Kövess minket 
-on és 
-en!
Adolf Hitler kultusza és a nemzetiszocialista korszellem számos neves német és külföldi állampolgár lelkét megihlették az 1930-as, ’40-es években, köztük több olyan ismert hírességét, akikről legtöbben ma már nem is gyanítanák, hogy rajongással tekintettek a Führerre.
A szimpatizánsok között volt a leghíresebb amerikai autómágnás, az Atlanti-óceánt átrepülő sztárpilóta és az első Oscar-díjas színész is, de a magánéleti botránya miatt lemondott angol király szintén barátként tekintett a nagynémet birodalmi kancellárra és vezérre. Az alábbiakban a több száz, de inkább több tízezezer neves emberből sorra veszünk fél tucat hírességet, akikről ma már sokan nem is gondolnák, hogy szimatizáltak a nemzetiszocializmussal.
1. Henry Ford
A modern autógyártás atyjának tartott amerikai feltaláló és üzletember az egész világ gépjárműiparát és közlekedését forradalmasította, melynek köszönhetően rendkívüli vagyonra és hírnévre tett szert, az utókor azonban többnyire elfeledkezett Ford ma már nem éppen szalonképes politikai nézeteiről. Az autómágnás már jóval az NSDAP hatalomra jutása előtt radikálisan antiszemita véleményeket hangoztatott, egy 1920-as interjúban például kifejtette, hogy a nemzetközi zsidóság összeesküvést sző a világ leigázására, és ők felelősek az első világháború kitöréséért is.
Nem sokkal később Ford megvásárolta lakhelye, a Michigan állambeli Dearborn városi újságját, mely attól kezdve antiszemita természetű lappá változott, míg végül 1927-ben hosszú pereskedés után a bíróság el nem ítélte a fajvédő nézetek terjesztéséért, ami a lap megszűnéséhez vezetett.
Nem meglepő, hogy az üzletember és a német nemzetiszocialista mozgalom vezére a kezdetektől elismeréssel tekintettek egymásra: Hitler a Mein Kampf első kiadásában Fordot „az egyetlen tisztességes amerikainak” nevezte, aki „teljesen függetleníti magát a zsidó befolyástól”, és egy időben még az irodája falára is kifüggesztette a portréját. 1938-ban, alig egy évvel a második világháború kitörése előtt a Führer a Német Sas-rend nagykeresztjét adományozta Fordnak, mely a külföldi személynek odaítélhető legmagasabb kitüntetésnek számított a Nagynémet Birodalomban – az autómágnás volt az egyetlen amerikai, aki megkapta ezt az elismerést.
A háborút követő nürnbergi perben, mely során az úgynevezett „nemzetközi bíróság” vérbosszút állt az életben maradt és megtalált német vezetőkön, Ford neve is felmerült mint „antiszemita és nácibarát uszító”, aki munkásságával jelentős részben hozzájárult a zsidók elleni ellenszenvhez, az ekkor már nyolcvanas éveiben járó üzletember végül azonban nem került törvényszék elé, és alig fél évvel a per lezárulta után, 1947 áprilisában elhunyt.
|
|
|
|
|
|
2. Charles Lindbergh
A világhírű pilóta, aki 1927-ben elsőként repülte át az Atlanti-óceánt másodpilóta vagy navigátor segítsége nélkül, Fordhoz hasonlóan gyakran hangoztatott antiszemita nézeteket, ő is a zsidókat tette felelőssé háborúk kirobbantásáért, és rajongott az eugenika tudományáért. Az NSDAP hatalomra jutását követően az amerikai kormány megbízásából többször járt Németországban, ahol Adolf Hitler és Hermann Göring is fogadta őt, kitüntetést kapott, sőt, VIP-vendégként a Führer páholyából nézhette az 1936-os berlini olimpia megnyitóünnepségét. Elismerően nyilatkozott a német repülőgépek technikai fejlettségéről, melyeket ő maga is kipróbálhatott látogatása ideje alatt.
Ugyan Lindbergh tagadta a nyilvánosság előtt, hogy „náciszimpatizáns” lenne, nem titkolta nézetét, miszerint Anglia és Franciaország a valódi háborús uszítók, akik – a nemzetközi zsidósággal összefogva – Németország megfojtásával provokálják a konfliktust, Amerikának pedig inkább a Nagynémet Birodalommal kellene szorosabbra fonnia a kölcsönös együttműködést. Az európai háború kitörésekor a pilóta az izolacionista politika híveként lépett fel, azt hangoztatva, hogy hazájának ki kell maradnia a harcokból, ami sokakban ellenérzést keltett, a Német–Amerikai Szövetség (German-American Bund) ugyanakkor lelkesen dicsérte őt határozott fellépése miatt.
A Pearl Harbor elleni támadás után Lindbergh mégis belépett az amerikai légierő kötelékébe, ahol rendfokozat nélküli közlegényként szolgált – hiába próbálta tervét Franklin Roosevelt elnök megakadályozni –, ekkorra azonban a zsidó-liberális média által fanatizált amerikaiak többsége már „árulóként és dicstelen jellemként” tekintett az egykor nemzeti hősként tisztelt férfira.
3. VIII. Eduárd brit uralkodó
A brit monarchia egyik 20. századi botrányának számít, amikor 1936-ban, néhány hónappal beiktatása után az újdonsült király, VIII. Eduárd megkérte egy kétszer elvált amerikai színésznő, Wallis Simpson kezét, ami ellentmondott az anglikán vallási konvencióknak. Mivel hivatalosan az uralkodó számít az egyház fejének, Eduárdnak választania kellett a trón és a házasság között, és végül az utóbbi mellett döntött: 326 nap uralkodás után lemondott címéről, melyet öccse, Albert (II. Erzsébet királynő édesapja) örökölt. Egyesek szerint egy másik tényező, a király és a nemzetiszocialista Németország vezére közötti kölcsönös szimpátia is szerepet játszott Eduárd távozásában, aki lemondása után megkapta a windsori herceg címet.
A király/herceg köztudottan csodálta Hitlert, és szerette volna szorosabbra fűzni a viszonyt a Brit és a Német Birodalom között: nem sokkal lemondása után, 1937-ben a brit kormány tanácsa ellenére feleségével Németországba utazott, ahol személyesen találkozott a Führerrel, és még a nemzetiszocialista karlendítést is bemutatta a fényképészek kamerája előtt. Eduárd gyakran hangoztatta, hogy Németországgal szemben békítő politikát kell alkalmazni, így kerülhető el egy újabb világméretű vérontás, Hitler építésze, Albert Speer pedig később úgy nyilatkozott, az uralkodó lemondása „komoly csapást jelentett, hiszen vele elérhető lett volna egy állandó német–brit baráti viszony”. Egy elmélet szerint Ms. Simpson a ’30-as években intim viszonyt ápolt Joachim von Ribbentroppal, a németek londoni nagykövetével, akinek bizalmas információkat is átadott.
A világháború idején sokan úgy gondolták, Hitler Anglia esetleges megszállását követően Eduárdot ültetné vissza a szigetország trónjára, ezért a lemondott királyt gyorsan megtették a Bahama-szigetek kormányzójának, hogy lehetőleg minél távolabb tartózkodjon az európai hadszíntértől és politikától.
Eduárd windsori herceg és felesége Hitler társaságában Németországban
|
|
|
|
|
|
4. Ingmar Bergman
A svéd rendezőlegenda tizenévesen lett Hitler rajongója, miután németországi cserediákként a neki szállást adó családdal részt vett az 1934-es nürnbergi pártnapon, ahol saját szemével látta a Führert övező óriási rajongást, és hallotta a karizmatikus vezér lelkesítő beszédét. Vendéglátóitól még egy Hitler-képet is kapott, amit a „használati utasítás” szerint felragasztott az ágya fölé, hogy a vezér „mindig vigyázhasson rá”, a háború alatt pedig saját bevallása szerint végig a németeknek szurkolt, örült a sikereiknek, és bánkódott, amikor vereséget szenvedtek.
5. Ezra Pound
A modernista irodalom egyik legjelentősebb alakjaként számontartott amerikai születésű költő 1925-től Olaszországban élt, ahol hamar Mussolini fasiszta rendszerének lelkes híve lett – később személyesen is találkozott a Ducéval, a világháború kitörését követően pedig a római állami rádióban intézett Amerika-ellenes, Hitlert és Mussolinit támogató beszédeket a hallgatóságnak. Az Olaszországot megszálló amerikai hadsereg 1944-ben letartóztatta Poundot, akit hazaszállítottak az Államokba, ahol hazaárulás vádjával kívánták perbe fogni, a költő azonban ideg-összeroppanást kapott, és a hatóságok hivatalosan elmebetegnek nyilvánították.
Pound, aki Hitlert „egy szentnek” nevezte, és azt kívánta, utoljára szólhasson még a rádióban az emberekhez, hogy szimpátiájukat kérje a levert Németországgal szemben, 13 évet töltött elmegyógyintézetben, szabadulása után pedig visszatért Olaszországba, Velencében telepedett le, ahol 1972-ben, 87 évesen érte a halál.
6. Walt Disney
Minden idők egyik legsikeresebb hollywoodi filmese, az Egérbirodalom megálmodója a magánéletben korántsem volt annyira az a figura, mint azt a hivatalos imázsában próbálják ma előadni: Disney egyesek szerint „antiszemita és rasszista” nézeteket vallott, és az 1930-as években szimpatizált a nemzetiszocialista Németországgal, ezen állítások igazságtartalmáról azonban megoszlanak a vélemények.
A Disney egyik animátora arról vallott, hogy pár évvel a háború kitörése előtt kíváncsiságból ellátogatott a már említett amerikai-német nemzetiszocialista mozgalom, a Német–Amerikai Szövetség egyik gyűlésére, és „döbbenettel látta” Disney-t ügyvédje társaságában a nézőtéren. Nem tudjuk, ebben a beszámolóban mennyi igazság van, az viszont tény, hogy a rajzfilmcsászár szívélyesen köszöntötte az NSDAP első számú filmrendezőjét, Leni Riefenstahlt, amikor a berlini olimpiát megörökítő dokumentumfilmje promóciós körútján az Egyesült Államokba látogatott, körbevezette őt a stúdiójában, és elismerően nyilatkozott a tehetségéről.
Egyesek szerint a barátságos gesztus nem annyira szimpátia, mint inkább üzleti fogás volt Disney részéről, aki szerette volna, ha a Német Birodalomban továbbra is forgalmazzák a filmjeit, miközben a nemzetiszocialisták egyre jobban tiltották a hollywoodi produkciókat, amelyek már abban az időben zsidó-liberális propagandaeszközök voltak. A háború alatt a Disney-stúdió több németellenes rajzfilmet is készített – a leghíresebb/leghírhedtebb kisfilmben Donald kacsa rémálmában a hitleri Németországba csöppen –, a tulajdonosnak azonban még így sem sikerült teljesen lemosnia magáról a vádat, miszerint korábban szimpatizált a Hitler-rezsimmel.
7. Emil Jannings, az első Oscar-díjas színész
A svájci születésű Emil Jannings a késő némafilmes korszak egyik legnagyobb nemzetközi filmsztárjának számított, aki 1928-ban elsőként vehette át a legjobb férfi színésznek járó Oscar-szobrocskát A hontalan hős című drámában nyújtott alakításáért. A hangosfilm beköszöntével az erős német akcentussal beszélő Jannings otthagyta Hollywoodot, és visszatért szülőhazájába, ahol a nemzetiszocialista hatalomátvétel után is töretlenül folytatta karrierjét: Joseph Goebbels propagandaminiszter tudta, mennyire pozitívan hathat a színészlegenda támogatása a hatalom számára, ezért mindent megadott Janningsnak, aki cserébe több, a nemzetiszocialista eszmét népszerűsítő alkotásban is szerepet vállalt.
Emil Jannings a propagandaminiszter Joseph Goebbels társaságában
|
|
|
|
|
|
1938-ban a színész aktívan kampányolt Hitler mellett, egy évvel később pedig megkapta a Goethe-díjat, melyet a Führer maga adott át neki. A ’40-es évek elején Jannings „az Állam művésze” lett, és megbízták a német filmipar vezetésével, a háború alatt készült Az elbocsátás című alkotásban Bismarck kancellár alakját keltette életre, akit a film több ponton is Hitlerhez hasonlít. Az anekdota szerint Berlin eleste után Jannings a Hollywoodban nyert díját lobogtatva lépett oda az amerikai katonákhoz, és kezét feltartva „Ne lőjenek! Van egy Oscarom!” felkiáltással adta meg magát.
A zsidók között kegyvesztett filmsztár karrierjének természetesen azonnal vége szakadt, Jannings egy Salzburg melletti kisvárosba vonult vissza, itt érte néhány évvel később, 1950-ben a halál, 65 évesen, májrák következtében.
