Kövess minket 
-on és 
-en!
Németországban nagyon sokan gondolják, hogy az 1923-as hiperinfláció jelentősen hozzájárult a nemzetiszocialista párt felemelkedéséhez.
Egy kutatás viszont több mint 500 német város inflációs és választási adatait vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a Hitlerbewegung nem ért el jobb eredményt a választásokon 1924 és 1933 között azokban a városokban, amelyeket jobban sújtott a hiperinfláció.
1923 januárjában 17 ezer német márkába került egy amerikai dollár. Júliusra már 353 ezer márka volt egy dollár ára, novemberben már 2,193,600,000,000, decemberben pedig 4,200,000,000,000.
A német történelmi emlékezetben ez máig is meghatározó tapasztalat, ami a német szavazók gazdaságpolitikai preferenciáira is hatással van. Németországban az inflációt manapság a „szélsőséges politikai pártok megerősödésének és a demokrácia leépülésének veszélyével” kötik össze. Hans-Werner Sinn, Németország egyik legbefolyásosabb konzervatív közgazdásza a Neue Zürcher Zeitungnak adott interjújában kötötte össze a hiperinflációt Adolf Hitler 1933-as megválasztásával. Ez alapján érvelt amellett, hogy az Európai Központi Banknak szigorúbb pénzpolitikát kellene folytatnia, és hogy hasonló okokból kellene kordában tartani a járvány alatt szabadjára engedett költségvetési költekezést.
De szintén egy ilyen példa a közelmúltból a 2008-as gazdasági válság, amikor Angela Merkel és a trojka többek között az inflációtól tartva nem volt hajlandó közös európai hitelfelvételre, ennek pedig megszorítások és defláció lett az eredménye a déli tagállamokban.
De nemcsak Németországban elterjedt ez a felfogás. Olyan híres történészek, vagy közgazdászok is osztják vagy osztották ezt a nézetet, mint például Niall Ferguson, vagy Daron Acemoğlu. Frederick Taylor 2013-as könyvében is szerepel ez az összefüggés, bár csak egy része a magyarázatnak. És olyan nagy presztízsű médiumok cikkeiben is megjelenik ez a narratíva, mint például az Economist, vagy a BBC.
Gregori Galofre-Vilá, a Navarrai Egyetem kutatójának műhelytanulmánya ugyanakkor elég alapos adatelemzés alapján nem talált bizonyítékot arra, hogy kapcsolat lett volna a helyi szintű hiperinfláció és Hitler támogatottságának egy évtizeddel későbbi szintje között.
|
|
|
|
|
|
Ahogy az a tanulmányban szereplő térképeken is látszik, az összefüggés hiánya egyértelmű: az 1920 és 1923 közti lokális infláció erősségét mutató ábrákon a magas inflációt jelző piros részek máshol vannak, mint az 1933-as, magas NSDAP-támogatottságot jelző választási eredményeket mutató vörös részek.
Volt ugyanakkor olyan párt, amely politikai tőkét tudott kovácsolni az inflációval való elégedetlenségből. Csakhogy ez nem a nemzetiszocialista párt volt: Galofre-Vilá elemzése alapján a magasabb helyi infláció erős kapcsolatban állt az infláció károsultjaiból létrejött civil szervezetből 1928-ban párttá alakult Volksrechtspartei támogatottságával.
Korabeli újságok és politikai pamfletek elemzése alapján a tanulmány azt is megmutatta, hogy a nemzetiszocialisták inflációellenes retorikája ellenére 1931-től kezdve a szociáldemokraták és a kommunisták is Hitler hatalomra kerülése esetén visszatérő inflációval riogatták a választókat a beszédeikben. Ráadásul az adatok alapján az 1933-as választásokon a munkásokat képviselő szociáldemokratákra szavazók számára fontos tényező volt a hiperinfláció.
Bár az adatok alapján közvetlen kapcsolat nem volt a hiperinfláció és a jobboldalra leadott szavazatok között, a tanulmány 300 város adatait elemezve kapcsolatot mutatott ki a hiperinfláció és az életszínvonal rövidtávú jelentős csökkenésével összefüggésbe hozható halálozások között. Emellett a kutatás azt is megmutatta, hogy azokról a településekről, ahol a hiperinfláció hatása erősebb volt, több levelet küldtek a Der Stürmernek, és ezeken a településeket magasabb volt a deportált zsidók aránya is. Az 1930-as évek pogromjai és a hiperinfláció között viszont már nem talált a tanulmány kapcsolatot.
Az 1930-as években Heinrich Brüning, az akkori kancellár rendeletekkel emelte az adókat és csökkentette az állami kiadásokat, és ezek a megszorítások a szociális védőhálót sem hagyták érintetlenül. A költségvetési szigor hozzájárult a növekvő munkanélküliséghez, és végeredményben politikai instabilitáshoz vezetett. Az 1929-es gazdasági világválság már ebben az állapotban érte az országot. Mire 1933-ban a nemzetiszocialista párt megnyerte a választásokat, már évek óta defláció, tehát árcsökkenés párosult az akkor már közel 30 százalékos munkanélküliséghez. Éppen Gregori Galofré Vilà egy másik tanulmánya mutatta meg, hogy 1930 és 1933 között a nemzetiszocialisták jobb eredményt értek el az ország azon részein, ahol a megszorításokat jobban megérezte a lakosság.
A már emlegetett inflációs félelem tehát egész egyszerűen történelmi tévhiteken alapul.
És ez nemcsak egy következtetés, hanem egy 2019-ben készített közvéleménykutatás is alátámasztja. Eszerint a németek összemossák a 20-as évek elejének hiperinflációs időszakát az 1929 utáni válsággal. A megkérdezettek 50 százaléka szerint az 1929-es válság alatt infláció volt, és csak 5 százalékuk tudta pontosan, hogy valójában nem így volt. Az iskolázottabb németek körében ráadásul elterjedtebb ez a nézet, mint a kevésbé iskolázottak között. A zsidó-liberális gazdaságpolitikát manapság meghatározó inflációs félelem tehát egy olyan korszaktól való félelmen alapszik, amikor valójában defláció volt.
|
|
|
|
|
|
Galofré Vilà szerint az is figyelemreméltó, hogy Németországban a hiperinflációs időszak annak ellenére is ilyen mély nyomokat hagyott a történelmi emlékezetben, hogy az első világháború után számos európai országban kilőtt az infláció. Másrészt számos országban (Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Oroszország) kifejezetten brutális hiperinfláció volt, de ezekben az országokban ez nem lett a gazdaságpolitikát a mai napig is meghatározó esemény. Végül pedig az is érdekes a kutató szerint, hogy az eladósodástól való félelem is meghatározó lett a német gazdaságpolitikában, miközben a 20-as években épphogy az infláció következtében csökkent le jelentősen a német államadósság szintje.
