Kövess minket 
-on és 
-en!
Huszadik születésnapomat 1944 októbere elején ünnepeltem, de amikor kiléptem az EMKE kávéházból, nagy légitámadás kezdődött. Szerencsére túléltem.
November közepe táján falragaszok adták tudtul, hogy 16-tól 50 évesig a férfi lakosság azon része, mely nem tölt katonai szolgálatot, köteles jelentkezni az illetékes kerületi elöljáróságoknál.
Így lettem a m. kir. honvéd munkászászlóalj munkaszolgálatosa.
Mátyásföldön tankcsapdákat, lövész-futóárkokat ástunk, majd a front közeledtével Pestre kerültünk. Utolsó szálláshelyünk az akkori Fővámház épülete volt. Itt hallottuk a hírt, hogy a munkaszolgálatos századokat Németországba viszik további szolgálatra.
Ezt mindenképpen el akartam kerülni, pesti szüleimet és Budapestet nem akartam elhagyni. Hamisított katonai engedéllyel „kint maradtam”, azaz katonaszökevény lettem.
Másnap találkoztam egyik egyetemista barátommal, aki hívott, hogy álljak be alakulatába, a II. Egyetemi Rohamzászlóaljba. Megtörtént. Az alakulat a Szerb utcai egyetemi épületben volt elszállásolva, az akkori viszonyokhoz képest jó körülmények között.
Amikor az orosz csapatok elérték a körutat, harcbavetés nélkül átvonultunk Budára a Ferenc József hídon, amelyet még azon az éjszakán felrobbantottak a németek. Budán már folyamatosan bevetettek bennünket egészen a február 12-i kitörési kísérletig. Az I. zászlóaljat már korábban szétverték.
|
|
|
|
|
|
A kitörésben magam is részt vettem. Szinte minden második bajtársam odaveszett. Vérző, élettelen testeken keresztül menekültek vissza az életben maradottak, köztük én is. Másnap, február 13-án már tudtuk, hogy minden elveszett. Sorsunkba beletörődve, egy falat kenyér és a mielőbbi hazamenetel ígéretének reményében vártuk mielőbbi szabadulásunkat.
Ehelyett azonban Rimnicu Sarat, Tecucu, Constanca, majd Novorosszijszk, aztán a Kaspi-tenger melletti 328-as hadifogolytábor lett a vége.
Bizony Ottó – Budapest
Hadifogoly Híradó 1997/2.
