Kövess minket 
-on és 
-en!
Százakat taposott össze a tömeg Sztálin temetésén. Vaszilij Grosszman író úgy emlékezett arra a napra, mint amikor az emberek az igézettség állapotában, a misztikus eleve elrendelés szellemében rohantak a pusztulásba.
A történelem legnagyobb apokaliptikus látványaként írta le a történteket Jevgenyij Jevtusenko, aki forrófejű, fiatal költőként 1953 márciusában maga is ott volt Sztálin temetésén. Jevtusenko visszaemlékezései szerint – amelyekből 1990-ben még film is készült – a tömeg „egyetlen őrült szörnyeteggé” változott. Jevtusenko filmje lidércnyomásos, szürreális képek sora. Többször mesélt a Moszkvában elszabaduló pokolról a 90 éves Sura néni is, aki fiatal lányként élte át az apokalipszist. Sura mama nem szerette Sztálint, de kíváncsi volt. A tömeg pedig őt is elragadta, majd egy ponton szerencséjére kidobta. „Ennek köszönhetem az életem” – borzong bele még ma is az emlékekbe.
Amikor március 6-án reggel hatkor Jurij Levitan hangja világgá röpítette Sztálin előző este 21 óra 50 perckor beálló halálának a hírét, senki nem tudta, hogy mi lesz.
Sztálin erre nem készítette fel a népét. „Féltünk a bizonytalanságtól” – meséli Sura mama, akit éppen ez az érzés sodort ki a lakásuktól moszkvai léptékben nem messze lévő Szakszervezetek Háza felé hömpölygő tömegbe, amely látni akarta az oszlopcsarnokban felravatalozott Generalisszimuszt. A temetés napján Moszkva olyan volt, mint a felbolydult méhkas. „Rossz előérzetem volt, de valami vitt a központ felé” – emlékezik Sura mama.
A tömegben nyolcadikos diákként ott volt a későbbi híres költő és színész Vlagyimir Viszockij is, aki szintén látni akarta a tetemet. „Moszkva gyászba borult. Fekete szalagok és a hallgatás borult rá. A fájdalom szorította el az emberek szívét” – emlékezett vissza Viszockij. A temetést 9-én reggelre tervezték, s előző nap a tömeg nem juthatott a ravatalhoz.
Addig kétmillióan búcsúztak el Sztálintól, s este nyolctól ismét megnyitották a Szakszervezetek Házát. Megindult az utolsó nagy roham.
|
|
|
|
|
|
Moszkva központja egyszerűen nem bírt el ennyi embert. A hatalom nem zárta le a belvárost, katonai járművek állták azonban a Vörös tér felé a továbbhaladást, sőt a mellékutcákat, így arra sem lehetett menekülőutakat találni. Hátulról pedig csak egyre nőtt a nyomás. Rengetegen kerültek csapdába, s agyontaposta őket vagy a kerítéseknek szorította az egyre duzzadó tömeg. Senkinek nem jutott eszébe a vezetésből, hogy látva a katasztrófát, új parancsot adjon a katonáknak és a rendőröknek.
A pártvezetés az utódlással volt elfoglalva, felelőse pedig nem lett a tragédiának, amelyhez hasonló 1896. május 18-án, az utolsó cár koronázásán történt a Hodinka-mezőn. Akkor 1389-en haltak meg, s 1301 volt a sebesültek száma.
A kommunista hatalom eltitkolta a saját Hodinkáját, s vizsgálat híján csak becslésekre hagyatkozhatunk, amelyek száz és kétszáz közé teszik a halottak számát.
Jelena Paszternak irodalomtörténész egy jó ismerőse, Irina Glinka szerencsés volt. A barátnőjénél rekedt vendégségben több napig a Dmitrovka és a Sztolesnyikov sarkán. Az utcáról halálsikolyok hangja szűrődött be, s látták az ablakból azt is, ahogy a történtek után a csizmákat, ruhadarabokat, testrészeket összeszedik. Jurij Bortko közgazdász másnap egy közeli kórház halottasházába igyekezett, s rettenetesen izgult, és csak remélni merte, hogy a háborút túlélő, erős, 30 éves barátjának sikerült valahogy kikeverednie a tömegből. A halottasház körül már sokan gyülekeztek, s az arcukra volt írva, hogy ugyanazért jöttek. Tolját ott nem találta meg.
„Abban a pillanatban csak azt éreztem, hogy valamit elvesztettünk, vége a világnak, összeomlott minden. Zokogtam. Harmadéves pedagógiai főiskolás voltam, idealista, s egyedüli párttag a családban. Sztálin számomra akkor minden, az isten volt! Amikor még iskolásként egyszer apám megkérdezte tőlem, kit szeretek jobban, őt vagy Sztálint, gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy Sztálint. Sohasem felejtem el apám szomorú tekintetét! Természetesen ott akartam lenni a temetésen is.
Valahol a Trubnaja térnél sodródtam, amikor elzárták az utat. A tömeg azonban csak özönlött hátulról, s alig kaptam már levegőt. A katonák sorfalából egy erős kéz rántott ki, ez mentett meg.
Még láttam, ahogy sokakat eltaposnak, egy lovas rendőrt pedig mindenestül elsodor a kétségbeesett áradat” – emlékezett évekkel ezelőtt az egyik orosz portálnak Ella Kac. Ljudmila Szamojlova húszesztendős főiskolásként hasonlóképpen érzett, amikor szintén a Trubnaja térnél igyekezett a Vörös térre. „Hogyan tovább? Mi lesz ezzel a hatalmas országgal nélküle?” – tolultak fejében a kétségbeesett kérdések. Mint ma elmondja, annak ellenére vakon hitt Sztálinban, hogy meggyőződéses kommunista apját börtönbe zárták. Úgy gondolta, mindez csak szerencsétlen véletlen, s a megtorlásokban az egyedüli bűnös Berija.
|
|
|
|
|
|
Persze nem mindenki gondolkodott így. Szemjon Lipkin költő például az ismert íróval, Vaszilij Grosszmannal közösen bérelt szobát. A háziasszonytól tudták meg, hogy Sztálin súlyos beteg. Lerohantak a metróhoz meggyőződni, hogy a hír benne van-e az újságokban. Azonnal vettek egy üveg bort, s végeztek is vele. „Lezginkát táncoltam, életemben először és utoljára” – emlékezik Lipkin.
Grosszman néhány év távlatából a Panta rhei című regényében emlékezett vissza a szörnyű napra. „A haláleset valósággal belerobbant a népharag és a népszeretet gépiessé vált lelkesedésének gigantikus rendszerébe. Sztálin terven kívül hunyt el, az irányadó szervek utasítása nélkül.
Sztálin Sztálin elvtárs személyes utasítása nélkül hunyt el.
A halálnak ebben a szabadságában, kiszámíthatatlanságában volt valami dinamitszerű, az állam titkos lényegének ellentmondó. Az elmékben és a szívekben zűrzavar támadt. Sztálin meghalt! Egyeseket elfogott a szomorúság – egyik-másik iskolában a tanítók letérdepeltették a nebulókat, és térden állva, könnyeket ontva olvasták fel nekik a kormány közleményét a vezér elhunytáról. A hivatalokban és az üzemekben rendezett gyászgyűléseken sokan hisztériás rohamot kaptak, zokogás, eszelős női kiáltások hallatszottak, volt, aki elájult. Meghalt a nagy isten, a huszadik század bálványa, és a nők zokogtak.
Mások viszont örültek.
A falu, amely Sztálin vaskezének súlya alatt sínylődött, megkönnyebbülten sóhajtott fel. A lágerek több millió lakója ujjongott örömében.
… A fogolyoszlopok koromsötétben vonultak ki munkára. A tenger zúgását túlharsogta az őrkutyák ugatása. És egyszerre csak mintha sarki fény ragyogott volna fel a sorok között: Sztálin meghalt! A sok tízezer fogoly suttogva adta tovább egymásnak: »Megdöglött…megdöglött«, és a sokezernyi ember suttogása úgy zúgott, akár a szél. Sötét éj borult a sarkvidékre. A Jeges-tengeren azonban megtört a jég, és a tenger bömbölt. A pánik már akkor kitört, amikor a rádió közölte a jelentést Sztálin egészségi állapotáról: »Légzés… vizelet… pulzus… vérnyomás…« A bálványozott uralkodó hirtelen felfedte elaggott, gyenge testét. Sztálin meghalt! Ebben a halálban benne rejlett a sztálini állam természetétől annyira idegen szabad váratlanság eleme. Ez a váratlanság arra kényszerítette az államot, hogy megrendüljön, mint ahogy megrendült az 1941. június 22-én rászakadó váratlan katasztrófától is. Emberek milliói akarták látni az elhunytat. Sokmilliós tömeg hömpölygött Moszkva központja felé. Az emberfolyamok a fekete, jeges folyókhoz hasonlóan összeütköztek, széttörtek a kövön, gépkocsikat törtek-zúztak össze, vaskapukat téptek le csuklópántjaikról. Ezen a napon ezrek pusztultak el. Az a nap, amikor a cárt megkoronázták a Hodinkán, elhomályosult a földi orosz isten – a goribeli cipész ragyás képű fia – temetésének napja mellett.
|
|
|
|
|
|
Úgy tűnt, hogy az emberek az igézettség állapotában, a keresztényi, buddhista misztikus eleve elrendelés szellemében rohantak a pusztulásba. Mintha Sztálin, a nagy pásztor gyűjtötte volna össze elbóklászó juhocskáit, miközben holta után a véletlenség elemét kihagyta iszonyú tervéből.
Sztálin harcostársai, akik ülésre gyűltek egybe, a moszkvai rendőrség és a hullaházak jelentéseit elolvasva összenéztek. Zavaruk azzal a számukra új érzéssel függött össze, hogy nem kell rettegniük többé a nagy Sztálin csillapíthatatlan haragjától. A Gazda halott volt” – írta megrázóan Vaszilij Grosszman.
A cikk elején említett film végén Jevtusenko mint mai költő jelenik meg, amint egy tömeggyűlésen a Sztálin örökösei című, 1962-ben írt versét szavalja, és amelyben elhangzik a prófétai felhívás: „Kettőzzétek, háromszorozzátok meg az őrséget sírjánál! Sztálin még él, ameddig Sztálin örökösei a Földön élnek.”
