Kövess minket 
-on és 
-en!
Volt idő, amikor az egyesített Európát úgy mutatták be, mint egy versenyképes bástyát az Egyesült Államokkal szemben, mint egy olyan szupranacionális szervezetet, amely megfelelő kritikus tömeggel rendelkezik ahhoz, hogy érvényesíteni tudja magát a nemzetközi színtéren.
Mindez azonban illúziónak bizonyult. A maastrichti Európa, amely neoliberális szabályok szerint lépett a nemzetközi színtérre, végzetesen a nagy amerikai pénzalapkezelők vonzáskörébe került, amelyeket az amerikai politika testesít meg. Az Egyesült Államokban a nemzeti felsőbbrendűség és a pénzügyi profit politikája elválaszthatatlan: lényegében ugyanarról van szó, csak stílusbeli eltérésekkel. A maastrichti Európa tehát teljesen az Egyesült Államok uralma alá került, éppen abban az időszakban, amikor a háború utáni gazdasági fejlődés lehetővé tehette volna az autonómia megszerzését.
Az Egyesült Államok hegemóniája a 90-es évektől kezdve pénzügyi, katonai, de legfőképpen kulturális volt, fokozatosan lerombolva az európai belső ellenállás minden képességét. Kulturális szinten az elmúlt 30 év Európa teljes amerikanizációját jelentette, amelynek során nemcsak filmeket és zenei stílusokat importáltunk, hanem legfőképpen intézményi modelleket: a vállalatok, az iskolák, a közszolgáltatások irányítási modelljeit. Ez az amerikai „soft power” elősegítette az USA politikai és katonai hegemóniájának növekedését, amely a második világháború után sem csökkent, hanem új geopolitikai dimenzióban érvényesült. Európa (az EU) elkezdett szolgaian támogatni minden amerikai imperialista agressziót Jugoszláviától Líbián és Irakon át Afganisztánig. Az ideológiai keret – a szabályokon és az emberi jogok tiszteletén alapuló nemzetközi rendszer haladáspárti legendája – lehetővé tette, hogy az amerikai politikát az európai közvélemény ellenállás nélkül elfogadja. Az európai állampolgárság két évtizeden keresztül magába szippantott minden amerikai propagandát a „leigázott népek felszabadításáról”, a „humanitárius beavatkozásokról” és a „nemzetközi rendteremtés szükségességéről”.
Miközben azonban a politikai osztály és a fősodrú média az euroatlanti szövetség szükségességéről papolt, az Egyesült Államok alattomosan megszakított minden létfontosságú ellátási láncot Európa számára, destabilizálva az összes olyan közel-keleti olajtermelőt, amely még nem volt a vazallusa (mint Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar, Bahrein, Egyesült Arab Emírségek stb.). Így Irakot és Líbiát Európa független beszállítóiból romhalmazzá változtatta, és az emberi jogokról szóló mesével Iránt is szankciók alá helyezte, megfosztva attól a lehetőségtől, hogy erőforrásait Európába juttassa. Végül pedig az ukrajnai ismétlődő provokációk sikeresen előidézték a máig tartó háborút, elvágva az európai ipart fő energiaellátó forrásától, Oroszországtól.
A Közel-Kelet és Oroszország kizárása nyomán az Amerika ötödik hadoszlopaként működő európai atlantista stratégák teljes mértékben az amerikai cseppfolyósított földgázra támaszkodnak, drámaian csökkentve az európai ipar versenyképességét. Ezáltal a neoliberális EU megpecsételte a legnagyobb történelmi összeomlást, amelyet Európa valaha átélt, még a második világháborúnál is súlyosabbat a komparatív hatalom szempontjából.
A geopolitikai megosztottság az EU-n belül az elmúlt 25 évben alig változott, és a kelet-európai tagállamok – a patologikusan német- és oroszgyűlölő, ugyanakkor ájultan Amerika-imádó Lengyelországgal az élükön – valójában igazolták Donald Trump legutóbbi Európa-ellenes cselekedeteit. Jellemző módon csak a régi Európa próbált meg összefogni a Grönland elfoglalásával való fenyegetése ellen. A sziget „megvásárlására” tett kezdeti tréfás célzását valószínűleg azért alakította át konkrét nyomásgyakorlássá, mert azt hitte, hogy Európa nem fog energikusan reagálni. Az EU éveken át elhanyagolta saját fejlesztési lehetőségeit, nem érzékelte a világpolitikai környezetben bekövetkező változásokat, túlzottan függött az Egyesült Államokkal fennálló „különleges” kapcsolatoktól, és halogatta a stratégiai partnerségeket, beleértve Kínát és Oroszországot is. Ennek következtében Európa az amerikai zaklatással szemben egyre sebezhetőbbé és könnyen manipulálhatóvá vált, korlátozott válaszadási képességgel.
Addig Európa nem lesz szuverén nagyhatalom, amíg mentálisan az Egyesült Államok előretolt helyőrsége marad, és ez nemcsak a kormányokra vonatkozik, hanem általában a jobboldalra is. Egy jobboldali mozgalom, amely politikai energiáját az amerikai kulturális csatákból, választási ciklusokból és a „made in USA” felháborodási rituálékból meríti, nem autonóm módon gondolkodik, hanem reaktívan: csak steril agitációt folytat, valós hatások nélkül.
|
|
|
|
|
|
Amit jelenleg Amerikában látunk, az távolról sem nemzeti újjászületés. Ráadásul a MAGA-tábor belső kiüresedése nyilvánvaló: a Trump által ígért „fordulat” nem következett be, a mélyállamhoz kötődő botrányokat nem tisztázták, és gazdaságilag főként a nagy kampányadományozók, a korrupciós hálózatok és Trump közvetlen környezete profitált a kormány politikájából. A nagytőkével és a lobbiérdekekkel való nyilvánvaló összejátszást már nem is titkolják, hanem „hatalmi” kifejezésként ünneplik. A legújabb közvélemény-kutatások és az időközi választások eredményei a Trump iránti bizalomvesztést tanúsítják. Széles körű elutasítása a függetlenek által, támogatottságának a kemény magon kívüli csökkenése, valamint a faji, kulturális és társadalmi vonalak mentén történő tipikusan amerikai megosztottság egy olyan politikai modellt mutat, amely nem exportálható.
Azok az európai jobboldali erők tehát, amelyek kitartanak a Trump-kultusz mellett, a Grönland-hatás reakciójaként hatalmas hitelességvesztést kockáztatnak. Egy friss felmérés szerint ugyanis az európaiak 84 százaléka nagyon vagy eléggé súlyosnak tartja az amerikai elnök Grönlanddal kapcsolatos kijelentéseit, akit 51 százalékuk immár Európa ellenségének tekint, 81 százalékuk úgy véli, hogy egy amerikai hadművelet Grönlandon „háborús cselekedet lenne Európa ellen”, és 63 százalékuk támogatja haderő küldését a sziget védelmére, mert 64 százalékuk az amerikai külpolitikát „újragyarmatosításnak” és „ragadozásnak” minősíti. Minden ötödik európai (21 százalék) valószínűnek tart egy közvetlen háborút az USA-val, és 46 százalék a konfrontációt részesíti előnyben a kompromisszummal (44) szemben. (Le moment Groenland: 10 points sur le basculement de l’opinion européenne face á Trump, legrandcontinent.eu, 2026.01.23.) Trump még a végén felébreszti Európát. Minden rosszban van valami jó.
