Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Megmondom őszintén, hogy e sorok írása közben visszasírtam bármit, akármelyik cikkemet az elmúlt évekből. Nem azért, mert az Oppenheimer egy rossz film, vagy mert nem szerettem volna kritikát írni róla, sőt, épp ellenkezőleg.

Rettenetesen nehéz volt átgondolni, mely gondolatokat sűrítsek bele a cikkbe és miket hagyjak ki, bízzam őket az olvasó fantáziájára, s mindezt ráadásul úgy, hogy ne nagyon kelljen spoilerekkel élnem. Utóbbi tessék-lássék módon sikerült, akinek esetleg még ez is sok volt, attól ezúton is elnézést kérek.

Nyilván nem véletlenül, pont 2023-ra időzítette Christopher Nolan a Robert Oppenheimer életét bemutató alkotását. Nolan személyében zseniális rendezővel van dolgunk, az általa teremtett atmoszféra (szorongásérzet, több komoly csavar a filmben stb.) kiválóan illik a cselekményhez, a több idősík jelenléte – amellyel Nolan szintén örömmel szokott operálni – pedig szintén hasznos egy történelmi film esetében, így itt is. Azonban a vélt vagy valós szándék nem (csak) Oppenheimer bemutatása, hanem inkább a következményeké, természetesen egy nagy adag „útravalóval” a jövőnket illetően.

Julius Robert Oppenheimer neve – noha más korszakalkotó kutatásai is voltak – szinte mindenki számára a világ első atombombája, illetőleg a Manhattan-project miatt ismerős. Ezúttal nem történelemórát tartunk, így nem vesszük alaposabban szemügyre a második világháború történetének e fontos fejezetét, mindenesetre, aki némi plusz háttérinfóval áll neki az Oppenheimer megnézéséhez (akár a Manhattan-tervhez, akár a témához, a 30-as, 40-es, 50-es évekhez köthető háttértudással), az mindenképpen komoly előnnyel indul az egyébként elképesztően tömény film esetében.

Igen, Nolan alkotása a maga kereken 3 órás játékidejével nem egy laza délutáni matiné. Folyamatos nézői jelenlétet igényel, abból is a komolyabb fajtát. Aki egy pillanatra elkalandozik, vagy nem figyelmesen hallgat meg egy-egy párbeszédet, könnyen kaphatja magát azon, hogy nem igazán tudja, mi történik, a helyzetet pedig súlyosbítja a tény, hogy Nolan filmjei amúgy is rendkívül lendületesek. Aki azonban tud és akar 3 órán keresztül koncentrálni, az Oppenheimer életén keresztül nem pusztán a Manhattan-tervbe, de a korszak nagypolitikai viszonyaiba is belelátást nyerhet.

Utóbbi esetében egyébként Oppenheimer személye maga a film idézőjeles „gyengéje is”. Mivel teljes mértékben az ő életére koncentrálunk, más karakterek sok esetben kidolgozatlanak maradnak, motivációik kevésbé érthetőek, ami azért gond, mert a film Oppenheimer 1954-es bizottsági meghallgatása köré összpontosul. Ekkor hallgatták ki az akkorra már kegyvesztetté vált Oppenheimert a tevékenységével, munkatársaihoz, ismerőseihez való viszonyával kapcsolatban, s ezen múlt az is, továbbra is birtokolhatja-e azt a biztonsági tanúsítványt, amely további karrierjét biztosítja: beleszólást a fegyverkezési politikába, a kormány által indított kampányokban való részvételt stb.

E bizottsági meghallgatások során, visszaemlékezések formájában kapjuk vissza a cselekményt, de, hogy a dolog ne legyen ennyire egyszerű, az 50-es években is két idősíkot kapunk. A már említett 1954-et, valamint 1959-et, ahol Lewis Strauss politikus, haditengerészeti tiszt és FILANTRÓP, az Egyesült Államok atompolitikájának egyik főszereplője politikai küzdelmet folytat azért, hogy Eisenhower minisztere lehessen. Strauss Oppenheimer nagy ellensége volt (mindketten zsidók voltak), aki egy korábbi viccesnek szánt beszólás miatt gyűlölte a tudóst, és megalázva érezte magát miatta. A politikai haszonszerzés mellett tehát Oppenheimer tönkretétele is céljai között szerepelt, e kettő lényegében összefonódik. Egyébiránt még érdemes megjegyezni azt is – lehet, hogy egyedül vagyok vele, de számomra ez az elején nem volt teljesen egyértelmű –, hogy az Oppenheimer nézőpontját bemutató jelenetek színesek, a Straussét bemutatóak pedig fekete-fehérek. Zseniális húzás ez Nolantől, a film egyik kulcsjelenetét illetően pedig esszenciális fontosságú (egyébiránt a színes, illetőleg fekete-fehér ellentétpár egyfajta „állásfoglalás” is, kit is szeretnénk rehabilitálni, jobbára pozitívan bemutatni).

Igen, hiába mondja Oppenheimer, hogy „én vagyok a halál, világok pusztítója”, a kezdetben kifejezetten agresszíven a bomba ledobása mellett érvelő tudós a háború után pontosan azért kerül szembe a hatalommal, mert ellenzi a hidrogénbomba megalkotását, fegyverkontrollt hirdet. Pacifista pálfordulását kétség kívül az okozta, hogy szembesült azzal a pusztítással, amit Hirosimában és Nagaszakiban műveltek a szövetségesek. A még fanatikusan harcoló Japán ellen teljesen felesleges módon vetettek be – ráadásul kettő – atombombát, de az ehhez fűzött magyarázat még annál is szánalmasabb volt, vagyis, hogy így vegyék az elejét a további pusztításnak, háborúnak, halálozásoknak.

A film remekül ábrázolja, hogy az az első számú tudós, aki nemcsak az amerikai politikai rendszer egyik szereplője, de kulcsfigurája is volt, 1945 után hogyan kerül szembe a hatalommal, amely, bár legyőzte a tengelyhatalmakat, a Szovjetunió térnyerése miatt a hidegháborús hisztéria béklyójába kerül. Ilyetén tehát beszélhetünk „két Oppenheimerről”, persze ez nem rehabilitálja a második világháború alatt tanúsított magatartását, főleg, hogy még Szilárd Leó és másik több, a Manhattan-projectben részvevő tudós azon petícióját sem volt hajlandó aláírni, hogy az atombombát ne konkrétan Japánban, hanem egy lakatlan szigeten vessék be egyfajta erődemonstráció gyanánt, hiszen, ha a másik fél szembesül a bomba erejével, azt azonnali fegyverletétel követhette volna. (Szilárd Leó érintőlegesen, de maga a petíció is megjelenik a filmben.)

Egyébiránt a film – számomra – egyik legfontosabb jelenete az a rész, amikor Oppenheimer beszédet mond a Los Alamos-i kutatóbázison, miután ledobták a bombákat, és a szövetségesek Japán ellen is végérvényesen megnyerték a háborút. Itt annyira elszalad vele a ló, hogy a cikk címében szereplő mondatot is ekkor mondja (szabadon idéztem, lehet, hogy németeket mond, mindegy), s ami igencsak sokkoló, hogy a tudósok, a személyzet és azok családtagjai, akiknek a beszéd szól, annál nagyobb extázisban ünneplik, minél nagyobb kegyetlenséget ejt ki a száján. Az emberi jellem egy „kevésbé pozitív” ábrázolása ez, ám ugyanekkor Oppenheimer is szembesül vele egy horrorisztikus képzelgés formájában, mit is szabadítottak a világra…

Összességében mindenkinek nagyon ajánlom az Oppenheimer című filmet, azonban aki bevállalja, annak számolnia kell a ténnyel, hogy három órán keresztül folyamatosan figyelnie kell, nem kalandozhat el, mert azonnal elveszíti a fonalat, így pedig csorbulhat a mondanivaló. A komoly témához pedig komoly és kiváló színészi játék is párosul. Cillian Murphy kiváló választás volt Oppenheimernek, Robert Downey Jr. Lewis Strauss-ja is elképesztően jó alakítás, de olyan hírességekkel is találkozhatunk még, mint Emily Blunt vagy éppen Matt Damon.

S, hogy mi a tanulság? Nyilván nem véletlenül készült el ez a film most, 2023-ban. A film utolsó jelenete legalább annyira hátborzongató, mint Oppenheimer beszéde a Los Alamos-i bázison, egyértelművé téve, hogy a szellemet kiszabadították a palackból, egy atomháborúnak pedig nincs és nem is lehet győztese.

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Kampánycsapatának egyik tagja hozta zsidó-liberális támadások kereszttüzébe az elnökjelöltségért induló kormányzót.

A berlini rendőrség és az Állami Bűnügyi Rendőrség vizsgálatot indított az Alternatíva Németország (AFD) ellen, amiért a párt székházának teraszára egy integető hóemberfigurát helyeztek ki.

Százezres halálkvóták túlteljesítésében versengtek a Sztálin kegyeiért remegő parancsnokok, amikor a paranoia új szintre lépett a Szovjetunióban.

Diszkréten szállították le a nyomozók Ulain Ferencet a Bécs felé tartó gyorsvonatról. Bár a nemzetgyűlési képviselő és ügyvéd meghallgatása és társainak elfogása minden paláver nélkül történt meg, az ügy mégis nagyot robbant.

Robert Rundo, az amerikai fehér nacionalista Rise Above Movement társalapítóját a Los Angeles-i Megyei Kerületi Bíróságon fogják meghurcolni, mert a hatóságok szerint „erőszakos lázadásokat” szervezett.

Felvétetett Budapesten, a Budapesti Államrendôrség Politikai Rendészeti Osztályán, 1945. október 5. napján, délelôtt 10 órakor.

Egy francia zsidó újságíró a Jerusalem Post-nak nyilatkozva mondta el, hogy az utcájában számos épületet megjelöltek az antiszemita aktivisták.

A jugoszláv légierő 1941. április 7-i szegedi és pécsi légitámadását, az 1941. június 26-i ismeretlen eredetű kassai bombázást, illetve a Budapestet ért 1942. szeptember 4–5-i és 9–10-i éjszakai szovjet légitámadást követően, az ország területének, ipari és közlekedési csomópontjainak rendszeres és folyamatos bombázása 1944. április 3-án vette kezdetét.

"Sohasem gondoltunk a békére, még abban az évben sem, amikor teljesen el voltunk szigetelve, és amikor könnyedén megkaphattuk volna a brit birodalomra nézve jelentősebb veszteségek nélkül és az önök kárára. Miért gondolnánk rá most? Hiszen a győzelem már miénk, mindhármunké", írta Churchill Sztálinnak 1944. január 24-én.

Az emigrációs hungarista sajtó évtizedeken keresztül főmunkatársának számító Koós Kálmán hosszú betegség után, 2006. júliusában, 91 éves korában a Colorado állambeli Denverből (USA) tért meg a teremtőjéhez.

Letakarták egy bécsi protestáns templom ólomüveg ablakait, mert azokon állítólag „antiszemita” motívumok szerepeltek, és az ablakok alkotója tagja volt a NSDAP-nak.

A Lustgartenben a nemzeti ünnepnap alkalmából tartott tömeggyűlésen Hitler kancellár, mint minden évben, most is beszédet mondott.

72 éves korában meghalt Michael Knape, a berlini rendőrség korábbi főnöke, akit csak „neonácivadásznak”, illetve „kemény kutyának” hívtak.

Megdöbbentően enyhe ítélettel úszta meg a hírhedt baloldali Antifa-vezér, Lina Engel azt a büntetőpert, amelyet a drezdai Legfelsőbb Bíróság (regionális bíróság) állambiztonsági szenátusa folytatott le 2021 szeptembere és 2023 májusa között.

Súlyos börtönévekkel fenyegetnek egy fiatal férfit Michigan államban, miután horogkeresztet festett egy zsinagóga falára.

Újabban a gázai tragédia elhomályosította azt a még tragikusabb tényt, hogy az ukrajnai testvérháborúban immár két éve gyilkolja egymást a világ legveszélyeztetettebb demográfiai kisebbsége, a világnépesség alig 2 százalékát (!) képviselő javakorabeli (20–40 éves) fehér férfi, eddig több százezres veszteséget okozva önmagának.

1944. július 20-án reggel hat órakor két tiszt lépett ki a berlini Wannsee villanegyed egyik házából. Laus Schenk von Stauffenberg gróf vezérkari ezredes és jogász bátyja, Bertold tengerésztiszt.

Az olasz legfelsőbb bíróság, a semmítőszék foglalt állást az olasz szélsőjobboldali, hazafias csoportok találkozóin, megemlékezésein országszerte használt köszöntési formáról.

Kizárta a május 21-i általános választásokból a görög legfelsőbb bíróság a nemzetszocialista gyökerű Arany Hajnal párt párt egykori szóvivője alapította Görögök (Ellinisz) nevű politikai formációt.

1948. május 14-én Ben-Gurion kikiáltotta Izrael Állam megalakulását, mire az arab államok többsége dzsihádra szólította fel a muszlim világot. Kevesen tudják, milyen aktív szerepet vállalt Sztálin Izrael létrehozásában és abban, hogy túlélte az első arab–izraeli háborút.

Horogkeresztes zászlókat lengetve és a Führert éltetve vonultak fel fehér fajvédő, nemzetiszocialista csoportok a floridai Orlandó városában a hétvégén.

Azokat az ausztrálokat, akik nyilvánosan nemzetiszocialista tisztelgést mutatnak be Victoria államban, tetemes pénzbírsággal vagy akár egy év börtönnel is sújthatják az új törvényjavaslat értelmében.

1944. március 19-én a szövetséges Nagynémet Birodalom katonái bevonultak Magyarország területére, azonban ennek hosszú előzményei voltak.

Háromezer katona és civil halt kínhalált a szovjet Vörös Hadsereg által a szegedi Csillagbörtönben 1944 októberétől 1945 nyaráig működtetett hadifogolytáborban.