Kövess minket 
-on és 
-en!
Kifelé a Szovjetunióba – 1944-45 telén – a vagon padlóján állva-ülve, embertelen körülmények között, élelem és víz nélkül utaztunk. Voltak közöttünk olyanok, akik nem birták elviselni a szomjúságot, és saját vizeletüket itták.
Akadt olyan bajtársunk, aki már egy hét után többször elájult a szomjúságtól. A vagon vaspántjai a nagy hidegben bederesedtek, ezt kapargattuk le és adtuk a szájába. Ilyenkor kicsit megenyhült, de aztán azért könyörgött, hogy öljük meg, üssük agyon... Háromnapi szenvedés után a marhavagonban halt meg, de csak megérkezésünk után temették el, tizeneggyed magával.
Mi a Donyec-medence brjanszki bányászlágerébe kerültünk (Dombász körzet). A bányában a szénréteg olyan vékony volt, hogy csak fekve tudtuk a szenet lapátolni. Amikor 1946-ban a Borec nevű bányába kerültem át, ott sem volt jobb. A bánya olyan vizes volt, hogy hiába kapartunk magunk alá szenet, a víz hamarosan kimosta alólunk, és a vízben fekve kellett dolgozni. A felszínen 40 fok körüli hidegben hazafele menet a ruha teljesen ránk fagyott. (Ennek következményeit ma is érzem.)
Többen éhen haltak közülünk 1947 tavaszán. Én is annyira legyengültem, hogy munkaképtelenné váltam. Az osztrák orvos a vizsgálat után kijelentette: – Ezt már nem kell hazaszállítani! – Hála Istennek nem lett igaza. Kórházba vittek, ott egy dr. Pogány nevű orvos megvizsgált, s ennyit mondott: – Nincs magának más baja, csak a hazamenetel hiányzik. – Nem sokkal ezután a hazamenő csoportba kerültem, és 1947 október végén megérkeztem Debrecenbe.
Budapestre érkezvén, a Kőbánya-Kispest állomáson átszálltam a lajosmizsei vonatra. Nem volt üres hely, csak állni tudtam. Nem sokáig: összeestem. „Szegény fogoly” – hallottam az embereket. Leültettek, megkínáltak enni- és innivalóval. A sarokban felállt egy úr és megszólított: – Te vagy az, Miska?... – Igen – válaszoltam. Valamikor együtt jártunk a polgári iskolába. Pártfogásába vett, amíg le nem szálltam a vonatról Felsőolajoson. Amikor bekopogtam házunk ablakán, édesapám kiszólt: – Ki az?... – Én, Miska – feleltem. Édesanyám felsikoltott: – Te vagy az, fiam, vagy csak a lelked?... A többit már nem írom le...
Kisjuhász Mihály – Lajosmizse
Hadifogoly Híradó 1995/7.
|
|
|
|
|
|
