Kövess minket 
-on és 
-en!
Megmondom őszintén, hogy e sorok írása közben visszasírtam bármit, akármelyik cikkemet az elmúlt évekből. Nem azért, mert az Oppenheimer egy rossz film, vagy mert nem szerettem volna kritikát írni róla, sőt, épp ellenkezőleg.
Rettenetesen nehéz volt átgondolni, mely gondolatokat sűrítsek bele a cikkbe és miket hagyjak ki, bízzam őket az olvasó fantáziájára, s mindezt ráadásul úgy, hogy ne nagyon kelljen spoilerekkel élnem. Utóbbi tessék-lássék módon sikerült, akinek esetleg még ez is sok volt, attól ezúton is elnézést kérek.
Nyilván nem véletlenül, pont 2023-ra időzítette Christopher Nolan a Robert Oppenheimer életét bemutató alkotását. Nolan személyében zseniális rendezővel van dolgunk, az általa teremtett atmoszféra (szorongásérzet, több komoly csavar a filmben stb.) kiválóan illik a cselekményhez, a több idősík jelenléte – amellyel Nolan szintén örömmel szokott operálni – pedig szintén hasznos egy történelmi film esetében, így itt is. Azonban a vélt vagy valós szándék nem (csak) Oppenheimer bemutatása, hanem inkább a következményeké, természetesen egy nagy adag „útravalóval” a jövőnket illetően.
Julius Robert Oppenheimer neve – noha más korszakalkotó kutatásai is voltak – szinte mindenki számára a világ első atombombája, illetőleg a Manhattan-project miatt ismerős. Ezúttal nem történelemórát tartunk, így nem vesszük alaposabban szemügyre a második világháború történetének e fontos fejezetét, mindenesetre, aki némi plusz háttérinfóval áll neki az Oppenheimer megnézéséhez (akár a Manhattan-tervhez, akár a témához, a 30-as, 40-es, 50-es évekhez köthető háttértudással), az mindenképpen komoly előnnyel indul az egyébként elképesztően tömény film esetében.
Igen, Nolan alkotása a maga kereken 3 órás játékidejével nem egy laza délutáni matiné. Folyamatos nézői jelenlétet igényel, abból is a komolyabb fajtát. Aki egy pillanatra elkalandozik, vagy nem figyelmesen hallgat meg egy-egy párbeszédet, könnyen kaphatja magát azon, hogy nem igazán tudja, mi történik, a helyzetet pedig súlyosbítja a tény, hogy Nolan filmjei amúgy is rendkívül lendületesek. Aki azonban tud és akar 3 órán keresztül koncentrálni, az Oppenheimer életén keresztül nem pusztán a Manhattan-tervbe, de a korszak nagypolitikai viszonyaiba is belelátást nyerhet.
Utóbbi esetében egyébként Oppenheimer személye maga a film idézőjeles „gyengéje is”. Mivel teljes mértékben az ő életére koncentrálunk, más karakterek sok esetben kidolgozatlanak maradnak, motivációik kevésbé érthetőek, ami azért gond, mert a film Oppenheimer 1954-es bizottsági meghallgatása köré összpontosul. Ekkor hallgatták ki az akkorra már kegyvesztetté vált Oppenheimert a tevékenységével, munkatársaihoz, ismerőseihez való viszonyával kapcsolatban, s ezen múlt az is, továbbra is birtokolhatja-e azt a biztonsági tanúsítványt, amely további karrierjét biztosítja: beleszólást a fegyverkezési politikába, a kormány által indított kampányokban való részvételt stb.
E bizottsági meghallgatások során, visszaemlékezések formájában kapjuk vissza a cselekményt, de, hogy a dolog ne legyen ennyire egyszerű, az 50-es években is két idősíkot kapunk. A már említett 1954-et, valamint 1959-et, ahol Lewis Strauss politikus, haditengerészeti tiszt és FILANTRÓP, az Egyesült Államok atompolitikájának egyik főszereplője politikai küzdelmet folytat azért, hogy Eisenhower minisztere lehessen. Strauss Oppenheimer nagy ellensége volt (mindketten zsidók voltak), aki egy korábbi viccesnek szánt beszólás miatt gyűlölte a tudóst, és megalázva érezte magát miatta. A politikai haszonszerzés mellett tehát Oppenheimer tönkretétele is céljai között szerepelt, e kettő lényegében összefonódik. Egyébiránt még érdemes megjegyezni azt is – lehet, hogy egyedül vagyok vele, de számomra ez az elején nem volt teljesen egyértelmű –, hogy az Oppenheimer nézőpontját bemutató jelenetek színesek, a Straussét bemutatóak pedig fekete-fehérek. Zseniális húzás ez Nolantől, a film egyik kulcsjelenetét illetően pedig esszenciális fontosságú (egyébiránt a színes, illetőleg fekete-fehér ellentétpár egyfajta „állásfoglalás” is, kit is szeretnénk rehabilitálni, jobbára pozitívan bemutatni).
|
|
|
|
|
|
Igen, hiába mondja Oppenheimer, hogy „én vagyok a halál, világok pusztítója”, a kezdetben kifejezetten agresszíven a bomba ledobása mellett érvelő tudós a háború után pontosan azért kerül szembe a hatalommal, mert ellenzi a hidrogénbomba megalkotását, fegyverkontrollt hirdet. Pacifista pálfordulását kétség kívül az okozta, hogy szembesült azzal a pusztítással, amit Hirosimában és Nagaszakiban műveltek a szövetségesek. A még fanatikusan harcoló Japán ellen teljesen felesleges módon vetettek be – ráadásul kettő – atombombát, de az ehhez fűzött magyarázat még annál is szánalmasabb volt, vagyis, hogy így vegyék az elejét a további pusztításnak, háborúnak, halálozásoknak.
A film remekül ábrázolja, hogy az az első számú tudós, aki nemcsak az amerikai politikai rendszer egyik szereplője, de kulcsfigurája is volt, 1945 után hogyan kerül szembe a hatalommal, amely, bár legyőzte a tengelyhatalmakat, a Szovjetunió térnyerése miatt a hidegháborús hisztéria béklyójába kerül. Ilyetén tehát beszélhetünk „két Oppenheimerről”, persze ez nem rehabilitálja a második világháború alatt tanúsított magatartását, főleg, hogy még Szilárd Leó és másik több, a Manhattan-projectben részvevő tudós azon petícióját sem volt hajlandó aláírni, hogy az atombombát ne konkrétan Japánban, hanem egy lakatlan szigeten vessék be egyfajta erődemonstráció gyanánt, hiszen, ha a másik fél szembesül a bomba erejével, azt azonnali fegyverletétel követhette volna. (Szilárd Leó érintőlegesen, de maga a petíció is megjelenik a filmben.)
Egyébiránt a film – számomra – egyik legfontosabb jelenete az a rész, amikor Oppenheimer beszédet mond a Los Alamos-i kutatóbázison, miután ledobták a bombákat, és a szövetségesek Japán ellen is végérvényesen megnyerték a háborút. Itt annyira elszalad vele a ló, hogy a cikk címében szereplő mondatot is ekkor mondja (szabadon idéztem, lehet, hogy németeket mond, mindegy), s ami igencsak sokkoló, hogy a tudósok, a személyzet és azok családtagjai, akiknek a beszéd szól, annál nagyobb extázisban ünneplik, minél nagyobb kegyetlenséget ejt ki a száján. Az emberi jellem egy „kevésbé pozitív” ábrázolása ez, ám ugyanekkor Oppenheimer is szembesül vele egy horrorisztikus képzelgés formájában, mit is szabadítottak a világra…
Összességében mindenkinek nagyon ajánlom az Oppenheimer című filmet, azonban aki bevállalja, annak számolnia kell a ténnyel, hogy három órán keresztül folyamatosan figyelnie kell, nem kalandozhat el, mert azonnal elveszíti a fonalat, így pedig csorbulhat a mondanivaló. A komoly témához pedig komoly és kiváló színészi játék is párosul. Cillian Murphy kiváló választás volt Oppenheimernek, Robert Downey Jr. Lewis Strauss-ja is elképesztően jó alakítás, de olyan hírességekkel is találkozhatunk még, mint Emily Blunt vagy éppen Matt Damon.
S, hogy mi a tanulság? Nyilván nem véletlenül készült el ez a film most, 2023-ban. A film utolsó jelenete legalább annyira hátborzongató, mint Oppenheimer beszéde a Los Alamos-i bázison, egyértelművé téve, hogy a szellemet kiszabadították a palackból, egy atomháborúnak pedig nincs és nem is lehet győztese.
