Kövess minket 
-on és 
-en!
1945. március 6-án hajnalban vette kezdetét az európai hadszíntér utolsó nagy német ellentámadása, a hadtörténelembe balatoni csata néven bevonult Tavaszi ébredés (Unternhemen Frühlingserwachen) hadművelet.
A német Wehrmacht még megmaradt páncélos tartalékainak összevonásával Adolf Hitler arra tett kísérletet, hogy megtartsa a nemzetiszocialista Nagynémet Birodalom számára utolsó üzemanyagforrásnak számító dunántúli kőolajmezőket, és megpróbálja feltartóztatni a Vörös Hadsereg Ausztria irányába kibontakozó offenzíváját. A Balaton és a Velencei-tó közti térségben lezajlott összecsapás a kurszki, az ardenneki és az alföldi ütközet mellett a második világháború egyik legnagyobb páncéloscsatájának számít.
„Ha elveszítjük a magyarországi kőolajmezőket, be kell hogy fejezzem a háborút.” (Adolf Hitler)
Hitler a Dunántúlon akarta megfordítani a háborút
Az 1944. december 16-án az Ardennek térségéből kibontakoztatott nagy német ellentámadás a kezdeti sikerek után kifulladt. Noha a Herbstnebel (Őszi köd) hadművelet teljesen váratlanul érte az angolszász szövetségeseket, a kezdeti zavar után a komoly erőfölényben lévő amerikai és angol hadseregcsoportok megállították a német előretörést, majd 1945 januárjában a kiindulási pontjaikra nyomták vissza a Wehrmacht és a Waffen-SS alakulatait.
Az Ardennek térségében elszenvedett súlyos veszteségek miatt Adolf Hitler 1945. január 16-án kénytelen volt leállítani az offenzívát.
A Führer figyelme ekkor ismét keletre fordult, ahol a németek számára szintén katasztrofálisan alakult a helyzet.
A Vörös Hadsereg 1945 februárjában a Balti-tenger partvidékétől Magyarországig húzódó arcvonalon két nagy csoportba vonta össze erőit.
|
|
|
|
|
|
Georgij Zsukov marsall 1. belorusz frontja és Iván Konyev marsall 1. ukrán frontja, valamint a Konsztantyin Rokosszovszkij marsall parancsnoksága alatt álló 2. belorusz front Németország területén állt, hogy az Odera és Neisse folyókhoz felsorakozva megkezdje a felkészülést Németország fővárosa, Berlin ostromára.
Magyarországon a Tiszántúl elfoglalása után Rogyion Malinovszkij marsall 2. ukrán frontja Fjodor Tolbuhin marsall 3. ukrán frontjának a magasabb egységeivel együttműködve 1944 karácsonyán bezárta az ostromgyűrűt Budapest körül.
Tolbuhin hadseregcsoportjának alakulatai szilárdan megvetették lábukat a Dunántúlon; az ostromgyűrűbe zárt magyar fővárost a második világháború egyik legpusztítóbb és legtovább elhúzódó helyiségharca után február 13-án foglalták el a Vörös Hadsereg egységei.
Budapest bevételét követően Tolbuhin marsall azt tervezte, hogy a 3. ukrán frontnak a Duna nyugati partján, Ercsi és Dunapentele (ma: Dunaújváros) valamint Baja térségében kiépített hídfőiből általános offenzívát indít a teljes Dunántúl elfoglalására.
A moszkvai főparancsnokságnak, a Sztavkának az volt a legfőbb célja, hogy a dunántúli hadművelet továbbfejlesztésével elfoglalja Bécset, illetve, hogy a Vörös Hadsereg még az angolszász szövetségesek megérkezése előtt minél nagyobb osztrák területet tudjon megszállni.
Guderian ellenezte a támadást
1945 januárjának végén az ardenneki vereség és a Vörös Hadsereg fenyegető előretörése miatt ideges hangulat uralkodott a német véderő főparancsnokságán. A rommá bombázott német fővárosban 1945. január 17-én feszült hangulatú, indulatoktól sem mentes, veszekedésbe torkolló megbeszélés zajlott le a kancellárián.
A január 17-i tanácskozáson Heinz Guderian vezérezredes, a páncélos hadviselés legelismertebb szakértője, - aki ekkor a szárazföldi véderő főparancsnokság (Oberkommando des Heeres, OKH) vezérkari főnöke volt-, arra hívta fel Hitler figyelmét, a szovjet csapatösszevonások egyértelműen azt mutatják, hogy a Vörös Hadsereg fő csapása északon fog bekövetkezni, Berlin és Szilézia ellen.
Guderian vezérezredes ezért azt javasolta, hogy valamennyi rendelkezésre álló erőt - különösen a megmaradt páncélos tartalékokat -, Berlin védelmére vonják össze, az 1. belorusz, és az 1. ukrán front fenyegető offenzívájának az elhárításához.
|
|
|
|
|
|
Guderian helyzetértékelésével szemben Hitler viszont úgy vélte, hogy a Vörös Hadsereg Magyarországról fogja kibontakoztatni nagy offenzíváját, ezért a még ütőképes páncélos erőket a magyar hadszíntérre akarta átcsoportosítani, hogy innen indítson egy újabb, és reményei szerint a háború menetében döntő fordulatot előidéző ellentámadást.
Döntésében az is komoly szerepet játszott, hogy mindenáron meg akarta tartani a zalai olajmezőket, amelyek a birodalom utolsó jelentősebb üzemanyagforrását jelentették. Az impulzív természetű Guderian vezérezredes, aki tábornoktársai többségétől eltérően Hitlerrel szemben is vállalt konfliktusokat, őrültségnek nevezte a páncélos tartalékok eltékozlását. Azonban mint mindig, most is Hitler akarata érvényesült.
Adolf Hitler még az ardenneki nagy ellentámadás előtt, 1944. december 4-én megígérte a nála hivatalos berlini látogatáson tartózkodó Szálasi Ferenc nemzetvezetőnek, hogy tavasszal egy olyan, magyar területéről kiinduló offenzívát fog indít, ami egészen a Kárpátokig veti vissza az oroszokat.
A Tavaszi ébredés műveleti tervében is visszaköszöntek ezek az elképzelések. A dunántúli hadművelet elsődleges célja a Dunához való áttörés, és a 3. ukrán front kettévágása lett volna, ami után a támadás végrehajtására kijelölt magasabb egységeknek kétfelé válva kellett volna felszabadítaniuk Budapestet és a Duna-Tisza-közét, majd továbbfejleszteni az offenzívát az Alföld irányába.
A terv szerint a fő csapást a Velencei-tó és a Balaton közötti résből kellett kibontakoztatni a Duna irányába.
Félelmetes volt a német csapásmérő erő
Az offenzíva végrehajtása egy félelmetes csapásmérő erő feladata volt, amelyet a Harmadik Birodalom még bevethető páncélos erőiből vontak össze.
A Balaton és a Velencei-tó térségéből kibontakozó főcsapást az ardenneki ellentámadásban részt vett Josef (Sepp) Dietrich SS-Oberstgruppenführer (a Waffen-SS vezérezredese) parancsnoksága alatt álló 6. SS-páncéloshadseregnek, valamint Hermann Balck vezérezredes 6. hadseregének kellett végrehajtania, Heszlényi József vezérezredes 3. magyar hadseregének még megmaradt alakulataival kiegészülve.
Az offenzívát Otto Wöhler vezérezredes, a Dél Hadseregcsoport parancsnoka koordinálta.
|
|
|
|
|
|
A támadóerő, 10 páncélos és 12 gyalogoshadosztály, összesen mintegy 220 ezer fő, valamint a 3200 löveg, és a 656 harckocsi illetve rohamlöveg ugyan impozáns erőnek tűnt, de az alakulatok többsége, különösen az ardenneki offenzívában a szövetségesektől súlyos veszteségeket elszenvedett 6. SS-páncéloshadsereg egységei nem voltak teljesen feltöltve.
A krónikus emberhiány miatt a veszteségek pótlására besorozott és sietve kiképzett újoncok harcképessége pedig össze sem volt vethető a korábbi évek csatáiban részt vett veteránok képességeivel, akikből 1945 tavaszára már csak igen kevesen maradtak életben.
A német támadóerőkkel szemben álló 3. ukrán front magasabb egységeibe 5 hadsereg, összesen 37 hadosztály 465 ezer embere, 6463 löveg és aknavető, valamint 400 harckocsi illetve önjáró löveg tartozott.
A szovjet oldalon jelentkező létszámfölény ellenére Tolbuhin helyzetét jelentősen megnehezítette, hogy nem számíthatott komolyabb utánpótlásra, mert a Sztavka ekkor már szinte mindent a készülődő berlini csatára tartalékolt.
A 3. ukrán front magasabb egységei a magyarországi harcok során közel 1000 harckocsit vesztettek, amelyeket a német támadás megindításáig még nem pótoltak.
Tolbuhin megneszeli, hogy a németek támadni készülnek
Sepp Dietrich, a Führer régi szövetségese, a bajor rendőrőrmesterből lett SS-vezérezredes, aki már az 1923. novemberi müncheni sörpuccsban is részt vett, 1945. január 22-én kapta meg a parancsot, hogy alakulataival haladéktalanul kezdje meg az áttelepülést Magyarországra.
A hadseregparancsnokot, aki azon kevesek közé tartozott, akikkel Hitler tegeződött, a Führer személyesen igazította el a teendőkről.
Rövid bajorországi pihentetés és feltöltés után a 6. SS-páncéloshadsereg egységei február végére fejezték be álcázott felvonulásukat Pápa, Veszprém és Várpalota térségében.
|
|
|
|
|
|
Dietrich hadseregéhez olyan kipróbált és félelmetes hírű magasabb egységek tartoztak, mint a keleti és nyugati fronton megedződött 1. SS Liebstandarte Adolf Hitler, illetve a 12. SS Hitlerjugend páncéloshadosztály.
A támadásra felsorakozott páncélos hadsereget Herbert Otto Gille SS-Obergruppenführer (a Waffen-SS altábornagya) IV. SS-páncéloshadteste erősítette, amely 1945 január végén illetve február elején az ostromlott magyar főváros felmentését célzó Konrad-hadművelet során már érzékeny veszteségeket okozott a Vörös Hadseregnek.
A Tavaszi ébredés hadműveletre kijelölt magasabb egységeket szigorú titoktartás mellett és gondosan álcázva vonultatták fel a megindulási körleteikbe, mivel a hadművelet remélt sikerében komoly szerepet játszott volna a meglepetés.
A németek készülődése azonban nem kerülte el Tolbuhin marsall figyelmét. A Garam térségében ejtett foglyoktól szerzett értesülések világossá tették, hogy olyan SS-alakulatok érkeztek Magyarországra, amelyeket egy offenzív hadműveletben készülnek bevetni.
Tolbuhin a hírszerzési információk alapján úgy döntött, hogy egyelőre elhalasztja a dunántúli támadását, védelmi állásokat épít ki, és a német ellentámadás feltartóztatása illetve kivéreztetése után indítja csak meg a Bécs irányába törő offenzíváját.
A kurszki csata tapasztalatait felhasználva a 3. ukrán front állásait mélységben elhelyezett és jól tagolt lépcsőkkel, valamint kiterjedt harckocsi-elhárító aknamezők telepítésével erősítette meg; a szovjetek tehát felkészülten várták a német offenzívát.
Foglyul ejti a sár a királytigriseket
A Tavaszi ébredés bevezető taktusaként 1945. március 5-én kora reggel Maximillian de Angelis gyalogsági tábornok harccsoportjának 4 hadosztálya délről elterelő támadást indított Sarohin vezérőrnagy 57. hadserege, illetve az 1. bolgár, valamint a 3. jugoszláv hadsereg alakulatai ellen.
Ez azonban még csak a bemelegítés volt a másnap kezdődő általános offenzívához. 1945 március hatodikán hajnali hat óra előtt öt perccel kétezer német löveg össztüzének fülsiketítő robaja oszlatta el a ködös pirkadat csendjét.
|
|
|
|
|
|
Harminc percig tartó tüzérségi előkészítés után feldübörögtek a harckocsik motorjai, és a páncélos egységek támadásba lendültek.
Ekkor és itt vetették be a második világháború történetében a legnagyobb tömegben a legerősebb német nehézharckocsikat, a Pzkpfw. Tiger Ausf. B típust, közismert nevén a Királytigriseket, amelyek - többek között - az ardenneki ütközetben legtávolabbra előretört páncélos parancsnok, Joachim Peiper SS-Standartenführer (a Waffen-SS ezredese) 502. önálló nehézharckocsi-osztályának kötelékében rohamoztak.
Amint a támadáshoz felvonuló páncélosok elhagyták a műutat, hogy szétbontakozzanak a szovjet vonalak áttöréséhez, a havas esőtől felázott süppedékes talajon azonnal lelassult a haladásuk.
A Sárrét vizenyős, erekkel és mocsarakkal tagolt területe nem csak a páncélozott harcjárművek, hanem a rohamozó gyalogság dolgát is jelentősen megnehezítette.
A borongós, ködös időjárás nem tette lehetővé az előrenyomuló német egységek légi támogatását, bár az is igaz, hogy a szovjet taktikai légierő "repülő tankjaiként" emlegetett nagy tűzerejű Iljusin Il-2 Sturmovikokat is a földhöz szegezte.
A különösen nehéz terepviszonyok miatt a 46 tonnás PzKpfw V Panther (Párduc) harckocsik csak kínlódva tudtak előretörni, a 69 tonnás Királytigriseket pedig egyszerűen foglyul ejtette a sár.
A 6. SS-páncéloshadsereg alakulatai az offenzíva első napján mindössze csak két kilométert nyomultak előre.
Moszkva üzen Tolbuhinnak: oldja meg saját erejéből a helyzetet
Másnap, március hetedikén sokat javult az időjárás. A balszárnyon Balck vezérezredes 6. hadserege áttörte Zahvatajev vezérőrnagy 4. gárdahadseregének vonalát, a 6. SS-páncéloshadsereg - amely ugyancsak folytatta az előrenyomulást - betört Gagen vezérőrnagy 26. hadseregének állásai közé.
A német támadás lassan kezdett teret nyerni: március 10-ére már 25 kilométeres mélységben áttörték a 3. ukrán front védelmi vonalait.
Az 1. SS Leibstandarte Adolf Hitler páncéloshadosztály egységei elfoglalták Kálózt, és Soponyáig törtek előre. Heves utcai harcok után rövidesen Simontornya is német kézre került. Március 12-én riasztó hír futott be Tolbuhin marsall főhadiszállására: a németek Simontornyától nyugatra átkeltek a Sió-csatornán, amelynek túlpartján két kilométer széles hídfőt létesítettek.
Otto Wöhler vezérezredes március 14-én bevetette a Dél Hadseregcsoport egyetlen tartalékban tartott páncélos magasabb egységét, a mintegy 200 harckocsival és rohamlöveggel felszerelt 6. páncéloshadosztályt is.
A 6. páncéloshadosztály bevetése nyomán a szovjetek helyzete átmenetileg válságosra fordult, ami miatt Tolbuhin telefonon erősítést kért a moszkvai főparancsnokságtól, de a Sztavka azt válaszolta a marsallnak, hogy nem engedélyezi további egységek átcsoportosítását, hanem oldja meg a saját erőivel a helyzetet.
Tolbuhin a 4. és a 26. hadsereg között ütött rést a 3. ukrán front tartalékai, mindenekelőtt Trofimenko vezérezredes 27. hadserege, valamint Negyeljin vezérezredes tüzérhadosztályainak bevetésével sikeresen elreteszelte.
Március 14-én a németek még át tudtak kelni Ozoránál a Sión, de ezzel végleg kifulladt az offenzíva.
A német előretörés a krónikus üzemanyaghiány és a rettenetes talajviszonyok, valamint a támadás további kibontakoztatásához szükséges erők hiánya miatt március 15-én a front teljes, 90 kilométeres hosszán megállt; az offenzíva végleg belefulladt a sárba.
Ekkor a szovjeteken volt a sor. A magyarországi frontot felügyelő Tyimosenko marsall látva Tolbuhin szorult helyzetét, úgy döntött, hogy a Bécs ellen irányuló offenzíva megindítása előtt Malinovszkij 2. ukrán frontjából Glagoljev vezérezredes 9. gárdahadseregét valamint a 6. gárda-harckocsihadsereget Tolbuhin rendelkezésére bocsátja.
A nagy erejű szovjet ellentámadás március 16-án indult meg a Velencei-tótól északra elfoglalt állásokból.
A 3. ukrán front támadó egységei gyorsan áttörtek Tatabánya és Mór között, március 22-én pedig elfoglalták Székesfehérvárt.
A Sárréten rekedt 6. SS-páncéloshadsereg ezzel veszélyes helyzetbe került, mert gyors bekerítés fenyegette.
Várpalota térségében kudarcot vallott az oroszok feltartóztatására tett kísérlet, ezután pedig óráról órára egyre szűkebbé vált az a folyosó, amelyen a 6. SS-páncéloshadsereg alakulatai kicsúszhattak a 3. ukrán front egységeinek halálos öleléséből.
A 6. SS-páncéloshadsereg magasabb egységei ekkor a Führer parancsával szembeszegülve, Dietrich egyetértésével megkezdték a visszavonulást az egyre szűkülő résen keresztül. Az utolsó pillanatban még sikerült átcsúszniuk, a nehézfegyverzetük azonban szinte teljesen odaveszett. A 6. SS-páncéloshadsereg 116 páncélost vesztett, köztük csaknem az összes Királytigrist és számos Párduc harckocsit. E veszteségeket zömében nem az orosz páncélelhárítás, hanem a Sárrét felázott ingoványos talaja okozta.
A visszavonuló német páncélos alegységek a kiszabadíthatatlanul sárba süllyedt harckocsikat egyszerűen felrobbantották. Dietrich a visszavonulás után szarkasztikusan azt mondta, hogy azért hívják az alakulatát 6. SS-páncéloshadseregnek, mert csak hat harckocsija van.
A Vörös Hadsereg ellentámadása kiszorította a németeket a Dunántúlról, és az utolsó német katona április 12-én, a Pinkamindszent környékén zajló harcok befejeződésével hagyta el Magyarország területét.
.jpg)
