Kövess minket 
-on és 
-en!
A miskolci légvédelmi tüzérosztály zászlósaként 1945. május 10-én kerültem szovjet fogságba Csehszlovákia területén, Prossnitzban.
Az itt összegyűlt több száz magyar és német katona menetoszlopát mindössze három szovjet katona kísérte Brünnbe. Itt egy parkban töltöttük az éjszakát őrző nélkül. Sokunkban felmerült a gondolat, hogy civil ruhát szerezvén, jó lenne azonnal elindulni hazafelé: a háborúnak vége, hadifoglyok már nem lehetünk. A bajtól tartva úgy döntöttünk, megvárjuk a reggelt, és akkor indulunk haza.
Másnap bevittek a táborba, ahol a szovjet parancsnokság közölte velünk: Magyarországra visznek, ott igazolást kapunk és hazamehetünk. Egy hét múlva összeállítottak egy szerelvényt magyarokból és németekből, és szigorú őrizettel elindultunk. Még mindig reménykedtünk az ígéretekben.
Amikor a szerelvény elhagyta Budapestet, balsejtelmek kezdtek gyötörni. Szolnok közelében egy kis állomáson lemehettünk a vagonok mellé levegőzni és egy kicsit mozogni. A mellettünk lévő vágányra befutott egy Budapest felé tartó személyvonat. Kis idő múlva továbbment. Csak fel kellett volna lépni a közelemben levő kocsi lépcsőjére és nemsokára találkozhattam volna budapesti szüleimmel. Átvillantak agyamon a lehetséges következmények: őrzőink perceken belül névsorolvasást tartanak, kiderül, ki szökött meg.
Lehet, hogy még Budapestre sem érek, és szüleimet – akiknek a címét mint legközelebbi hozzátartozókét megadtam – már vallatni fogják. Ezt nem engedhetem meg. Így kihagytam az utolsó könnyű lehetőséget a szökésre, és maradtam. A vagonból senki sem szökött meg. Cédulákat dobáltam ki a vagonból a szüleimnek címezve. Megkapták. Néhányat még ma is őrzök.
Sztálinszkba (Szibéria) kerültem, ahonnan csak 1947. október 12-én indulhattam haza.
Esztergály Gyula – Budapest
Hadifogoly Híradó 1993/4.
|
|
|
|
|
|
