, most Churchill pártját fogta. Az összecsapásra végül nem került sor, mert Sztálin is „leszólt” Moszkvából az egyre nagyobb étvágyú jugoszláv népvezérnek, hogy vonuljon ki Triesztből, amit Tito június 9-én meg is tett, így a bizarrnak ígérző összecsapásra végül nem került sor.
