Kövess minket 
-on és 
-en!
Csúrog, Zsablya, Temerin, Mozsor, Bácsföldvár, Óbecse, Péterréve – Nagy-Magyarországhoz tartozó délvidéki települések. 1944 október végén magyar könnyel és magyar vérrel áztatott helységek: szerb partizánok által ártatlan magyarok ellen elkövetett tömeggyilkosságok színhelyei.
Három hónappal késôbb a szerbek ugyanezeken a településeken újabb népellenes gaztetteket hajtanak végre: a járeki koncentrációs táborba hurcolják a még élô magyar polgári lakosságot.
A hivatalos, „politikailag korrekt” történetírás ezekrôl az égbekiáltó bûnökrôl, a magyarság terhére elkövetett szerb népirtásról mélyen hallgatott, és hallgat ma is. De nekünk, még élô magyaroknak jogunk van tudni, hogy 1944. októberében és 1945. január végén mi történt délvidéki magyar véreinkkel!
Az 1944-45-ben történtek elôzménye: amikor 1941-ben a Délvidék visszatért az ezeréves királyi Magyarországhoz, a legtöbb délvidéki településen bevonulási ünnepséget tartottak. A csúrogi bevonulási ünnepséget azonban váratlan esemény zavarta meg: a szerb görögkeleti templom tornyából a helybéli görögkeleti pap lánya az ünneplô tömeg közé lôtt, és a helybéli iskola tetejérôl is tüzeltek az ünneplôkre.
A magyar hatóságok ezt és a sorozatosan ismétlôdô szerb gerilla-akciókat ugyanúgy megtorolták, ahogyan ezt a második világháború idején minden élethalálharcot folytató országban megtorolták volna. De megtorlásul nem békés polgári lakosokat, mégcsak nem is reguláris szerb katonákat végeztek ki,hanem elrettentésül szerb partizánokat, akik mint ilyenek nem hadifoglyok, hanem közönséges terroristák voltak, és rájuk nem vonatkoztak a hadifoglyok életét védô nemzetközi egyezmények.
Amikor azonban 1944 októberének végén a szovjet hordák a szerb partizánokkal együtt a hadihelyzet alakulása folytán bevonultak a fenti magyar településekre, az ott tartózkodó, el nem menekült lakosokra rászabadult a szerb bosszúállás pusztító démona. Bizonyíthatóan Tito tudtával és beleegyezésével minden bírósági eljárás nélkül ezekben a helységekben a férfi lakosság jelentôs részét végezték ki. A pontos számadatok nem ismertek, de a még élô szemtanúk visszaemlékezései alapján megállapítható, hogy pl. Csúrogon legalább 600 magyart meggyilkoltak (közöttük a helység római katolikus plébánosát, Dupp Bálintot is), Péterrévén legalább 360 magyart végeztek ki (közöttük Dr. Takács Ferenc plébánost), Bácsföldváron többek között a helyi Nyilaskeresztes Párt valamennyi tagját válogatás nélkül ölték meg, Óbecsén ismeretlen számú gyilkosságot követtek el, Petrényi Ferenc apátplébánost pl. egyszerûen agyonverték. Borzalmas gyilkosságokat követtek el Temerinben is. Egyes becslések szerint a Délvidék egész területén körülbelül 60 000 magyart gyilkoltak meg.
E bûncselekmények folytatásaként 1945. január 23-án pl. Csúrogról a Járekben lévô koncentrációs táborba hurcolták a helység összes magyar polgári lakosát (közöttük a csecsemôket is). Az otthonukból való kiköltözésre a partizánok mindössze néhány percet adtak, és az értékeiktôl (ékszereiktôl, készpénzüktôl) megfosztották ôket. A táborban az elhurcoltakat rabszolgamunkára kényszerítették. Szálláshelyükön nyüzsögtek az élôsdiek, az élelmezés botrányosan rossz volt; a foglyok hónapokon át az éhhalál küszöbén vegetáltak.
|
|
|
|
|
|
Hosszú raboskodás után a foglyokat Szépligetre szállították,majd azokat, akik túlélték az embertelen szenvedéseket, 1945szeptemberében szabadon engedték, azzal a kikötéssel, hogy Csúrogra nem térhetnek vissza. Nagyjából hasonló idôpontokban hasonló sorsa lett a felsorolt többi helység polgári lakosságának is.
Az 1944-45-ben történtek Tito partizánjai részérôl kollektív bosszúállást valósítottak meg, és mivel az egyedüli szempont az áldozatok magyar származása volt, ezek a gaztettek népirtást, népellenes bûncselekményt jelentettek. Ráadásul a gyilkosságokat minden bírósági eljárás nélkül, önkényesen öszszeválogatott személyeken hajtották végre, ami már önmagában véve is lábbal tiprása minden civilizált állam tételes jogszabályokon alapuló jogrendjének, ellenkezik a tételes törvények alapjául szolgáló, minden embert kötelezô természetjoggal és nem utolsó sorban Isten ötödik parancsolatával, amely gyôztesre, vesztesre, minden kor minden emberére vonatkozóan megfellebbezhetetlenül, kategorikusan tiltja az ártatlan ember egyéni önkénnyel végrehajtott meggyilkolását. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a terrorista partizánvezér (legalább hallgatólagos) egyetértése semmi esetre sem tekinthetô jogilag érvényes felhatalmazásnak.
Betetôzte ezeket a gaztetteket az is, hogy az ártatlan áldozatokat ismeretlen helyen jeltelen tömegsírba temették el, és ezek a sírok a mai napig ismeretlenek és jeltelenek. A hozzátartozókat megfosztották attól, hogy a szeretteik sírját látogassák. S azt, hogy szerb részrôl milyen mély volt a gyûlölet a történtek után még 50 évvel is, jól mutatja, hogy a tömeggyilkosságok áldozatait jelképezô emlékmûvet, amelyet a 90-es években alkottak, néhány nap múlva lerombolták.
A népirtás bûntettét, a népellenes bûnök elkövetôit semmilyen földi bíróság nem vonta felelôsségre. Az áldozatok még élô hozzátartozói, illetve leszármazottai több alkalommal kijelentették, hogy nem akarnak bosszúállást, de szeretnék tudni, hol nyugszanak szeretteik, és igazságérzetük azt követeli, hogyszeretteiken kívül szolgáltassanak igazságot Magyarországnak is: mentsék fel a magyar népet a kollektív bûnösség vádja alól!
A magyar általában nem bosszúálló, de feltétlenül igazságosságot szeretô nép. Amikor most a délvidéki népirtás magyar áldozataira emlékezünk, nem a gyûlölet, hanem a történelmi igazság tisztázásának szándéka él bennünk. Minden történelemhamisítás ellenére tisztán kell látnunk, hogy a „kollektív bûn” fogalma erkölcsi és jogi képtelenség. Erkölcsi képtelenség, mert a bûn és a vele kapcsolatos felelôsség szükségképpen mindig személyhez kötött. Bûnt csak tudva és akarva lehet elkövetni: a bûn az értelem és akarat együttes tette, márpedig csak a személynek van értelme és akarata és nincs a személyek felett lebegô, népértelem és népakarat, amely „kollektív bûnöket” tudna elkövetni…
De a „kollektív bûn” fogalma jogi képtelenség is, hiszen szöges ellentétben áll a jogbiztonság követelményével, minthogy az ártatlanság vélelmének sárba taposásával a legnagyobb önkényeskedésre is lehetôséget nyújt.
Viszont a délvidéki népirtásért a közvetlen elkövetôkön kívül még legalább két személy felelôs: egyrészt az azokat (legalább hallgatólagosan) jóváhagyó terrorista partizánvezér, Jugoszlávia késôbbi elnöke, Tito, másrészt Anglia akkori miniszterelnöke, Winston Churchill, aki tudván tudta, hogy Tito partizánjai milyen bûncselekményeket követnek el, mégis úgy döntött, hogy a szintén szövetségesének számító Mihajloviccsal szemben Titot támogatja és ezáltal annak és partizánjainak gaztetteit Anglia tekintélyével legitimálja. Ha mármost arra gondolunk, hogy Anglia (Churchill által irányított) háborús propagandája éveken át azt hangoztatta, hogy a szövetségesek részérôl a háború a „tiszta demokráciáért”, az „emberi jogok érvényesüléséért” folyik, és ezt összevetjük (a Churchill által jól ismert) délvidéki népellenes bûnökkel, akkor az angol miniszterelnök magatartását rendkívül képmutatónak, sôt cinikusnak kell tartanunk! A tömeggyilkosságokban való cinkosság akkor is bûn, ha azt a gyôztes követi el, és a gyôztesre is vonatkozik a „vétkesek közt cinkos, aki néma” babitsi elve.
A jugoszláv partizánok, Tito és Churchill földi bíró elôtt nem feleltek tetteikért, de az Égi Bíró végleges és megfellebbezhetetlen igazságszolgáltatását nem kerüli el sem a vesztes, sem a gyôztes. S mivel szilárd meggyôzôdésünk, hogy Isten a történelem igazi Ura, úgy hisszük, hogy eljön az a kor, amelyben az ember ellenfelében nem elpusztítandó férget lát, hanem megtanulja ellenségében is tisztelni azt, ami nagyszerû. Ez fogja elhozni a békét és a megértést a nemzetek között.
|
|
|
|
|
|
Úgy legyen!
