Kövess minket 
-on és 
-en!
A brennbergbányai fogságba esés után (1945. április 1.) Focsanin keresztül nyáron érkeztünk a Középső-Ural vidékére. Két hónapon át mintegy négyszázan sátortáborba kerültünk erdőirtásra, vasúti töltés építésére.
A koszt megfelelt, csak a vízzel volt baj. Plakáton kiírták, hogy „nyers” vizet inni nem szabad, mert hasmenést okoz. Csak teának főzve iható. Sokan nem vették komolyan a figyelmeztetést, emiatt közülük két hónap alatt 60-an meghaltak. A sírásás is mindennapi munkánkká vált.
A nyár elmúltával gyorsan jött a hideg. A bádogkályhákkal fűtött sátrakban fáztunk. Ősz vége felé beköltöztettek minket a Szverdlovszk város melletti középső-urali Elektromos Centrálé barakkjaiba. Ez volt a szállásunk két éven át.
A tábor létszáma 360 fő volt. 200 magyar tiszt, 80 magyar és 80 német legénységi állományú. Az üzemben többféle munkát végeztünk: többek között kőbányászat, útkarbantartás, hólapátolás, takarítás, salakrakodás, téglagyárban vagonrakodás stb. Mínusz 40 foknál az állomási rakodómunka és a hólapátolás szünetelt.
Elláttak ugyan bennünket báránybőr bundával, kucsmával, filccsizmával, mégsem bírtuk ki a nagy hideget. Ezen a vidéken 7-8 hónapon át megmarad a hó. Nem minden barakkot fűtöttek jól, ezért időközönként cseréltük őket. Kemence is volt minden barakkban, arra az esetre, ha a központi fűtés nem működött. Ebben sütötték esténként a krumplit, amit a munkahelyünkön „szereztünk”, természetesen megosztva az őrökkel.
A tábor közepén káposztaföldet alakítottunk ki. Káposztaéréskor oda jártunk egy kis vitaminutánpótlásra. A napi háromszori étkünket étteremben fogyasztottuk el, 10 személyes asztaloknál ülve, 3 pincér szolgált fel. Burgonyaleves, burizsleves, káposztaleves, olykor belsőségekkel vagy többféle hallal sűrítve, némi étolajjal. Kevés volt a zsír, a fehérje és a vitamin.
Tavasztól rendszeressé vált a csalánszedés és a főzés. Egyesek disznóparajt is tettek a levesükbe. Ha a munkahelyünkről jövet répaföld mellett jöttünk el, megtöltöttük a nadrágszárat. Ezt a kapuőrök is szerették, akiknek leadtuk a „vámot”...
|
|
|
|
|
|
Hidi Gyula – Budapest
1994/6.
