Kövess minket 
-on és 
-en!
Nem volt szokatlan a Kádár-rendszerben, hogy egyes megbízható elvtársakat ide-oda dobáltak az egymástól gyökeresen különböző, fontosabbnál fontosabb tisztségek között, ugyanis legtöbb esetben nem a hozzáértés és a rátermettség, hanem a párthűség volt a döntő.
Mivel az ideológiai képzettség felülírt mindent, sokszor olyan szakterületeket kaptak a politikusok, amikhez nem vagy csak kevéssé volt affinitásuk. Ilku Pál csak félig illeszthető ebbe a sorba, mert tanítói végzettsége volt ugyan, de aztán a pályától messze eltávolodott, amikor katonai pályára lépett. A vezérőrnagyból lett művelődésügyi miniszternek aztán kénytelen-kelletlen foglalkoznia kellett az ifjúságpolitikával is, amelynek egyik fontos lenyomata az a dokumentum, amelyet ötven éve készítettek neki egy sajtótájékoztatót előkészítve.
Ilku Pálnak eredetileg esze ágában sem volt holmi csip-csup „ifjúsági problémával” bíbelődni. Életének előzményei ugyancsak ezt támasztják alá: 1948 decemberében ezredesi rangban a Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnöksége agitációs és propaganda-csoportfőnökének nevezték ki, amit még megfejelve 1950. november 7. alkalmából vezérőrnagyi rangot kapott. Ebbéli minőségében 1954 őszétől a moszkvai Vorosilov Katonai Akadémia hallgatója lett, majd nem hagyta cserben elvtársait, és éppen akkor, amikor a magyarországi moszkoviták mindenüket – legfőként a bőrüket – mentve iszkoltak a nagy testvérhez, 1956. október 30-án tanulmányait megszakítva visszajött Magyarországra, hogy aztán november közepétől a Honvédelmi Minisztérium Katonai Tanácsának tagjaként a karhatalom irányításában és a hadsereg újjászervezésében vegyen részt, jelentősen hozzájárulva ezzel az 1956-os forradalom és szabadságharc véres leveréséhez. (A Katonai Tanács volt az a hírhedt testület, amely még a forradalom alatt fel akarta robbantani a Corvin közt, 1956. december 4-én pedig Uszta Gyulával és Földes Lászlóval – Hobo apjával – együtt határozottabb, keményebb fellépést sürgetett a forradalmárokkal szemben.)
Szolgálatait sajátos módon köszönte meg a pártállam: a Volán SC futballstadionjának korábbi címéből ismert Czabán Samu vejére 1958 februárjában a művelődésügyi miniszter alsó- és középfokú oktatással foglalkozó helyettesének posztját bízták (emiatt a hadseregben tartalékállományba helyezték), majd még ugyanebben a hónapban az MSZMP KB rendes tagként vette fel soraiba. 1961-től egészen 1973-ban bekövetkezett haláláig művelődésügyi miniszterként szolgálta a három T (tilt, tűr, támogat) néven ismertté vált kommunista kultúrpolitikát.
Mivel Ilku Pált egy éppen aktuális sajtótájékoztatóra fel kellett készíteni, A magyar ifjúság kulturális helyzete címmel összeállítást készítettek számára a kulturális tárca munkatársai 1972. szeptember 12-én. A nagy szocialista szlogenek ebben ugyanúgy megtalálhatók voltak, mint a párt határozataiban vagy magában az 1971-ben meghozott ifjúsági törvényben.
A lózungok szerint az ifjúságpolitika fő célja a fiatal nemzedék szocialista nevelése és a szabadidő kulturált felhasználása.
Úgy tűnik azonban, hogy ezzel a szemlélettel nem volt ellentétes az, hogy örvendetes tényként könyvelték el a koncertlátogatás növekedését, amit az ifjúság kulturális igényének megnövekedésével magyaráztak. Ide tartozott, hogy a leginkább a fiatalokra jellemző öntevékeny művészcsoportokat is elismerte a minisztert tájékoztató irat, mondván, hogy a felnövekvő generációk szórakozási igényei nagyobbak lettek, mint egy-két évtizeddel korábban, de mivel már szocialista szellemben nevelkedtek, így kommunista olvasatban apáikhoz képest mindenképpen előreléptek. (Úgy látszik, nincs új a nap alatt, mert egy évtizeddel korábban a budapesti pártbizottság ülésén is azon örömködött az egyik felszólaló, hogy „a mi fiaink és lányaink” már sokkal szebben és jobban szórakoznak, mint apáik és anyáik, mert előbbieket már a szocialista eszmék alapján nevelték.
|
|
|
|
|
|
A későbbi Magyar Televízió-elnök Nagy Richárd pedig a KISZ küldöttjeként szintén a Budapesti Pártbizottságban 1961-ben afölötti örömének adott hangot, hogy a Budai Ifjúsági Parkban az év szeptemberében csak hét pofont kellett kiosztani, ami úgyszintén a szocialista erkölcs szerinti nevelés melletti érvként hangzott el – az már más kérdés, hogy ez a számadat Rajnák László Ifipark-igazgató mentalitását ismerve erősen kozmetikázottnak tűnik, de még ha így is volt, rámutat arra a nem elhanyagolható tényre, hogy a rendfenntartók nemegyszer erőszakot alkalmaztak a fiatalokkal szemben.)
A minisztert felkészítő dokumentum ugyanakkor negatívumként szólt arról, hogy életkorukból fakadóan a fiatalok kulturális és szellemi világunkban könnyebben hódolnak a divatoknak.
Felrótták a Radio Luxembourg, a Szabad Európa Rádió és más nyugati csatornák könnyűzenei adásai iránt mutatott élénk érdeklődést, ahogy a beatzene akkoriban már leáldozófélben lévő mozgalmát is helytelenítették. Azt is leírták Ilku Pálnak – ha még nem tudta volna –, hogy az ifjúság már akkoriban is nagyon sokféleképpen szórakozott, de a szocialista elveknek leginkább megfelelő könnyűzenei formákat (pol-beat, egyes sanzonok és táncdalok) kell támogatni, másokat viszont akár le is lehet tiltani. Persze nyilvánvalóan életszerűtlen, hogy egy kommunista nagybölénynek majd pont az alkalmazottai mondják meg, mikor mit kell csinálnia, ebben a megjegyzésben inkább a kulturális tárca beosztottjainak megfelelési kényszerét kell látnunk.
A támogatásra mindenesetre 1972-ben jó példa volt a különböző fesztiválokra való kiküldetés, mint Kovács Kati és Koncz Tibor tokiói vagy előbbi és Zalatnay Sarolta MIDEM-fesztiválra, illetve Karda Beáta Egyiptomba, Ihász Gábor Bulgáriába vagy Zalatnay Sarolta Pozsonyba történő kiküldetése, de a viszonosság elve alapján Magyarország is fogadott a kommunista kultúrpolitikának megfelelő könnyűzenészeket, mint például 1972-ben Oscar Petersont vagy Rhoda Scottot. Ugyanígy a rendszert szolgálta ki többek között az Országos Rendező Iroda által szervezett koncertek sokasága a KISZ építőtáboraiban, amelyek akkoriban kezdtek szárba szökkenni.
Arról már nem szól a fáma, mennyire bizonyult hasznosnak ez a felkészítő anyag Ilku Pál számára, de annyi bizonyos, hogy ezekből a megjegyzésekből is kirajzolódik a Kádár-rendszer könnyűzenei politikájának jó néhány sarkalatos pontja.
