Kövess minket 
-on és 
-en!
A gyűjtőtáborba kerülésünk után napokon belül szájról szájra járt a hír, hogy itt kapjuk meg azt az igazoló papírt, amivel biztonságosan hazaindulhatunk.
Lényegében – bár éhezve és szabad ég alatti alvással – csendesen telt el az a néhány nap, amit itt töltöttünk. Szakaszokat, századokat alakítottak ki, és ilyen „zárt rendben” olykor még nótázva is, elindultunk – úgy tudtuk – hazafelé. Akkor azonban már szovjet katonák kísértek bennünket. Itt láttam meg először őket, hallottam első ízben orosz szót, a szünet nélküli „davaj... davaj... bisztré... po pjaty” kifejezéseket. Akkor még nem értettem, de hamarosan kikövetkeztettem, mi mit jelent. Hallva és látva a történteket, a hazatérés reménye rövidesen szertefoszlott.
Gyalogoltunk napokon át, fegyveres kísérettel, de nem Magyarországra, hanem északkelet felé, mígnem néhány nap múlva egy romokban heverő városkához értünk. A városka szélén álló táblán ez volt olvasható: Breslau – azaz Lengyelországban voltunk. Az éjszakát a városszéli temetőben töltöttük, sírok és fejfák között, sírkövek fölött. Keserves éjszaka volt!
Talán másnap vagy harmadnap a lebombázott vasútállomáshoz meneteltünk, ahol vagonokba parancsoltak bennünket, és mi szó és ellenkezés nélkül, jámboran másztunk fel a marhavagonokba, még mindig azzal a halvány reménnyel – hiszen őreink ezt hajtogatták – megyünk haza! A vagonban két oldalon 3-3 priccssor volt készítve. Én szerencsésen legfelülre kerültem, így kaptam egy kis levegőt és fényt a réseken át. A deszkákon nem volt sem szalmazsák, sem pokróc, takaró nem is kellett, mert már május vége, június eleje volt.
Naponta kétszer osztottak valami ennivalót – levest, híg kását – és vizet kannában. A dolgunkat a kocsiban kellett (lehetett) elvégezni. Olykor leszállhattunk néhány percre, zárt rendben, ezerszer megszámoltak, a vagonok tetején gyakran orosz katonák rohangásztak. Talán szökevényeket kerestek, ki tudja? Arcunkra hullt a por, a szemét. Tisztálkodásra csak akkor volt lehetőség, ha a mozdony vizet kapott. Ilyenkor mi is megmárthattuk a kezünket, lemoshattuk az arcunkat.
Szinte csodának tartom, hogy akkor még megvolt parányi kis pepita noteszom, és egy kis ceruzavég, amivel – a hosszú, harminchat napon át tartó utazás során – megírhattam első hadifogolyverseimet. Ezek a versek – természetesen – odavesztek, hiszen mindent, mindent az ég világon elszedtek már az első alkalommal.
Antalfy István – Kecskemét
Hadifogoly Híradó 1994/7.
|
|
|
|
|
|
