Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Alapvetés, hogy az 1945 utáni magyar emlékezetpolitikát, s így az ebből folyó identitáspolitikát alapjaiban határozta meg világháborús vereségünk, a szovjet bolsevizmus győzelme.
Teljesen világos volt, hogy minden történelmi értelmezés a kommunista narratíva szerint történt, de, mint láttuk a rendszerváltás óta eltelt 30 évben, ez sokkal több és mélyebb, mint közpolitikai kérdés.
1990 után, fogalmazzunk így, nagy jóindulattal takaréklángon indult el a történelmi események újraértelmezése, ha úgy tetszik, az identitásháború, mely nagyon is hatással van a jelenre és a jövőre. Óvatoskodva, finomkodva nyúlt bármely „kényes kérdéshez” a hazai jobboldali, konzervatív tábor, nehogy „megsértse bárki érzékenységét”. Még élesebben fogalmazva: emlékezetpolitikai síkon kizárólag olyan történelmi eseményekről emlékezett, olyan példaképeket állított és mert tisztelni, amit még a baloldal is megengedett neki. Tulajdonképpen azokról és úgy, hogy alapjaiban azért ne kérdőjelezze meg az 1945 óta fennálló világrendet, melynek alapjait a liberálkapitalista-bolsevik érdekcimboraság fegyveres győzelme tett le.
A magyarországi jobboldal radikálisabb fele azóta már számos történelmi eseményt és személyt emelt be a köztudatba, vívott ki szélesebb tiszteletet. Meggyőződésem szerint a legnehezebb feladat a Becsület napja „megteremtése” volt, és még közel sem értünk célt.
Mint ismert és tudjuk, 1945. február 11-én a Budai Várban rekedt mintegy bő 40 ezer magyar és német katona, köztük számos civil és sebesült, a szovjet ostromgyűrű pedig körülzárult. A megadás és a kitörés között választhattak. És ők katonai esküjükhöz hűen az utolsó töltényig védték az európai civilizációt a keletről betörő sátáni bolsevizmussal szemben, és megkísérelték a kitörést, a Pilisben húzódó német-magyar vonalak elérését, amelyet mintegy kevesen, nagyjából 7-800-an értek el. Nem ide kívánkozik, de ha már emlékezetpolitika, nem tudom nem megemlíteni, a szovjet oldalon harcolt akkor az a Göncz Árpád, aki később a rendszerváltozás utáni Magyarország első köztársasági elnöke volt, s akinek szobra éktelenkedik Budapesten, és már metrómegállót is elneveztek róla.
A legelső köztéri megemlékezést a Budai Várban a Győrkös István vezette Magyar Nemzeti Arcvonal szervezte, és itt most teljesen irreleváns, mit gondolunk személyéről és a Bőnyben történtekről. Tény, hogy 1999-ig egyre növekedett a megemlékezők tábora, nagyon sok külföldi résztvevővel. Ennek a növekedésnek az első Orbán-kormány vetett véget. A megemlékezés utáni emlékkoncertet karhatalmi eszközökkel igyekezett szétverni, majd heteken át tartó botrányt dagasztott az ebben a hadműveletben készséggel együttműködő balliberális, idegenszívű sajtó segédletével. Évekig aztán nyílt színi megemlékezést nem lehetett tartani, csupán helyi szinten, zárt körben róhatta le mindenki kegyeletét.
2003 jelentett fordulópontot, amikor hosszas jogi huzavona után az akkor még fel nem oszlatott Vér és Becsület Kulturális Egyesület (amely nem azonos az évek alatt számos megemlékezés szervezésében részt vállaló Blood and Honour Hungáriával) a Kossuth téren rendezett fegyelmezett és méltóságteljes megemlékezést. A Mazsihisz pedig mintegy ezer ellentüntetőt csődített oda, magukból kikelve fröcsögtek, a Vörös Hadsereget éltették, és jól emlékszem, például a TV2 még vért izzadva sem tudott olyan összeállítást készíteni a két táborról, hogy ne a nemzeti megemlékezők felé billenjen a szimpátia akár még a közömbös emberek sokaságából is.
|
|
|
|
|
|
Természetesen, ha akarnék, sem tudnék a teljesség igényére törekedni, mikor a becsület napi megemlékezésekről írok, olyan sok információt kellene akkor közölnöm, amely szétfeszítené e cikk kereteit, és őszintén szólva, nem is tudom felsorolni az összes szervezetet, akik az évtizedek alatt részt vállaltak ilyen-olyan módon a megemlékezések szervezéséből, de mindenkit hatalmas tisztelet illet.
De azért emlékezzünk a Hősök terén tartott, több ezer főt vonzó rendezvényekre. Aztán volt, mikor erdős hegységben kellett emlékeznünk, volt, hogy egy külterületi magántelekre szorított minket a hatalom, de volt, hogy több alkalommal sikerrel vettük az akadályokat, és a Budai Várban, a Kapisztrán téren tartottunk a megemlékezéseket. Felszólalóként és szervezőként a Pax Hungarica Mozgalom tagjaként éveken át részt vállalt jelen sorok írója is, de kötelességünk megemlíteni a Betyársereget, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a gárdaszerveződéseket, hiszen az évek során egyre terebélyesedett, és vált a teljes nemzeti oldal seregszemléjévé, az utóbbi években pedig a Légió Hungária szervezi a Becsület napját.
De szintúgy rá kell mutatnunk, a Hungária Skins által életre hívott emléktúrák is egyre több követőre találták, később már mindenki megszervezte a maga túráját, ez nyitotta meg az utat abba az irányba, hogy már azok is leróják kegyeletüket az emléktúrákon, melyet legnagyobb létszámban a Börzsöny Akciócsoport szervez sport- és teljesítménytúra jelleggel, akik egyébként kevésbé érdeklődnek politikai témák iránt.
Eljutottunk oda, hogy míg kezdetben a radikális jobboldalnak is csupán egy szűkebb szegmense, a hungarista, nemzetiszocialista szerveződések tartották fontosnak megtartani a kitörés napi megemlékezéseket, ez egyre szélesült, átterjedt a teljes nemzeti oldalra. Ma már az úgynevezett „fősodratú jobboldal” is kacérkodik vele, annak ellenére, hangsúlyozom újra, hogy a jobboldal egésze messze nem homogén, számos kérdésben nem értünk egyet, de a hősök előtti tisztelgés ezeket felülírja, s ez így van jól.
Józan ésszel nézve a Becsület napjának 1999-ben a Viking-klubbéli gumibotok árnyékában el kellett volna halnia. De mégsem ez történt.
Ugyanis tagadhatatlanul létezik e napnak egy olyan, magán túlmutató szellemisége, a legmagasabb rendű emberi értékek előtti főhajtás vágya, mint a hűség, a becsület, a hazaszeretet, a tiszta idealizmus, mely minden nyomás ellenére arra ösztönözte évről évre a szervezőket és a résztvevőket, hogy csak azért is folytassák. Mígnem a Becsület napja áttörte a hallgatás falát, és ezért látják ma már tulajdonképpen szorosan vett ideológiai kötődés nélkül is egyre többen úgy, hogy nagyapáink nem bűnözők voltak, hanem hősök, mégpedig Európai hősei, kiket majd a kései utókor úgy fog számon tartani, akár a thermopülai háromszázat.
Küzdelmes, példaértékű utat járt be eddig a Becsület napja, de még hosszú út áll előttünk, ránk vár a feladat, hogy kivívjunk számára egy államilag elismert emléknapot, mely törekvésért természetesen meg fogjuk kapni a szokásos mocskolódásokat. De kiktől? Azoktól, kiknek véleménye számunkra nem sokat ér. Azoktól, kik magukat önként rekesztik ki onnan, amit mi magyar sorsközösségnek hívunk. Dicsőség a Hősöknek, az emlékükért folytassuk!
|
|
|
|
|
|
