Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Budapest, ha egy személy lenne és mesélni tudna, valószínűleg az a fajta ember lenne, akit bár ütött-rúgott élete során a sors, mégis minden alkalommal képes volt összeszedni magát és felkelni a sárból, miközben levegővételnyi szünetet alig hagyva, lelkesen mesélné a történeteit egy füstös kis kocsmában egy jó hideg fröccs mellett.
A fiatalabbak ámulva hallgatnák ezeket a történeteket, és bizonyára elgondolkodnának rajta, egyáltalán hogyan lehet ennyi megpróbáltatást túlélni. Főleg azt az 1944-45-ös ostromot, amelynek pusztítása végérvényesen átszabta a város képét, és amelyen az azt követő kommunista "városrestaurálás" csak még jobban rontott. "Ezek csak múlékony, materiális épületek, az igazi erő a lélekben van" – válaszolná erre élénk szemekkel a megszemélyesített főváros.
Mekkora igazság! Hiszen azt a fajta, legnemesebb szintű áldozatkészséget, amelyet Budapest védői tanúsítottak a második világháború utolsó szakaszában, acélos lélek nélkül nem lehetett volna megteremteni. 1944 decemberében már csak csekély remény volt a tengelyhatalmak győzelmére, a védősereg mégis az utolsó lehetséges pillanatig feltartotta a vörös áradatot, és minden eszközt megteremtett ahhoz, hogy a megtépázott hátország összeszedje magát a harc folytatásához. Persze ekkor már inkább volt reálisabb lehetőség egy esetleges különbékére a nyugati szövetségesekkel, de utólag már jól tudjuk, hogy utóbbiak erre egyáltalán nem hajlottak. Büntetésül azt kapták, amit a Heti progresszióban hétről hétre felgöngyölítünk, de ez a téma már teljesen máshová vezet.
Noha az első szovjet csapatok már 1944 novemberének elején megjelentek a főváros határainál (ez persze nem jelent egyet a mostani "Nagy-Budapest" határvonalaival), az utolsó védők mégis 1945. február 13-ig tartották magukat a rommá lőtt épületekben. Ahogy azt már jól tudjuk, az 1944 augusztusában bekövetkezett – sajnos nemzeti szokássá vált – román árulás megkönnyítette a Vörös Hadsereg hódító útját, pedig román segítséggel Erdély hágói még hónapokig feltarthatták volna a bolsevikokat. Ezek elfoglalása után, a földrajzi adottságoknak köszönhetően jóval nehezebb feladat volt a vörösök megállítása: Budapestnek hosszú és véres ostromra kellett felkészülnie, hiszen gyors bevételével a teljes nyugat-magyarországi hadszíntér napok alatt összeomlott volna, a bolsevikok pedig menetből elérték volna Bécset, vagyis a Harmadik Birodalom területét.
A "második Sztálingrádnak" is nevezett ostrom során a harcok – szó szerint – házról házra, épületről épületre folytak, voltak olyanok, amelyek naponta akár többször cseréltek gazdát. Az utolsó, pesti oldalon harcoló védők ellenállását január 20-án számolták fel, míg a budai részen – ahogy azt már korábban említettem – ez a nap február 13-ra esett. Noha a fővárost az ostrom során többször próbálták tehermentesíteni vagy felmenteni, ezek a kísérletek sajnos rendre kudarcot vallottak. Január legvégére a tengelyhatalmak ellenőrzése alatt maradt városrészek nagysága rohamosan csökkent, majd kizárólag a Várra és közvetlen környezetére zsugorodott. Az egyre elcsigázottabb védősereg ekkor döntött a megadás helyett a hősies kitörés mellett, amely még a kor emelkedettebb mércéjéhez igazítva is páratlan hőstettnek bizonyult, a mai tömegember erkölcsi szintjével és erkölcsi mértékével pedig összehasonlítani is teljesen felesleges.
Február 11-én, az éj beálltával, több hullámban kísérelték meg áttörni a szovjet ostromgyűrűt, amely még készletekkel bőven feltöltött, friss katonák számára is embert próbáló feladat lett volna. A kitörő csapatokra rázúdult a teljes szovjet hadigépezet, a környező utcákban a szó szoros értelmében patakokban folyt a vér. Állva meghalni természetesen még mindig nagyságrendileg jobb volt, mint a kegyetlenkedésekről híres szovjet csapatok kezére jutni, amely a hivatalos katonai felségjelzésekkel el nem látott nyilas pártszolgálatosok, valamint a Waffen-SS tagjainak számára egyet jelentett az azonnali, vagy a kínzások utáni biztos halállal. A kitörésben mintegy 14 ezer német és 2 ezer magyar katona, valamint 2500 nyilas és polgári személy vett részt. A magyarok közül 11 katona, 25 nyilas és 44 civil jutott élve a frontvonalak mögé. Sajnálatos módon a parancsnokságnak sem sikerült kijutni a városból, fogságba esett a később kivégzett Hindy Iván vezérezredes és Karl Pfeffer-Wildenbruch, a német csapatok főparancsnoka is.
Napjainkban – ahogy ez korszakunktól "elvárható" – a létező összes eszközzel démonizálni igyekeznek mind a második világháborús magyar szerepvállalást, mind pedig az utolsó töltényig tartó, bolsevizmus elleni harcunkat. Ennek egy alternatívája az is, amikor Budapest ellenállását feleslegesnek tartják, amely csak arra volt jó, hogy "meghosszabbítsa a világháborús szenvedést", valamint, hogy teret engedjen az "őrjöngő náci csürhének". A valóság ezzel szemben az, hogy a bolsevizmus természetét ismerve nem létezett "C opció", kizárólag a végsőkig tartó harc vagy a gyáva átállás (sajnos erre a magyar védők részéről, ha csekély számban is, de volt példa).
|
|
|
|
|
|
Festung Budapest, vagyis Budapest Erőd hősies helytállása pedig az egyik legjelentőségteljesebb modern kori harci cselekmény, amiből bárhol, bármikor erőt meríthetünk kimerítő harcunk folytatásához. Egy ideális világban, normális nemzet- és kultúrpolitika meglétével már évtizedekkel ezelőtt a Becsület napjává kellett volna nyilvánítani február 11-ét, de úgy látszik, ez legalább úgy várat magára, mint az ország valódi felemelkedése.
Dicsőség a kitörő hősöknek! Dicsőség Európa védelmezőinek! Dicsőség Budapest Erődnek!
