Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
1945. február 11-én Budapest védői lőszer és élelmiszer hiánya miatt úgy határoztak, hogy a még éppen maradt néhány páncélos fedezete alatt megkísérlik az ostromgyűrű áttörését és ha sikerül, átvágják magukat a német-magyar vonalig.
A magyar és német csapatok tehermentesítő támadása, amelyet Budapest felmentésére indítottak Bicskénél és Kápolnásnyéknél, elakadt.
A magyar Szent hegyet, ahol atillai örökségünkben egykor az Árpád-királyok trónoltak: Buda várát, elfoglalták Sztálin katonái.
Amikor az 1848-49-es szabadságharc tűzviharában idegen kézre került a Szent Hegy, Görgey vezetése alatt a Dunavölgy népei, honvéd-mundérba öltözve verték ki onnan Hentzi ezredeit. A Duna-part pesti oldala akkor is lángokban állott az osztrák tüzérség gyújtóbombáitól. A Lánchidat megpróbálta felrobbantani egy osztrák műszaki ezredes.
Azonban akkor még nem akadt egyetlen magyar sem, aki azt mondta volna, hogy Budát nem szabad megostromolni, Pestet, a Lánchidat nem szabad veszélyeztetni.
Csak 1945-ben és azután támadt fel az a romboló pszichózis, amely nem az elveszett szabadságot, hanem a Duna-hidakat siratta, és háború bűnösnek kiáltotta ki a hőseket, akik épp úgy védték az elvesző szabadságot, mint ahogy Kossuth hősei haltak meg a Bécsi kapunál annak visszavívásáért. Mit vétkeztek ezek a „bűnös magyarok”? Az volt a vétkük talán, hogy halálukban egy nyilaskereszttel ékesített, árpád-sávos karszalagra folyt a vérük? Az 1945-ös ostrom hősei mégcsak nem is mindannyian voltak „nyilas-náci-fasiszták”. Buda falán ott halt meg az öreg sas, a „legitimista” Prónay Pál, Csepelen a munkás, a soroksári lövészárkokban a „Horthycsendőr”, Vecsésnél a „magyar királyi rendőr”. Az egész nemzet jobb lelke, az egész magyarság tisztességérzete, szövetségi hűsége tömörült egybe ott a golyó tépte lobogók alatt, amelyeken az Árpád-királyok fehér-vörös sávjai hirdették a hősiesség évezredes jogfolytonosságát. Mivel voltak rosszabbak 1945. február 9-ének magyar hősei, mint 1956. október 23-a és november 4-e szabadságharcosai. Mi különbség van a nyilaskeresztes karszalagos magyar gyerekek és a szovjet címertől megfosztott pirosfehér-zöld zászlók alatt harcoló „pesti srácok” között? Nem ugyanazért a magyar függetlenségért, nem ugyanazért a magyar szabadságért haltak meg egyforma hősiességgel? S mi különbség van a doni hadsereg volt vitézei és a néphadsereg halott hősei között, ha mindketten ugyanannak a szovjet zsarnokságnak fegyvereivel szemben áldozták életüket a magyar szabadságért?
Aki ott volt a kitörés megindulásánál, soha nem felejti el azt a döbbenetes véres, halálhörgéstől és fegyverropogástól hangos, tragikus tűzijátékot, amely lángba borította a téli eget. A háttérben vörösen izzott a királyi Vár égő kupolája, az ablakból kicsapódó lángnyelvek vörösen világították meg a környező utcákat. Tűzben, vérben úszott az Árpádok Budája, amely annyiszor állott már ellen Kelet rohamának. Nem címerekről, nem különféle „jogfolytonosságról”, nem pártokról és nem korosztályokról van itt szó, hanem a Nemzet jobbik lelkéről. Magyar és magyar között nem az a különbség, hogy milyen karszalagot viselt, hanem az, hogy mit szolgált: hős volt, vagy gyáva, szovjet-kollaboráns, vagy – bármilyen karszalaggal – magyar szabadságharcos. Nem osztályokról és nem pártokról kérdez minket Hungária édesanyjának lelke, hanem arról, hogy hívek voltunk-e hozzá, vagy ellenségeinkkel koccintottunk-e a judeo-bolsevizmus dicsőségére. Budapest védői megvédték a magyar becsületet és Európát. Átgázolt rajtuk a materialista erőfölény, de lelkük legyőzte a bolsevizmus sátáni erkölcsét. Emlékük fölött a Magyarok Istene őrködik, az Isten, akinek lelke erőt adott nekik a harcokhoz, a halálhoz, a szenvedésekhez! Adassék tisztelet a Hősök emlékének!
|
|
|
|
|
|
„A jövő század regényé”-ben Jókai már írt egyet s mást az Európa lerohanására készülő orosz birodalomról. Jókai Mór csodálatosan merész fantáziájával 1880-ban úgy képzelte el az orosz birodalmat, mint egy női diktátor uralma alatt álló nihilista rendszert. Akkor még világszerte sehol sem voltak aktuálisak a kommunisták. Jókai tehát az orosz nihilistákról mintázta a bolsevizmus mai fogalmát. Érdemes idézni pár sort a nagy magyar mesemondó politikai meglátásaiból: a megdöntött cárizmus nyomán Szasa asszony uralja Oroszországot. ő a vezére, diktátornője a nihilizmusnak, amelyet ezután nyugodtan behelyettesíthetünk a kommunizmus fogalmával.
Mi tehát ez a kommunizmus vagy nihilizmus, az orosz néplélek önkifejezése? „Egy démon, egy szörnyeteg – írja Jókai – akinek véres szeszélyei rettegésben tartják Európát, aki hadat készít minden ellen, ami még fennáll: trón, oltár és nászágy ellen, és ha rémuralma rendet lesz képes odahaza csinálni, rövid időn belül az Apokalypsis hét sárkánya fog lerohanni Európa többi országára.”
Jókai látomásaiban ott van a vasfüggöny, a szovjet diktatúra, a GPU és az NKVD rémképe és a bizonyosság is, hogy mindez beteljesedhet.
A második világháború vége felé, 1944. október 8-án Franco Spanyolország londoni nagykövete, Alba herceg útján bizalmas intéssel fordult Churchillhez. Ebben egyebek között a következőket írta: „Mi nem tudunk bízni a szovjeteknek sem az ígéreteiben, sem a jóhiszeműségében, mert ismerjük a kommunizmus végső céljait és az ezeket szolgáló eszközöket és módszereket is. Ide vonatkozó aggodalmainkat máris eléggé igazolják a felszabadított Olaszországban uralkodó állapotok, ahol már a kommunisták diktálják az életet. De Franciaországban is az ottani úgynevezett titkos ellenállás mögött, a német megszállással szemben mindenütt a kommunista izgatás ütötte fel a fejét, a szovjettel való szövetkezést propagálva.”
„Angliának – folytatta tovább az emlékirat – de az egész Európának is, mindezekre tekintettel számolnia kell azzal, hogy szovjet győzelem esetén csak két igazi világhatalom fog egymással szemben állni. Az egyik oldalon Kamcsatkától az Atlantióceánig terjeszkedő szovjetorosz birodalom, a másik oldalon az Egyesült Államok. Ezek közül azonban egyik se képviseli többé Európa érdekeit és maga az USA is kénytelen lesz majd számolni azzal, hogy mit kezdhet a lecsonkított, legyöngített Európával, amely régi nemzetközi súlyától és tekintélyétől megfosztva, alig fogja a szovjet árnyékában a végső veszélyt elkerülhetni.”
Erre mutat katonai és politikai szempontból Kovács Gyula altábornagy, a Hungária Szabadságharcos Mozgalom tanácsadója. Szerinte a Balti-tengertől a Fekete-tengerig, sőt a világpolitikai jelentőségű Földközi-tenger keleti részéig a terület biztonsági vonala a Kárpátokon és a Duna-medencén nyugszik. „Európának ezt a keleti védővonalát valósággal megsemmisítették, amikor a csehek átadták Kárpátalját a Szovjetuniónak, amely ezáltal fegyveresen is Európa szívébe jutott. Ennek a két tényezőnek visszaállítása nélkül – mondja Kovács Gyula altábornagy – nem lesz béke Európában.”
Ezt nem látta meg George Kennan, az Egyesült Államok külpolitikai tanácsadója, aki egyébként tisztán látja, hogy: „az orosz politikai és katonai behatolása Európa szívébe a világ politikai és katonai egyensúlyát alapjában változtatta meg.”
A Duna-táj rendezésénél nem hagyható ki a Trianonprobléma, amely átkos tehertétele ma is az ottani népeknek.
|
|
|
|
|
|
Ha korunk tragédiájának okát keressük, feltétlenül vissza kell mennünk legalább az első és második világháború utáni békediktátumokhoz, amelyek hazánkra mérték a legigazságtalanabb büntetést. A diktáló nyugati hatalmak tájékozatlansága, rövidlátása, tudatlansága, de főleg a szabadkőművesség és a pánszláv befolyás erőinek tudható be, hogy minden etnikai-földrajzi-történelmi-gazdasági szempont félretételével tudatosan megcsonkították hazánkat. Wass Albert szavaival élve: a győztesek úgy cserélgették mások hazáját, mint ahogy a gyermekek szokták játékaikat.
A magunk magyar sorsproblémái és nemzeti célkitűzései felé fordulva egy pillanatig sem feledkezhetünk meg arról a történelmi tényről, hogy ezer esztendőn át a Kárpátok vonala volt és maradt a nyugati európaiság kultúrkörének délkeleti határvonala. Tőlünk keletre és délre egy idegen világ kezdődik. A jelenkori status quo, mind politikai és gazdasági, mind pedig kulturális vonatkozásban, Európa valamennyi nemzete számára az önrendelkezési jog olyan nagyarányú megcsonkítását eredményezte, ami egyértelmű a gyarmati alárendeltséggel. A történelmi Magyarországra erőszakolt gyarmati viszonyok megszüntetésének kérdését hivatalosan és kötelezően napirendre kell tűzni. Az, aki megalkuszik az igazságtalansággal, egyenesen kizárja a nemzet életéből az erkölcsi és szellemi értékek érvényesülésének még a lehetőségét is.
Bármilyen bonyolultnak is tűnjék a politikai helyzetkép, a jelenkori status quo elfogadására és a szétdaraboltság állapotába való belenyugvásba még sem lehet rábeszélni hazánk fiait, a magyar népmilliók akaratmegnyilvánulása döntő többségben a magyar földet kiárusító „alapszerződések” helyett a trianoni diktátum revízióját követeli, azt a történelemformáló eseményt, amely annyi elpazarolt évtized után végre feloldhatja a jelenkori status quo vesztegzárát.
Az első világháborút követő Párizs környéki „békeszerződések” rendező elve az úgynevezett „népi önrendelkezés” elve volt. Ezt használták fel a győztes hatalmak az Osztrák-Magyar Monarchia volt területén az „utódállamok” létrehozására. A győztesek a „népi önrendelkezés” elvét kizárólag a legyőzött hatalmak rovására alkalmazták, de ezen túlmenően gazdasági, stratégiai és politikai szempontokat is figyelembe vettek az új országhatárok megvonásánál.
Magyarország részére a Csehszlovákia felé megvont trianoni határ Charles Seymour amerikai békedelegátus szavai szerint még „nagyjából sem egyezett meg” a nyelvi, azaz néprajzi határral. Ugyanez állt fenn Románia, Jugoszlávia, sőt még Ausztria felé is. „Igazán ironikus, hogy egy állítólag a nemzetiségi elv alapján nyugvó átrendezés olyan államot produkált, mint Csehszlovákia, ahol a népesség 34,7%-a kisebbségből áll, nem is szólva – írja Alfred Cobban elismert szakértő – a nagyon is kétes cseh és szlovák nemzeti azonosságról. Lengyelország sem áll jobban a maga 30,4%-nyi kisebbségével vagy Románia a maga 25%-nyi kisebbségi sorba került lakosságával.”
„A történelmi Magyarország lakosságából csupán 14,5%-ot tett ki a román nemzetiségű lakosok számaránya, 9%-ot a szlovák népesség, 8,5%-ot a horvát nép, 2,5%-ot a ruszinok és 5%-ot a szerb nemzetiségűek számaránya. Az is tény tehát – állapította meg a Hungária Szabadságharcos Mozgalom által 1970-ben lrendezett TRIANONI VILÁGKONGRESSZUS – hogy történelmi Magyarország a román származásúakkal szemben 85,5%-ban nem román embernek, a szlovákokkal szemben pedig 91% nem szlovák embernek, a ruszinokkal szemben 97,5% nem ruszinnak, a horvátokkal szemben 91,5% nem horvátnak és a szerbekkel szemben 95% nem szerbnek volt a hazája. „Vitathatatlanul tény ez, és önmagában is mond annyit, mintha megejtették volna a népszavazást!!!”
A trianoni békénél is súlyosabb büntetés sújtotta Magyarországot a párizsi szerződéssel 1947 elején. Nemcsak a csonka határokat állították vissza, még a tárgyalások alatt elvetették a magyar kormánynak azt a tervezetét, amely 24 000 négyzetkilométer visszacsatolását kéri: Erdély nyugati határsávját. Ugyanakkor a Szovjetunióba kényszerített úgynevezett Kárpát-Ukrajnához kanyarintottak egy darabot a Nyírségből. Kizárják a revízió lehetőségét, de ami még súlyosabb, nem nyújtanak semmi védelmet az elcsatolt magyarságnak. Az első világháború után szavatolt kisebbségi jogok egyszerűen megszűntek. A második világháború után az új párizsi békék semmiféle kisebbségi garanciát nem tartalmaztak. A gyarmatosító hódításba szédült vörös pánszlávizmus zsidó kommunista bérenceivel kegyetlen tervszerűséggel kezdte meg a megszállt Csonkaország élveboncolását, alkalmazva a nép- és nemzetirtás minden eszközét. Magyarország a kommunista átállítás óta nem követelt területeket vissza. Nem tett semmit az „utódállamok” olvasztókemencéjébe dobott 5 millió jogfosztott magyar őslakó érdekében. A kommunista diktatúra bukása után pedig a „magyar kormányok” alapszerződésekkel hizlalták az utódállamok magyarirtó étvágyát. Az ilyen intézkedések csak arra jók – napjaink történései igazolják –, hogy szakadékot vágjanak az egymásra utalt szomszédos népek között és ellenséges érzülettel tekintsenek egymás bajai felé.
Vallottuk és hirdetjük ma is, hogy Magyarországról mindenki lemondhat, csak – mi nem. Mindenki megalkudhat, csak – mi nem! Nekünk ebben a világban jobb erkölcsi alapjaink vannak, mint bárki másnak. Mi kétszer védtük meg Európát a bolsevista elözönléstől: 1944-45-ben és 1956-ban a szuezi válság idején! És cserébe egyszerre kaptuk nyakunkba az új Trianon selyemzsinórját, az amerikai és szovjet kötelet.
|
|
|
|
|
|
Emlékezzünk! Budapest hős védőire, a bolsevizmus elleni küzdelmünk hősi halottaira és vértanúinkra. A temetőkre, az akasztófákra, a kommunista börtönök véres árnyaira, az elveszett hazára, a tömegsírokra és a rabszolgatáborokra, a nyugati ígéretekre. A szovjetek kulijává aljasított magyar munkásra, a szovjet-feudalizmus rabszolgájává tett magyar parasztra, a lemészárolt vagy hazájából elüldözött intelligenciára.
Üvölteni és vallani kell, utcán, templomban, köztéren: Magyarország! Mi nem feledhetünk!
