A németek űrsiklóval készültek New York bombázására

Kövess minket -on és -en!

A nemzetiszocialista Németország a második világháború során több olyan fegyvertervet is kidolgozott, amik messze meghaladták a kor technológiai szintjét.

Ezek közül sok soha nem jutott tovább a tervezőasztalnál, de volt néhány elképzelés, ami később meghatározta a hidegháború és az űrverseny technológiai irányait is.

A legismertebb példák közé tartoznak a London ellen bevetett V–2-es rakéták, amik a világ első ballisztikus fegyvereiként vonultak be a történelembe. A német vezetés és a nekik dolgozó mérnökök egy része pedig olyan fegyverrendszerekben gondolkodott, amik nemcsak Európán belül, hanem akár az Atlanti-óceánon túl is csapást mérhettek volna az ellenségre.

Ezek a tervek 1941 decemberében kaptak új lendületet, amikor Németország hadat üzent az Egyesült Államoknak. Amerika ekkorra már a világ legnagyobb ipari hatalma volt, földrajzi helyzete miatt pedig szinte bevehetetlennek tűnt: az Atlanti-óceán természetes védőárokként választotta el Európától. Bár a német tengeralattjárók a háború elején súlyos veszteségeket okoztak, 1943-ra az amerikai hajógyártás kapacitása és a tengeralattjáró-elhárítás fejlődése eldöntötte az atlanti csata kimenetelét.

Németországnak egyre világosabbá vált, hogy az Egyesült Államokat hagyományos eszközökkel nem lehet elérni. Ebből született meg az úgynevezett Amerikabomber program, aminek a célja egy olyan fegyver kifejlesztése volt, ami képes elérni New Yorkot Németországból. A legtöbb elképzelés hatalmas, többmotoros bombázókról szólt, de volt egy terv, ami radikálisan eltért mindegyiktől. Ezt Eugen Sänger német mérnök dolgozta ki: egy rakétahajtású, az űr peremét is elérő repülőgépet, ami a Silbervogel, vagyis Ezüstmadár nevet kapta.

Sänger eredetileg építőmérnöknek tanult, mielőtt Hermann Oberth rakétatechnológiai munkái hatására az aeronautika és az űrrepülés felé fordult. Tagja volt a berlini Űrhajózási Társaságnak, ugyanannak a körnek, amiből a háború után a NASA egyik legfontosabb emberévé vált Wernher von Braun is kikerült.

Már a harmincas években olyan terveken dolgozott, amik a rakétahajtású repülést a világűr peremére helyezték. Ezeket az ötleteket a legfelsőbb vezérkar is figyelemmel követte. Sänger és matematikus munkatársa – későbbi felesége –, Irene Bredt olyan elméleti problémákat próbáltak megoldani, mint az emelőtest aerodinamikája vagy a légkörbe való visszatéréskor fellépő extrém hőterhelés. Nevükhöz fűződik az úgynevezett regeneratív hűtés koncepciója is, ami ma szinte minden folyékony hajtóanyagú rakétamotor alapelve.

A Silbervogel nem hagyományos repülőgép volt. A terv szerint egy több kilométeres pályáról indult volna, ahol egy V–2-es rakéták hajtóműveire épülő rakétaszán gyorsította volna fel közel 2000 kilométer/órára. Innen saját rakétamotorjával emelkedett volna 140 kilométeres magasságig, messze az atmoszféra fölé.

A cél nem a Föld körüli pályára állás volt, hanem egy különleges, úgynevezett „pattogó” repülési mód elérése. A lapos törzs felhajtóerőt termelt volna, így amikor a gép visszasüllyed a sűrűbb légkörbe, „lepattan” róla, majd újra az űr peremére emelkedik, hasonlóan ahhoz, ahogy egy lapos kő pattog a víz felszínén. Ezekkel az egyre rövidülő ugrásokkal a Silbervogel átszelhette volna az Atlanti-óceánt. Az Egyesült Államok felett a gép ledobhatta volna akár négytonnás bombaterhét, ami ideális esetben nukleáris fegyver lett volna, sajnos, a németek atomprogramja sosem jutott el eddig.

A támadás után az űrrepülő tovább siklott volna a Csendes-óceán felé, és a szövetséges Japán területén szállt volna le. A tervek arról már nem szóltak, hogy a repülő hogyan jutott volna vissza Németországba, a Silbervogelt egyszer használatos fegyvernek szánták.

Na de miért nem valósult meg soha? A terv technológiailag lenyűgöző volt, de túl bonyolult és túl drága egy olyan háborúban, ahol azonnal bevethető fegyverekre volt szükség. Ráadásul a későbbi elemzések szerint Sänger és Bredt súlyosan alábecsülte a visszatéréskor fellépő hőterhelés mértékét.

A Silbervogel nagy valószínűséggel már az első légköri pattanásnál elizzott volna, a pilótával együtt. Egy vastagabb hőpajzs megoldhatta volna a problémát, de akkor a hasznos teher lehetséges súlya csökkent volna túlzottan. A projektet végül elkaszálták, és Németország visszatért a hagyományosabb tervekhez. Ezek közül több prototípus is elkészült, de egyik sem jutott el a sorozatgyártásig a háború vége előtt.

A Silbervogel-projektnek így is maradt relevanciája: a szovjetek a Peenemündében megszerzett dokumentumokból értesültek a koncepcióról, és Sztálin még azt is megpróbálta elérni, hogy Sänger és Bredt a Szovjetunióba költözzön, sikertelenül. A Szovjetunió végül saját, hasonló elméleti projekteken dolgozott, de ezek is túl bonyolultnak bizonyultak az egyre gyorsabban fejlődő ballisztikus rakéták mellett.

Az Egyesült Államok viszont komolyabban továbbvitte az ötletet. A hatvanas évek elején a Boeing és az amerikai légierő kifejlesztette az X–20 Dyna-Soar programot, egy emelőtestes, rakétával indított űrrepülőt, ami kísértetiesen hasonlított a Silbervogelre. A projektet 1963-ban törölték, részben a magas költségek, részben a NASA és a katonai programok közötti hatásköri viták miatt.

A koncepció végül 1981-ben részben megvalósult, amikor felszállt a Columbia űrrepülőgép, ami technológiai értelemben Eugen Sänger víziójának közvetlen örököse volt. Sänger azonban ezt már nem láthatta, mert 1964-ben meghalt, miután Franciaországban, majd Nyugat-Németországban dolgozott sugárhajtóműveken és űrkutatási projekteken.

Kövess minket -on és -en!