Kövess minket: Telegram — XVkontakte

A szellemileg és fizikailag is csak rombolást végző kommunizmus szolgái boldogan gúnyolódtak a Magyar Királyság uralkodóin és a Budai vár lerombolt épületein, amiket szándékosan évekig romokban hagytak.

A háború utáni új világra és hatalomra készülő kommunisták 1945 után viccesnek találták a magyar történelem és államiság jelképének, a budai Várnak a romba dőlését.

A Világ című lap közvetlenül a II. világháború után tartott terepszemlét a budai Várban. József főherceg súlyosan megsérült palotáját zárva találta az újságíró, így egy közelben dolgozó munkáshoz fordult, és cinikusan kérdezte tőle: „Csak nem tér vissza József apánk, az utolsó Habsburg, hogy a cikcakkos életútját itt fejezze be?” Erre a munkás mosolyogva mutatott a romos palotára függesztett táblára, amelyen ez állt: „Lefoglalta a Kommunista Párt.”

Ugyanebben az évben egy másik újság tett nyomasztó megállapítást, amely előrevetítette, mi lesz a sorsa a megsérült, csodás épületeknek:

„Az ostrom tönkretette a királyi palotát. Noha nem műemlék és művészi szempontból sem igazi érték.”

A kommunista hatalom irtózott mindentől, ami a régi Magyarországra emlékeztette, éppen ezért egy évvel később már teóriákat is gyártottak, hogyan is kellene újjáépíteni a budai Várat. Az egyik lap odáig ment, hogy a budai Vár szerencsétlensége szerencse is volt egyben, mert a pusztítás sok olyan épületet „levetkőztetett”, amelyekről kiderült, eredetileg középkori stílusjegyeket viseltek magukon. „A századok és változó stílusok lehullt vakolata alól most kijött a házak igazi énje” – írta az újság.

A Kis Újság még rátett egy lapáttal. Szerinte a kisiparosok házikóit kell megmenteni a budai Várban, „az alkotó nép finom kis műveit. A főváros, a ragyogóra fényezett historikus máz mögött felfedezte a dolgozó népet.” És még csak 1947-et írtunk…Két évvel a háború után még sehol sem tartottak az újjáépítéssel, a romokat, kőtörmelékeket folyamatosan a Vérmezőre szállították és azzal töltötték fel a területet. Egy lap aztán bátorkodott megkérdezni a fontos embereket, hogy mikor remélhető az épületek „teljes gyógyulása?” A válasz: „Ez az általános gazdasági helyzet megszilárdulásától függ. Mindenesetre 1-2 éven belül nagyrészt már fel fog épülni…”

Nem így történt.

Olyannyira nem, hogy 1950-ben lebontották a mára már újjászületett Lovardát, porig rombolták a Vöröskereszt-székházat, majd később a Főőrséget is, és felrobbantották a megmenthető palotákat. Így járt a már említett József főherceg palotája is, amelyet előbb munkásszállónak használtak, majd elbontották.

Még ebben az esztendőben a Világ című lap újabb gúnyos beszámolót küldött a romos várból:

„Itt volt a várudvar. Ott, azon a roncsolt erkélyen üldögélt az öreg Ferencz József, szikkadt vállú főhercegnők és pittyedt ajkú főhercegei közepette, miközben lent a várudvaron kacagányos, rézsarkantyús urak, gőgös paripákon vonultak fel a Millennium pezsgőmámorában.”

A Kis Újság riportban számolt be a romeltakarításról. Egy kubikost is megszólaltatott: „Nagy élet volt itt uram a háború előtt, s mi csak távolról nézhettük a kivilágított palotákat, amelyekben egymást érték a fényes estélyek. Most eljött a mi időnk, csak először el kell takarítanunk utánuk az itt hagyott szemetet. De szívesen tesszük, mert most már magunknak építünk” – válaszolta az ideológiailag jól felkészített kubikos.

A Budavári Palota siralmas látványt nyújtott. A faburkolatokból, padlózatból, márványfalakból, falitükrökből nem maradt semmi. Vagy elpusztult, vagy pedig széthordták.

A Habsburg-terem freskója beázott, a táncteremben ellenben még ott lógott néhány kristálycsillár, ám aztán azoknak is nyoma veszett. A nemrég átadott, újjáépített Szent István-teremből pedig a lapok szerint csupán egy kandallómaradvány maradt.

A Demokrácia című újságnak a romos vár is tetszett, az már kevésbé, hogy valaki egy háború előtti kávézó után érdeklődött a Mátyás-templomnál. Rögvest jegyzetet is írt az újságíró: „A modern, vitalitástól izzó, tavaszi képbe egy fekete ruhás, idős férfi lép be. A múlt. A templom előtt napozó, sétáló és nagy részben idegenekből álló csoportoktól, a téren messze hallható hangon érdeklődik. Nem tudják, kérem, merre van Lelbach Irén espresszója? Senki nem tudja. Az a nemzedék, amely látta ezt a várost porba sújtottan, régen leszámolt az előkelő címek kórságával.”

A Politika című lap 1949-ben aztán kimondta a lényeget, ahogy sajnos akkor gondolták: „Az ostromnak volt valami nagy eredménye is, ledőltek az idomtalan századvégi épületek, melyek ellehetetlenítették az utcákat és elriasztották innét az ihletett merengést. A 67-es korszak, a Millennium tűnő dicsőségének közepén új épületszárnyakat emelt a régi vár köré, melyek neobarokk-reneszánsz pompájukkal megülték hét emelet magasságban, óriási támfalakkal az egész hegyet.”

Aztán azzal is kezdeni kellett valamit, hogy nem haladtak a helyreállításokkal, a vár évekkel a háború után is romokban hevert. Az egyik lap erre megjegyezte: „Kissé furcsa megállapítás, de mégis azt kell mondanom, hogy rendezett romok között sétálok a vár területén.”

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Másfél év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a Győri Törvényszék azt a 17 éves kapuvári diákot, aki  állítólag halállistát készített és egy „neonáci” jelzővel leírt internetes csoportban azt írta tavaly ősszel, hogy másnap megöli osztálytársát a származása miatt.

Ami Magyarországon az 1945-ös budavári kitörés évfordulója, a Becsület Napja, az Bulgáriában a Lukov-menet.

Lezajlott tehát a szűk körű izraeli–palesztin fogolycsere, amelynek keretében Izrael „biztonsági okokból” bebörtönzött palesztin nőket és fiatalkorúakat bocsátott szabadon.

Elítéltek egy angol antiszemita aktivistát, aki a rendőrség szerint „neonáci hitet vallott”, mert meg akart támadni egy sussexi zsinagógát.

Budán még heves harcok folytak, amikor Pesten, az új szovjet hatalom árnyékában megalakult néptörvényszék, amely hivatalosan a Budapesti Nemzeti Bizottság nevet kapta, végrehajtotta első halálos ítéletét.

1944 szeptember utolsó napjaiban sajátos közjáték zajlott le az német 503. nehézpáncélos-osztály otthont adó Sennelagerben. Noha az újabb bevetés helyszínét még nem ismerték a katonák, egyes részek már el is indultak.

Mint tüzér – aki megjárta a Don-kanyar poklát – 1944. november 4-én estem szovjet fogságba Dunaföldvárnál.

A híres zeneszerző dédunokája a Die Welt című német újságban „megdöbbenésének” adott hangot az orosz zsoldosok kapcsán – írja a Jewish Chronicle.

A finn rendőrség szerint egy nemzetiszocialista csoport 3D-nyomtatott fegyverekkel készült faji háborúra. A nyomozók szerint a gyanúsítottak „terrorcselekmény elkövetésének szándékával” képezték ki magukat.

Életének nyolcvanharmadik évében elhagyta a földi világot László András filozófus, a metafizikai tradicionalitás egyik legnagyobb magyarországi képviselője, írja a Duo Gladii.

Amatőr régészek öt emberi csontvázat találtak Hermann Göring, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vezető tagja, a német légierő parancsnoka, a Nagynémet Birodalom második embere egykori otthona alatt, a mai Lengyelország területén.

Bár lehetetlen pontosan megállapítani, hogy a második világháború során hány szovjet állampolgár harcolt valamilyen formában a németek oldalán, a szakértők többsége abban egyetért, hogy számuk akár az 1,4-1,5 milliót is elérhette.

1944-ben és 1956-ban a történelem megismételte önmagát. Az 1944/1945-ös vérhullással újabb magok kerültek az áldott magyar földbe.

Április negyedike, vagy ahogyan az 1945 után kiépülő kommunista diktatúra kánonjában szerepelt, a felszabadulás, nem csak a pártállam piros betűs ünnepének, hanem négy évtizeden át a rendszer legfontosabb legitimációs pontjának számított, és nem véletlenül.

Körözést adott ki Yaroslav Hunka 98 éves kanadai állampolgár, a Waffen-SS Galícia ukrán hadosztályának veteránja ellen az orosz belügyminisztérium.