Dél Afrika: A multikulturális pokol tornáca

Kövess minket -on és -en!

Dél-Afrika abban is látványos kudarcot vallott, amiben a leginkább példamutatónak kellett volna lennie.

(Demokrata)

Áprilisban volt 25 éve annak, hogy a Dél-afrikai Köztársaságban megtartott "egy fő = egy szavazat" választások eredményeként a feketék átvették az ország irányítását, és a fehérek által uralt apartheid rendszer végével a multikulturális demokráciának tejjel-mézzel folyó Kánaánná kellett volna változtatnia az országot. Legalábbis elvileg. Gyakorlatilag azonban némileg másként alakultak a dolgok. Ki hitte volna? E tekintetben a számok magukért beszélnek. A munkanélküliségi ráta hivatalosan 27,7 százalékos (a tényleges minimum 40 százalékos), a fiatal korosztály (17–34 évesek) körében hivatalosan is 38,8 százalékos. Az utóbbi évtizedben a GDP szabadesésbe került (tavaly alig 0,8 százalékos növekedéssel), holott 7 százalékos növekedési rátára lenne szükség több évtizeden át, csupán a szegénység stabilizálásához. Tavaly az ország gazdasága technikai recesszióba süllyedt. A fekete népesség legszegényebb szegmensének átlagjövedelme körülbelül a felére olvadt ahhoz képest, amekkora a fehér uralom alatt volt. Minden harmadik dél-afrikai szociális segélyből él. A továbbra is a fehérek által működtetett mezőgazdaság kivételével a dél-afrikai gazdaság összes többi ágazata hanyatlik vagy csődbe jutott, kezdve a textil- és ruházati iparral, amely nem bírta a versenyt a kínai importtal. Ami a gépgyártást illeti, amelynek köszönhetően a Dél-afrikai Köztársaság a nemzetközi bojkott ellenére a fekete kontinensen egyedüliként lényegében önellátó volt feldolgozóipari gépekben és ipari berendezésekben, mára alig marad belőle valami. Még a GDP egytizedét adó és az aktív népesség 8 százalékát foglalkoztató bányaipar is hanyatlik, és a fekete hatalomátvétel óta 300 ezer dolgozóját vesztette el az új vezetés hozzá nem értése, korrupciója és a rettenetes szociális viszonyok következtében. Nem beszélve a vágtató bűnözési hullámról, amely Dél-Afrikát a világ egyik legveszélyesebb országává teszi.

Archívum

Ezzel a progresszív jelennel szemben kockáztassunk meg egy reakciós visszatekintést a múltba. Amikor 1994-ben a fehér uralom sírásójaként Frederik de Klerk átjátszotta a hatalmat Nelson Mandelának, aki azt fegyverrel képtelen volt megszerezni, a földrész vezető gazdaságát hagyományozta ez utóbbi pártjára, az Afrikai Nemzeti Kongresszusra (ANC): a fejlett nyugati országokéval versenyző kommunikációs és szállítási infrastruktúrát, modern és virágzó pénzügyi szektort, energetikai függetlenséget, változatos ipart, magas színvonalú technikai kapacitást és ütőképes hadsereget. Alig szabadult meg azonban a "faji elnyomástól", az új Dél-Afrika azon nyomban a predátor ANC zsákmányává vált, amelynek káderei egymással versengtek az ország kifosztásában, pártprogramként a korábbi marxista lózungot neoliberális maszlaggal helyettesítve. Amikor végül egy belső pártpuccs eredményeként a korrupció karikatúrájának számító Zuma elnök helyébe Ramaphosa alelnök került, a nyugati média előre ivott a medve bőrére: halleluja, ezentúl minden rendben lesz, és a "maffiózó" Zumának az "erényes" Ramaphosára való lecserélésével a "szivárványnemzet" ismét a "puritán" Mandela szellemiségét fogja követni. Valójában azonban minden maradt a régiben, és az a tény, hogy egy zulu helyébe egy venda lépett, semmit sem változtatott meg az országban. Az egykori bányászszakszervezeti vezetőből elnökként a nyugati bányavállalatok bábjává vált Ramaphosa az övéi iránti szociális érzékenységét sutba dobva kolosszális magánvagyont harácsolt össze magának, a kormánypárt Julius Malema vezette radikális szárnyának kritikájára válaszul pedig elővette az ANC faji kártyáját, ideális bűnbakként szokás szerint a fehér farmereket téve felelőssé az ország növekvő gazdasági és szociális problémáiért. Maga Malema állapította meg, hogy Dél-Afrikában a helyzet ma rosszabb, mint az apartheid alatt volt, csupán annyi változott, hogy egy fehér kormány helyébe egy fekete lépett. Azt persze elmulasztotta hozzátenni, hogy 1994 előtt a feketék nem haltak éhen, ingyenes oktatásban és orvosi ellátásban részesültek, az elektromos hálózat kifogástalanul működött, a vízhiány ismeretlen volt, a rendőrség pedig tette a dolgát. Mindez azonban már a múlté. 25 év alatt Mandela mozgalma általános káoszba, társadalmi depresszióba és gazdasági hanyatlásba vezette Dél-Afrikát, amely annak ellenére, hogy − elsősorban a maradék fehérek iparkodásának eredményeként − továbbra is az egész földrész GDP-jének egynegyedét adja, a Világbank szerint mára az öt legkevésbé hatékonyan teljesítő afrikai ország egyike (a Comore-szigetek, Madagaszkár, Szudán és Szváziföld társaságában). Ezt a valaha virágzó országot tehát az alig negyed évszázados fekete hatalom egy harmadik világbeli "sz..rfészekké" (Trump dixit) változtatta.

Ha mindez nem lenne elég, Dél-Afrika abban is látványos kudarcot vallott, amiben a leginkább példamutatónak kellett volna lennie: a rasszok békés egymás mellett élésében, a rasszizmus és a faji megkülönböztetés minden formájának felszámolásában az állítólagos "szivárványnemzet" utópiájához híven. Márpedig az új Dél-Afrikában nemcsak a gyászos múlt tipikus relikviáinak számító fehérek, hanem a fényes jövő ideális embertípusát megtestesítő félvérek (coloured) is úgy érzik, hogy a társadalom peremére szorultak. "A (feketék) azt mondják, hogy mi semmik vagyunk. Korcsok. Se fehérek, se feketék", panaszkodik egyikük. "A feketéké minden lehetőség", kontrázza egy másik. "Sokkal kényelmesebben éltünk az apartheid alatt. Elláttak minket iskolai csomaggal, benne az összes íróeszközzel. Dajkáink voltak az iskolákban. Rend volt, és fegyelem. Az apartheid kormány gondoskodott az oktatásról, az egészségről, a lakhatásról. Ez a kormány nem törődik velünk. Jobban szeretem az apartheidet." ("First we were not white enough, now we’re not black enough": South Africa’s "coloured" community say they "preferred" apartheid as they tell of being marginalised like "forgotten sheep", dailymail.co.uk, 2019. április 26.) Íme, a kultúrmarxista társadalommérnökség Európa számára ajánlott társadalmi modelljének drasztikus valósága.

Gazdag István

Kövess minket -on és -en!

Akkor is így köszöntött a tavasz és a március. A budai hegyek felől hideg, még a télre emlékeztető szél söpört végig a pesti utcákon.

A nemzetiszocialista Németországgal való jó viszony mellett, a fegyveres semlegesség fenntartása érdekében Magyarország 1940-ben a Londonnal jó viszonyt ápoló Jugoszláviához kezdett közeledni.

Budapest 1944. december 25-i bekerítése után nyilvánvalóvá vált a német hadvezetés számára, hogy a katlanban rekedt német-magyar csapatoknak az utánpótlást valamilyen módon biztosítani kell.

A zsidó szervezet ismét jó érzékkel találta meg a legnagyobb problémát, ami Magyarországot sújtja.

1944. július 20-án reggel hat órakor két tiszt lépett ki a berlini Wannsee villanegyed egyik házából. Laus Schenk von Stauffenberg gróf vezérkari ezredes és jogász bátyja, Bertold tengerésztiszt.

Nyugaton a fehér tömegek az etnomazochizmus (Guillaume Faye) és az önpusztítás között ingadoznak, és ez a magatartás felelőtlen toleranciában nyilvánul meg minden iránt, ami valójában pusztítja a társadalmukat.

A francia származású feledhetetlen Leon Degrelle tábornok (Belgium, 1906-1994) a második világháború utolsó életben maradt nagy, keresztény és jobboldali politikai és katonai vezetője volt.

A Waffen-SS gyalogsági harcászata (a szárazföldi haderő elődjétől némileg eltérően) elsősorban az első világháborús német rohamcsapatok tapasztalatai alapján alakult ki.

A „White Australia” (Fehér Ausztrália) nevű csoportot betiltották az anyaországban olyan gyűlöletbeszéd-ellenes gumijogszabályok alapján, amelyek bűncselekménnyé nyilvánítják a szervezettel való pusztán gondolati vagy szervezeti társulást.

A híres német orvos, Josef Mengele, svájci történészek szerint a második világháború után többször is az országban tartózkodhatott. Az akták ezt segíthetnek feltárni.

Nyolc évtizednyi piacdemokrácia, konzumidiotizmus, feminista imperializmus és rendszerszintű férfiellenesség nyomán a nyugati fehér férfi mentálisan jórészt elvesztette a férfiasságát.

Háromezer-ötszáz éhes elzászi ül körbe felvágottakkal megrakott tálakat, és időről időre kórusban felkurjantanak. Nem, ez nem a rendőrkutyák éves találkozója, hanem a legújabb vacsorajelenség ami végigsöpör a francia vidéken.

A német rendőrség összehangolt akcióban csapott le Brémában öt német nemzetiszocialistára. A házkutatások során egy puskát, több pisztolyt, késeket, machetéket, valamint nagy mennyiségű propagandanyagot foglaltak le.

Adolf Hitler kultusza és a nemzetiszocialista korszellem számos neves német és külföldi állampolgár lelkét megihlették az 1930-as, ’40-es években, köztük több olyan ismert hírességét, akikről legtöbben ma már nem is gyanítanák, hogy rajongással tekintettek a Führerre.

Amerikában a Goldman Sachs korábbi vezérigazgatója egy 2008-as típusú válság szagát érzi. Lloyd Blankfein, aki 2006 és 2018 között vezette a bankot, megkongatta a vészharangot a 3 billió dolláros amerikai magánhitelpiacon. 

Hosszú hetek óta tombol a magyarországi csata – írja Greiffenberg Wehrmacht tábornok a Kamerad-Bajtárs magyar-német katonaújság lapjain 1944 késő őszén.

A csodafegyver (Wunderwaffe) fogalma a második világháború idejéről származik, amikor a németek korábban soha nem látott haditechnikákat fejlesztettek és próbáltak csatasorba állítani, és azzal eldönteni a háború kimenetelét.

Azokat az éveket éljük, amikor távoznak e földi világból az utolsó olyan személyek, akik egy olyan erkölcsi, létszemléleti nívót képviseltek, amilyet manapság keresve sem találnánk.

Van, amikor nem kell kitalálni valami vicces címet, mert maga az ország, amelyről a cikk szól, egy (rossz) vicc, és nevének puszta említése is nevetésre ingerel.

2012 óta november 25-e a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja, mert 1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt érkezhetett haza a Szovjetunióból.

Amerikában a „fehér felsőbbrendűség” nyílt, társadalmilag elfogadhatatlan és többnyire törvényileg is szankcionált megnyilvánulási formáinak a lincselés, a gyűlölet-bűncselekmények, a „néger” szó használata, a horogkereszt, a lángoló feszületek (Ku-Klux-Klan), a rasszista viccek és gúnynevek számítanak.

Nem szeretem a négereket, még kevésbé a mulattokat. A mulattok perverzek és szadisták, ráadásul szörnyűségesen arrogánsak a katasztrofális IQ-juk ellenére (vagy éppen ezért). Ezzel együtt a legutóbbi szövege kiváló.

Túl sok ember él a Földön. Pontosabban túl sok fehér ember, mert a színesekből ugyebár sohasem elég.

1945 februárjáig Európa egyik legszebb barokk városát, az Elba menti Firenzeként is emlegetett Drezdát megkímélte a második világháború vérzivatara, és elkerülték az 1943 nyara óta folyamatos, a Németországot romba döntő szövetséges terrorbombázások.

Ma a fehérek – egyelőre még csak Nyugaton – egy lealacsonyító rendszer áldozatai, amelynek egy monomániásan ismételgetett vád, a rasszizmus az alapja.

A szellemileg és fizikailag is csak rombolást végző kommunizmus szolgái boldogan gúnyolódtak a Magyar Királyság uralkodóin és a Budai vár lerombolt épületein, amiket szándékosan évekig romokban hagytak.

Lord Haw-Haw, avagy rendes nevén William Joyce egy brooklyni születésű férfi volt, aki a két világháború között nemzetiszocialista propagandát sugárzott a "Germany Calling" című rádióműsorában.