Kövess minket 
-on és 
-en!
A második világháború egyik híresebb haditengerészeti művelete a Bismarck csatahajó útja volt. Ennek részként zajlott le a Dánia-szorosban az egyik összecsapás a brit és a német flotta között. Alább az ezzel kapcsolatos technikai tényezőket vesszük át.
Optikai távmérők
A második világháború első felében a korszerű csatahajók a tűzvezetéshez még optikai távmérőket (más néven: bázistávmérőket) alkalmaztak. Ezekkel viszonylag jó pontosságot lehetett elérni, de a háború második felében a radar elavulttá tette azokat.
Amennyiben a Hood-ot és a Bismarck-ot a tűzvezetés szempontjából összehasonlítjuk, úgy az egyik különbség a bázistávmérők mérete volt. Míg a Hood legnagyobb távmérőinek a bázistávolsága 9.1 méter volt, addig a Bismarck esetében ez az érték 10.5 méter volt. Minél nagyobb volt egy távmérő bázistávolsága, annál pontosabban mért.
A Bismarck egyik optikai távmérője
Egy másik igen jelentős különbség az volt, hogy míg a német hajón sztereo-távmérők voltak, addig a brit hajók koincidenciális távmérőket használtak. A német elvileg abból a szempontból volt jobb, hogy gyorsabban megtalálta a helyes lőtávolságot. A brit viszont, ha egyszer megtalálta, akkor nagyon pontosan mért.
A sztereo távmérők emellett abból a szempontból is előnyösebbek voltak, hogy a rossz látási viszonyok kevésbé zavarták azok működését. Továbbá a koincidenciális távmérők inkább kisebb lőtávolság esetében voltak hatásosak.
Remote power control
Egy másik fejlesztés, ami a második világháború idején igen jelentős volt, a lövegek távvezérlése (remote power control) volt. Ennek az volt a lényege, hogy a német csatahajókon a lövegek emelését közvetlenül a tűzvezető központból tudták végezni, míg a brit csatahajókon ezt a löveg személyzete végezte.
|
|
|
|
|
|
Ennek azért volt jelentősége, mivel így jelentős mértékben kiküszöbölték az emberi hiba lehetőségét, ami egy hosszan elhúzódó összecsapásban egyre nagyobb jelentőségű volt, mivel fáradt a legénység.
Taktika
A német csatahajók nem csak azért voltak pontosak, mivel a technika meg volt hozzá, hanem az összecsapások során hatásos taktikát alkalmaztak.
A Dánia-szorosban lezajlott összecsapás kezdetén a német hajók részleges sortüzeket lőttek. Ennek következtében több sortüzet tudtak lőni, különböző távolságokra, ami miatt gyorsabban megtalálták a lőtávolságot.
Lőpor
A két világháború folyamán a német flotta a csatahajóihoz jelentősen biztonságosabb lőport alkalmazott, mint a brit. Ennek következtében nagyon ritka jelenség volt, hogy egy német csatahajó felrobbant, még akkor is, hogyha annak a lőszerraktára találatot kapott.
Erre jó példa a Gneisenau csatahajó esete. A Gneisenau 1942-ben, miközben dokkban volt, légibombától találatot kapott, amikor a brit légierő bombázta. Az egyik bomba a lőszerraktárban robbant fel, de ennek ellenére nem robbant szét a csatahajó, mint a Hood, hanem csak meggyulladt a lőpor. Ugyan a háború hátralévő részében a Gneisenau már nem játszott szerepet, mivel nem volt pénz a kijavítására, de a hajó elvileg javítható maradt.
Ennek a fő oka az volt, hogy a németek már az első világháború idején is egy centralit nevű anyagot kevertek a lőporba, ami stabilizálta azt.
Német csatahajón lőport pakolnak
A briteknek az első világháború után lehetőségük volt a német lőport tanulmányozni, ami alapján továbbfejlesztették a saját lőporukat. Ennek volt az eredménye az SC jelölésű lőpor, vagyis a „Solventless Cordite”.
|
|
|
|
|
.jpg)
|
A németek a lőporgyártásuk fejlesztése során a két világháború között a nitroglicerint kicserélték a DGN-re. Ennek következtében a második világháborús német lőpor alacsonyabb hőmérsékleten égett, mint a brit, ami jót tett a csőélettartamnak. Emellett a nitroglicerin elhagyása logisztikai szempontból is előnyös volt.
A brit lőpor ugyan nem volt a legbiztonságosabb, de a britek a lőpor terén a hajóikhoz egy más fejlesztést a láng nélküli lőport alkalmazták. Ennek azért volt jelentősége, mivel éjszakai csatákban a nehézlövegek sortüzével járó fényjelenséget nagyon messziről lehetett látni. A britek viszont a hajóik jelentés részéhez láng nélküli lőport alkalmaztak, ami ezt a fényjelenséget nagy leredukálta.
Ezért előfordult, hogy éjszakai csatában, ami a német és a brit flotta között
zajlott le, a németek egyszerűen nem látták, hogy a britek honnét lőnek.
Ballisztika
A német csatahajók nehéztüzérségére az alacsonyabb tömeg - nagyobb kezdősebesség kombináció volt jellemző, míg a briteknél fordítva. A két módszernek több előnye illetve hátránya is volt egymáshoz képest.
A német módszer előnye a lapos röppálya volt, ami segítette a célzást. Emellett a kisebb tömegű gránátok jót tettek a csőélettartamnak is.
A Tirpitz lövegei
A britek ezzel szemben nehezebb gránátokat lőttek ki meredekebb röppályán. Ennek az volt előnye, hogy nagyobb lőtávolság esetén a brit gránátok kevésbé veszítettek a mozgási energiájukból, vagyis nagyobb volt a páncélátütő képességük.
|
|
|
|
|
|
Emellett a britek az alacsonyabb kezdősebességgel a nagy távolságú harcra optimalizálták a nehéztüzérségüket. Ennek az volt az oka, hogy egy meredek röppályán kilőtt gránát a kisebb kezdősebesség ellenére vastagabb páncélfedélzetet tudott átütni, mivel meredekebben csapódott. Ez egy jó példa egy olyan fejlesztésre, amikor a kevesebb több.
Amennyiben a szórást tekintve hasonlítjuk össze a brit és a német nehézlövegeket, úgy az a különbség volt megfigyelhető, hogy a német lövegeknek a hossz-irányú szórása volt nagyobb, míg a britek esetében az oldalirányú.
Források:
http://www.navweaps.com/index_tech/tech-100.php
http://www.navweaps.com/index_tech/tech-078.php
http://www.navweaps.com/index_tech/tech-052.php
https://www.kbismarck.com/controltiri.html
John Campbell: Naval Weapons of World War 2
|
|
|
|
|
|
