Dél Afrika: A multikulturális pokol tornáca

Kövess minket -on és -en!

Dél-Afrika abban is látványos kudarcot vallott, amiben a leginkább példamutatónak kellett volna lennie.

(Demokrata)

Áprilisban volt 25 éve annak, hogy a Dél-afrikai Köztársaságban megtartott "egy fő = egy szavazat" választások eredményeként a feketék átvették az ország irányítását, és a fehérek által uralt apartheid rendszer végével a multikulturális demokráciának tejjel-mézzel folyó Kánaánná kellett volna változtatnia az országot. Legalábbis elvileg. Gyakorlatilag azonban némileg másként alakultak a dolgok. Ki hitte volna? E tekintetben a számok magukért beszélnek. A munkanélküliségi ráta hivatalosan 27,7 százalékos (a tényleges minimum 40 százalékos), a fiatal korosztály (17–34 évesek) körében hivatalosan is 38,8 százalékos. Az utóbbi évtizedben a GDP szabadesésbe került (tavaly alig 0,8 százalékos növekedéssel), holott 7 százalékos növekedési rátára lenne szükség több évtizeden át, csupán a szegénység stabilizálásához. Tavaly az ország gazdasága technikai recesszióba süllyedt. A fekete népesség legszegényebb szegmensének átlagjövedelme körülbelül a felére olvadt ahhoz képest, amekkora a fehér uralom alatt volt. Minden harmadik dél-afrikai szociális segélyből él. A továbbra is a fehérek által működtetett mezőgazdaság kivételével a dél-afrikai gazdaság összes többi ágazata hanyatlik vagy csődbe jutott, kezdve a textil- és ruházati iparral, amely nem bírta a versenyt a kínai importtal. Ami a gépgyártást illeti, amelynek köszönhetően a Dél-afrikai Köztársaság a nemzetközi bojkott ellenére a fekete kontinensen egyedüliként lényegében önellátó volt feldolgozóipari gépekben és ipari berendezésekben, mára alig marad belőle valami. Még a GDP egytizedét adó és az aktív népesség 8 százalékát foglalkoztató bányaipar is hanyatlik, és a fekete hatalomátvétel óta 300 ezer dolgozóját vesztette el az új vezetés hozzá nem értése, korrupciója és a rettenetes szociális viszonyok következtében. Nem beszélve a vágtató bűnözési hullámról, amely Dél-Afrikát a világ egyik legveszélyesebb országává teszi.

Jelentések

Ezzel a progresszív jelennel szemben kockáztassunk meg egy reakciós visszatekintést a múltba. Amikor 1994-ben a fehér uralom sírásójaként Frederik de Klerk átjátszotta a hatalmat Nelson Mandelának, aki azt fegyverrel képtelen volt megszerezni, a földrész vezető gazdaságát hagyományozta ez utóbbi pártjára, az Afrikai Nemzeti Kongresszusra (ANC): a fejlett nyugati országokéval versenyző kommunikációs és szállítási infrastruktúrát, modern és virágzó pénzügyi szektort, energetikai függetlenséget, változatos ipart, magas színvonalú technikai kapacitást és ütőképes hadsereget. Alig szabadult meg azonban a "faji elnyomástól", az új Dél-Afrika azon nyomban a predátor ANC zsákmányává vált, amelynek káderei egymással versengtek az ország kifosztásában, pártprogramként a korábbi marxista lózungot neoliberális maszlaggal helyettesítve. Amikor végül egy belső pártpuccs eredményeként a korrupció karikatúrájának számító Zuma elnök helyébe Ramaphosa alelnök került, a nyugati média előre ivott a medve bőrére: halleluja, ezentúl minden rendben lesz, és a "maffiózó" Zumának az "erényes" Ramaphosára való lecserélésével a "szivárványnemzet" ismét a "puritán" Mandela szellemiségét fogja követni. Valójában azonban minden maradt a régiben, és az a tény, hogy egy zulu helyébe egy venda lépett, semmit sem változtatott meg az országban. Az egykori bányászszakszervezeti vezetőből elnökként a nyugati bányavállalatok bábjává vált Ramaphosa az övéi iránti szociális érzékenységét sutba dobva kolosszális magánvagyont harácsolt össze magának, a kormánypárt Julius Malema vezette radikális szárnyának kritikájára válaszul pedig elővette az ANC faji kártyáját, ideális bűnbakként szokás szerint a fehér farmereket téve felelőssé az ország növekvő gazdasági és szociális problémáiért. Maga Malema állapította meg, hogy Dél-Afrikában a helyzet ma rosszabb, mint az apartheid alatt volt, csupán annyi változott, hogy egy fehér kormány helyébe egy fekete lépett. Azt persze elmulasztotta hozzátenni, hogy 1994 előtt a feketék nem haltak éhen, ingyenes oktatásban és orvosi ellátásban részesültek, az elektromos hálózat kifogástalanul működött, a vízhiány ismeretlen volt, a rendőrség pedig tette a dolgát. Mindez azonban már a múlté. 25 év alatt Mandela mozgalma általános káoszba, társadalmi depresszióba és gazdasági hanyatlásba vezette Dél-Afrikát, amely annak ellenére, hogy − elsősorban a maradék fehérek iparkodásának eredményeként − továbbra is az egész földrész GDP-jének egynegyedét adja, a Világbank szerint mára az öt legkevésbé hatékonyan teljesítő afrikai ország egyike (a Comore-szigetek, Madagaszkár, Szudán és Szváziföld társaságában). Ezt a valaha virágzó országot tehát az alig negyed évszázados fekete hatalom egy harmadik világbeli "sz..rfészekké" (Trump dixit) változtatta.

Ha mindez nem lenne elég, Dél-Afrika abban is látványos kudarcot vallott, amiben a leginkább példamutatónak kellett volna lennie: a rasszok békés egymás mellett élésében, a rasszizmus és a faji megkülönböztetés minden formájának felszámolásában az állítólagos "szivárványnemzet" utópiájához híven. Márpedig az új Dél-Afrikában nemcsak a gyászos múlt tipikus relikviáinak számító fehérek, hanem a fényes jövő ideális embertípusát megtestesítő félvérek (coloured) is úgy érzik, hogy a társadalom peremére szorultak. "A (feketék) azt mondják, hogy mi semmik vagyunk. Korcsok. Se fehérek, se feketék", panaszkodik egyikük. "A feketéké minden lehetőség", kontrázza egy másik. "Sokkal kényelmesebben éltünk az apartheid alatt. Elláttak minket iskolai csomaggal, benne az összes íróeszközzel. Dajkáink voltak az iskolákban. Rend volt, és fegyelem. Az apartheid kormány gondoskodott az oktatásról, az egészségről, a lakhatásról. Ez a kormány nem törődik velünk. Jobban szeretem az apartheidet." ("First we were not white enough, now we’re not black enough": South Africa’s "coloured" community say they "preferred" apartheid as they tell of being marginalised like "forgotten sheep", dailymail.co.uk, 2019. április 26.) Íme, a kultúrmarxista társadalommérnökség Európa számára ajánlott társadalmi modelljének drasztikus valósága.

Gazdag István

Kövess minket -on és -en!

Riadó! Náciveszély! Égen-földön, éjjel-nappal, mindenhol és mindenkor. A nácik a nyugati liberális-parlamentáris kleptokráciák és a kelet-európai illiberális-autokrata kleptokráciák spájzaiban vannak.

Úgy látszik, hogy az ünnepek közeledtével a német rendőrök szeretnek sportot űzni abból, hogy kiröhögtessék magukat a józanul gondolkodó polgárok által.

Az Egyesült Államok példáját követve az Antifa mozgalom terrorszervezetté minősítését kezdeményezte a magyar kormány az Európai Unióban – jelentette be Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Brüsszelben.

Az utóbbi időben a népességszám alakulása a migrációs politika, a gazdaság és az összeesküvés-elméletek középpontjába került. Egyesek úgy vélik, hogy a fehér országoknak milliószámra kell idegeneket befogadniuk, mert a születési arányszámuk túl alacsony, mások arra buzdítják a fehéreket (és csak őket), hogy a bolygó megmentése érdekében egyáltalán ne szaporodjanak.

Az első világháborút követő nemzetközi megszorítások nem kedveztek, sőt hatalmas hátrányt jelentettek a magyar harckocsizás kialakulásának és fejlődésének.

Az 1945 januári fogságba esésem után, többedmagammal a Volga közelében, Talicinban kötöttünk ki. A lágerben már sok száz magyar hadifogoly tartózkodott.

A német Tigris harckocsi minden bizonnyal a második világháború leghíresebb és legfélelmetesebb harckocsija volt.

Francis Fukuyama, aki a „történelem vége” jóslatával elfuserált Nostradamus-epigonnak bizonyult, most időben felszállt a mozgó vonatra, és másokkal együtt észrevette a nyilvánvalót, miszerint „Trump hatalma omladozik a MAGA-mozgalomban”.

A Tiszamenti falucskában – Tiszaeszláron – egy Solymosi nevű parasztasszony kékítőért küldötte Eszter nevű 14 éves leányát. A kis Solymosi Eszter azonban sohasem tért vissza.

A bad-kreuznachi táborból még június végén is adtak át magyarokat a franciáknak: 26-án elgyalogoltattak bennünket a vasútállomásra, bevagoníroztak, és másnap, 27-én már át is léptük a német–francia határt.

A szélsőbaloldali, kommunista szellemiségű Mérce azon sajnálkozik, hogy úgy tűnik, idén nem várt akadályokba ütközik a szokásos tiltakozás a Becsület napja ellen. Érdemes azonban tényszerűen végigjárni az állításaikat.

Az athéni fellebbviteli bíróság szerdai jogerős ítéletében bűnszervezetnek nyilvánította a nemzetiszocialista gyökerű Arany Hajnal pártot, és helybenhagyta az öt és fél évvel ezelőtti elsőfokú ítéletet, amely 42 tagjukat bűnösnek találta.

Édesapám – Kremnicsán János – is azok közé tartozott, akik már letöltötték sorkatonai szolgálatukat, amikor 1944 májusában tartalékosként behívták őket, őt az utászokhoz Tokajba. Édesanyámmal itthon kistestvérem születését vártuk.

A végső vereség után az addig hatalmon lévő hungaristák sem kerülhették el, hogy a diadalittas győztesek kegyetlen vérbosszút álljanak rajtuk.

1944. október kilencedikétől kezdett el kibontakozni Debrecen és a Hortobágy térségében az a három hétig tartó ütközet, amely a kurszki csata után a második világháború legnagyobb páncélos összecsapása volt.

Nagy Imre november 4-én hajnali 5.20-kor elmondott híres rádióbeszéde nem felelt meg a valóságnak. A kormány nem állt a helyén, a fegyveres ellenállásra nem a hadsereg, hanem a felkelő csoportok készültek.

Alig egy hónappal Szálasi Ferenc kivégzése után a magyar határon önként jelentkezett a Szálasi-kormány egyik még szabadlábon lévő tagja: Kovarcz Emil.

A legtöbb ifjú kommunista átment Rákosi kezei alatt a szegedi Csillagban, miközben a moszkvai emigráció tagjai fogyatkoztak – a későbbi diktátor nagyobb biztonságban volt itthon a rácsok mögött, mint a Szovjetunióban.

A német Tigris harckocsi minden bizonnyal a második világháború leghíresebb és legfélelmetesebb harckocsija volt.

Igazi européer úriemberek bombázgattak egy Drezda nevű német ékszeres dobozt 1945. február 13. és 15. között, ennélfogva nem is nagyon szoktak róla megemlékezni.

Mind a mai napig széles körben elfogadott az a téves nézet, miszerint a nemzetiszocialista Nagynémet Birodalom 1941. június 22-én egy meglepett, katonailag felkészületlen Szovjetuniót támadott meg, amelynek Németországgal szemben semmiféle agresszív szándéka nem volt.

Heinrich Müller SS-Gruppenführer a híres német titkosszolgálat, a Gestapo főnöke az egyik legkeresettebb „háborús főbűnösként” szerepelt a szövetségesek körözési listáján 1945-ben.

Kalapács alá került a németek titkos irata, az Ír-sziget elfoglalását taglaló Zöld hadművelet, ebből korábban nem ismert tervek is nyilvánosságra kerültek.

Heinrich Himmler SS-vezető szolgálati naptárában, naplójában mindent gondosan feljegyzett: mikor evett, mikor szerelmeskedett.

Úgy tűnik, mintha mi, fehérek, egy hangyányit hangyásak lennénk, a skizofrén fajtából. Mert miközben szeretjük elnyomni a fekete afrikaiakat, pusztán a bőrük színe miatt, ugyanakkor szeretjük etetni is őket, hogy zavartalanul szaporodhassanak, mint az… afrikai feketék.

Az RFID-technológia a társadalmi ellen­őrzés talán legfélelmetesebb eszközévé válik, amelyet valaha kitaláltak.

Ausztriában kerültem a szovjet hadsereg hatalmába 1945. május 11-én. Szörnyű utazás után – miközben a vagonlakók 25 százaléka elpusztult – lázas betegen szálltam ki a vagonból Focsaniban.