Kövess minket 
-on és 
-en!
Rákosi néhány bőrönddel, felesége és orvosa társaságában utazott a Szovjetunióba. Abban reménykedett, hogy néhány hét, esetleg néhány hónap múlva visszatérhet Magyarországra, de végül a Szovjetunióban érte a halál.
1956. július 19-én a Szabad Nép beszámolót tett közzé a Magyar Dolgozók Pártja előző napi üléséről. Ebben önmagában nem lett volna semmi különös, hiszen a sajtó gyakorlatilag az MDP szócsöveként szolgált, ez alkalommal viszont a lap Rákosi Mátyás felmentéséről tudósított. A lap közölte Rákosi levelét is, amit a Központi Vezetőséghez címzett, felmentése ügyében: „Kérem a Központi Vezetőséget, mentsen fel a Központi Vezetőség titkári tiszte és a politikai bizottságbeli tagságom alól. Kérelmem egyik oka, hogy hatvanötödik életévemben járok, és két éve tartó, mind komolyabbá váló betegségem gátol a Központi Vezetőség első titkárának tisztségével járó munka elvégzésében. Emellett azok a hibák, amelyeket a személyi kultusz, valamint a szocialista törvényesség terén elkövettem, megnehezítik a pártvezetés számára, hogy teljes mértékben összpontosítsa pártunk figyelmét az előttünk álló feladatokra” – írta Rákosi.
Rákosi nemcsak írásban, szóban is kifejtette kérelmének okát: elsődlegesen betegségét (magas vérnyomás) jelölte meg indokként, de kitért azokra a hibákra is, „melyeket a személyi kultusz és a szocialista törvényesség megsértése terén” elkövetett. Aki a sorok között tudott olvasni, sejthette: a felmentés mögött valójában a sztálini személyi kultusz vége és a Szovjetunióban bekövetkezett politikai változások állnak, hiszen Rákosi beszédében hivatkozott a „Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusának munkája és Hruscsov elvtárs beszámolója” nyomán bekövetkező felismeréseire is.
Rákosi száműzetése: luxusból luxusba
A politikus félreállítása igen gyorsan ment végbe. A Szovjetunió megbízásából Anasztaz Mikoján, a Minisztertanács elnökének helyettese (aki a a szovjet vezetésen belül „magyarszakértőnek” számított) érkezett Budapestre, néhány napos látogatása alatt levezényelte Rákosi lemondatását, majd egy hét múlva Rákosi a felesége és orvosa kíséretében, hivatalosan „gyógykezelés” céljából a Szovjetunióba távozott, mindössze néhány bőrönddel. Valószínűleg abban reménykedett, hogy néhány hét, esetleg néhány hónap múlva visszatérhet Magyarországra, ezért az első néhány hét valóban kikapcsolódással telt: a Fekete-tenger mellett, egy üdülővárosban pihent augusztusban, és Hruscsovval vadászott. Első osztályú, csak a pártvezetőknek kijáró ellátásban részesült, de ahogy közeledett az ősz, egyre gyakrabban vetette fel hazatérésének kérdését.
Nem engedték a hatalom közelébe
Időközben azonban Magyarországon némileg megváltozott a politikai hangulat. Nagy Imre körül kialakult egy reformkommunistákból álló kör, a korábban az MDP-ből kizárt politikust visszavették a pártba; továbbá küszöbön állt az 1949-ben kivégzett, majd 1955-ben rehabilitált Rajk László újratemetése is. Utódja, Gerő Ernő meglátogatta Rákosit a Krím-félszigeten, és tudtára adta: szó sincs a hazatérésről, továbbra is a Szovjetunióban kellene maradnia. Rákosi nem örült a hírnek, de átköltözött egy Moszkva melletti szanatóriumba, ahol 1957 nyaráig tartózkodott. Az 1956-os forradalom híre természetesen hozzá is eljutott; szolgálatait azon nyomban fel is ajánlotta Hruscsovnak, de az új vezetés nem kért belőle: mind a szovjet, mind a magyar kommunisták úgy vélték, az eseményekhez éppen Rákosi bűnei vezettek. Kádár pedig elhatározta: politikai riválisait, Nagy Imrét és Rákosi Mátyást véletlenül sem fogja a hatalom közelébe engedni.
Ötszobás lakás, teljes ellátás
A hajdani pártvezér nehezen fogadta el, hogy félreállították: folyamatosan bombázta kérelmekkel a szovjet és a magyar pártvezetést. Nem járt szerencsével: az MSZMP Központi Bizottsága 1957-ben úgy határozott, hogy még öt évig a Szovjetunióban kell maradnia. Rákosi, miután számonkérő telefonhívást intézett Hruscsovhoz, nála is kegyvesztetté vált: 1957. április 18-án az SZKP Központi Bizottsága leszögezte: Rákosi „még mindig az ország vezetőjének szerepére tart igényt, pedig azt ő örökre elvesztette”. A politikus nem maradhatott Moszkvában: új otthona a Fekete-tenger mellett lévő Krasznodar lett, ahol ötszobás lakás és teljes ellátás, valamint pénzbeni juttatás állt rendelkezésére, a nyarakat pedig feleségével a tengerparti Gelendzsikben tölthette. A gyógyüdülés azonban valójában már száműzetés volt, amire Kádár és a Központi Bizottság 1958-ban tette fel a pontot: ekkor mondták ki Rákosi örök száműzetését.
Rákosit ekkor még látszólag szívélyesen kezelte a szovjet vezetés, bár Jurij Andropov gondosan ellenőrizte kapcsolatait és mozgását. 1959-ben és 1960-ban is Moszkvába utazott, ahol minden követ megmozgatott, hogy hazatérhessen, de süket fülekre talált. Hiába kért, kilincselt, fenyegetőzött, az új pártvezetés legfeljebb önkritikát várt tőle, valamint reménytelen helyzete beismerését, de Rákosi még ekkor sem tudta vagy akarta elismerni, hogy soha nem fog visszatérni a politikába. Nem hagyhatta el Krasznodart sem, s bár kapott külföldi és magyar újságokat, ezek gyakran hónapos késéssel érkeztek meg hozzá, amit nehezményezett. 1960-ban Aczél György és Nógrádi Sándor meglátogatták, az erről a találkozásról született beszámoló szerint Rákosi így panaszkodott honfitársainak:
|
|
|
|
|
|
„Önök árnyék nélküli emberré tesznek engem.”
(Megesett ugyanis, hogy elkérték az iratait, de mivel nem voltak papírjai, magyarázkodásra kényszerült.)
Elmebetegnek akarták nyilváníttatni
1962 augusztusában Rákosit kizárták a pártból. A rendszerváltás után közzétett dokumentumok szerint ez már 1960-ban felmerült; ekkor Kádár, Münnich Ferenc, Aczél György és Szirmai István azon gondolkodtak, hogyan lehetne elmebetegnek nyilváníttatni Rákosit. 1962-ben Kádár azzal vádolta Rákosi feleségét, Feodora Kornyilovát, hogy azért levelezik Magyarországon maradt rokonaival, mert valójában a politikai fennforgató szándék vezeti. A magyar kommunisták kérésére 1962 szeptemberében Rákosit egy isten háta mögötti kirgiz faluba, a kínai határhoz közeli Tokmakba szállították.
Nyomorban a Szovjetunióban
Rákosi ekkor már a hetvenedik évét taposta, s a körülmények itt jóval mostohábbak voltak, mint a Fekete-tenger mellett. „Szigorú rendőri felügyelet alá került, feleségével szerény zsebpénzükből maguknak kellett gondoskodniuk szükségleteik kielégítéséről.
Házuk sem különbözött másokétól, folyóvíz, csatorna ismeretlen volt erre. Nyáron szörnyű volt a forróság, télen a Tiensan havasainak közelsége miatt nagy volt a hideg” – festette le Feitl István tanulmányában a hajdani pártvezér lakhelyének körülményeit. Komfort nélküli házban éltek feleségével, vízért a kútra jártak. Ekkor már azt sem bánta volna, ha inkább Kínába száműzik: 1965-ben a Kínai Nagykövetségtől tudakolta, volna-e erre mód. Végül 1966-ban minimálisan jobb körülmények közé, Arzamaszba költözhettek, majd innen Gorkij (ma: Nyizsnyij Novgorod) városába, ami leginkább arról volt híres a korszakban, hogy hadiipari létesítményei és a belső politikai száműzöttek nagy száma miatt úgynevezett „zárt”, tehát a külföldiek számára tiltott városnak számított. Rákosi egy külföldiek számára kijelölt lakónegyedben élt.
A kegyvesztett politikus szüntelenül próbálta elérni a szovjet és magyar pártvezetőknél, hogy hazatérhessen, 1968-ban Aczél Györgynek és Nógrádi Sándornak már kijelentette, nem áll szándékában politikával foglalkozni: ha hazaengedik, inkább visszaemlékezéseinek szentelné hátralévő éveit. Kádár János és az MSZMP KB végül úgy döntött: a Tanácsköztársaság 50. évfordulója után hazatérhet, egy XI. kerületi házba, amit kijelöltek a számára. Amikor azonban elétolták a Magyarországra való visszatérés feltételeit részletező dokumentumot, Rákosi egy óra gondolkodási időt kért, majd arra jutott, hogy a feltételek még kedvezőtlenebbek lennének, mint a Szovjetunióban. Végül elutasította a javaslatot, és soha nem tért vissza Magyarországra: 1971. február 5-én hunyt el a gorkiji kórházban. Felesége, a jakut származású Feodora Kornyilova Moszkvában halt meg.
