Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
A nyugati szövetségesek által megtámogatott, végtelen ember- és nyersanyaggal rendelkező Szovjetuniónak azonban ez sem volt nagy ár, a világtörténelem egyik legnagyobb ütközete, amely a kurszki katlanban zajlott, megpecsételte a keleti front sorsát.
1943. július 5-én hajnalban a kurszki kiszögellés körzetében összevont német hadseregcsoportok északról és délről egyszerre indítottak támadást a mélyen a vonalaikba ékelődő fenyegető szovjet katlan felszámolására. A hadtörténelembe kurszki ütközetként bevonult csata a második világháború legnagyobb páncélos ütközetsorozata volt, egyben az utolsó kísérlet arra, hogy a németek ismét átvegyék a hadászati kezdeményezést a sztálingrádi vereség után súlyosan megroppant keleti fronton.
Sztálingrád után mindennél drámaiabban vetődött fel a hogyan tovább kérdése
Még véget sem ért a Sztálingrádnál körbezárt 6. német hadsereg agóniája, amikor 1943. január 12-én a Vörös Hadsereg, kihasználva a Wehrmacht keleti fronton kialakult súlyos válságát, Voronyezs térségében offenzívát indított Maximilian von Weichs vezérezredes B hadseregcsoportja - amely alárendeltségébe tartozott a tragikus sorsra jutott 2. magyar hadsereg is –, valamint Erich von Manstein vezértábornagy doni, Dél-hadseregcsoportja ellen.
A teljesen feltöltött és pihent csapatokkal valamint jelentős létszámfölényben végrehajtott szovjet ellentámadás áttörte a voronyezsi frontot, és egészen az Oszkol folyóig vetette vissza a leharcolt német magasabb egységeket.
A fenyegető válságot csak a második világháború legtehetségesebb német stratégája, Von Manstein vezértábornagy kitűnő helyzetfelismerő képességének, és gyors intézkedéseinek köszönhetően sikerült elhárítani.
Von Manstein, akit Hitler csak úgy emlegetett, mint "A legjobb tábornokom", az ellenfél pedig mint "A legveszedelmesebb ellenségünk", a mozgó védelmi harc mesterének számított.
Február 2-ra a Vörös Hadsereg négy frontja (hadseregcsoportja) Kurszk és Harkov között, délen pedig egészen Dnyepropetroszkig húzódó hatalmas kiszögellést alakított ki, ami a szovjet offenzíva továbbfejlesztése esetén a középső és a déli német hadseregcsoportok bekerítésével fenyegetett.
|
|
|
|
|
|
Von Manstein vezértábornagy az erők gyors átcsoportosításával először elreteszelte az arcvonalon keletkezett réseket.
A marsall február 18-tól több koncentrált ellenlökéssel megállította a szovjet offenzíva további kibontakoztatását, majd általános ellentámadásba ment át, aminek köszönhetően a németek március 14-én visszafoglalták a stratégiai fontosságú nagyvárost, Harkovot.
A Wehrmachtnak ahhoz viszont már nem maradt elég ereje, hogy felszámolja a Kurszk, Belgorod és Orjol sávjában a németek vonalai mögé mélyen benyúló kiszögelést, ami egy kelet felé nyitott hatalmas zsákhoz hasonlított. 1943. márciusától a hadműveletek a tavaszi olvadás miatt átmenetileg leálltak.
Sztálingrád katasztrófája után válságos hangulat uralkodott a német véderő főparancsnoksága, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) főhadiszállásán.
A sztálingrádi vereség árnyékában minden korábbinál drámaiabban vetődött fel a hogyan tovább kérdése.
A német stratégák pontosan tisztában voltak azzal, hogy a megelőző két év veszteségei miatt szóba sem jöhet az 1941-es Barbarossa-hadművelethez, vagy akár csak az 1942-es nagy nyári offenzívához hasonló újabb támadás.
Az 1942 novemberében Észak-Afrikában végrehajtott szövetséges partra szállás, valamint Rommel tábornagy hadseregcsoportjának reménytelenné vált helyzete előrevetítette az angol-amerikai haderő várható szicíliai partra szállását, és az ennek nyomán kialakuló kétfrontos háború rémképét.
Úgy tűnt, hogy lassan lejár az a haladék, amit a Nagynémet Birodalom kapott az egyre fenyegetőbbé váló keleti hadszíntéri helyzet megoldására.
|
|
|
|
|
|
Adolf Hitlernek valamiféle látványos győzelemre volt szüksége ahhoz, hogy kiküszöbölje a Sztálingrádnál esett csorbát. Von Manstein kínált fel ehhez a Führer számára egy még februárban kidolgozott hadműveleti tervet.
A vezértábornagy ugyanis feltételezte, hogy a Vörös Hadsereg következő lépése a stratégiai fontosságú Donyeck-medence és iparvidék visszafoglalása lesz, amit merev védelemmel a német hadsereg nem tud megtartani.
Ezért azt javasolta Hitlernek, hogy a Donyeck-medencét harc nélkül ürítsék ki, és a német seregtesteket vonják vissza a Dnyeper alsó folyásáig, kelepcébe csalva ezzel a szovjeteket, akiket a Dnyeperhez való felvonulás közben, Harkov irányából minden rendelkezésre álló erővel és egy erős páncélos csoportosítással az Azovi-tengernek szorítva megsemmisíthettek volna.
Hitler politikai okokra hivatkozva elutasította Von Manstein vezértábornagy tervét, ám valójában azért tette ezt, mert nem akart egyetlen talpalatnyi területet sem feladni.
A Führer Kurt Zeitzler vezérezredes javaslatát elfogadva, a kurszki kiszögellés felszámolására indítandó, kevésbé kockázatosnak látszó, és ami a lényeg, területfeladással nem járó korlátozott offenzíva mellett kötelezte el magát.
A kurszki kiszögellés fenyegető tüskeként mélyedt a német frontvonalba
Az Orjol és Belgorod között húzódó 23 ezer négyzetkilométer kiterjedésű kiszögellés hatalmas fenyegető tüskeként nyúlt bele a téli harcok során nagy nehezen helyreállított német arcvonalba.
A Vörös Hadsereg főparancsnoksága, a Sztavka utasítására a szovjetek már kora tavasztól jelentős csapatösszevonásba kezdtek a területen, számítva egy, a kiszögellés felszámolására indítandó német hadművelettel. Április végén a Sztavka Zsukov és Vaszilijevszkij marsallt küldte a kiszögellésbe az előkészületek irányítására, és felügyeletére.
A katlan északi részét Konsztantyin Rokosszovszkij marsall öt hadseregből álló Központi frontja tartotta, míg délen Vatutyin vezérezredes négy hadsereget kitevő Voronyezsi frontja védte, a tartalékban tartott 1. harckocsihadsereggel, valamint a 69. hadsereggel együtt.
|
|
|
|
|
|
A szovjet vezérkar mindent megtett, hogy felkészülten várja a német offenzívát.
Rendkívül erős védelmi állásokat építettek ki, erős mélységi tagolással. Csak a Központi front területén több mint félmillió harckocsi-elhárító és gyalogsági aknát telepítettek, így minden egyes négyzetkilométerre 2400 tankelhárító, és 2700 gyalogsági akna jutott.
A szovjetek a főparancsnoksági tartalékok mozgósításával 13 ezer nehéz és tábori löveget, 6000 tankelhárító ágyút, és 1000 rakéta-sorozatvetőt, Katyusát vontak össze a résben.
Ezen kívül a kurszki kiszögellésbe telepítették a Vörös Hadsereg akkori harckocsi állományának közel 75 százalékát is.
A szovjet páncélosalakulatok 1943 nyarán zömében már a legkorszerűbb és magas harci értéket képviselő T-34-es típusú harckocsikból álltak, amelyeket a 85 mm-es ágyúval felszerelt ISZ-1-es nehézpáncélosok, valamint az új fejlesztésű SU rohamlövegek egészítettek ki.
A légi támogatást a szovjet 2. és 16. légi hadsereg frontalakulatai biztosították, amelyek zömében a félelmetes hírnevet szerzett Iljusin Il-2 "Sturmovik" csatarepülőkből álltak.
Hitler a Párducokban bízott, Guderian kárhoztatta a tervet
A német támadás hadműveleti tervét Kurt Zeitzler vezérezredes dolgozta ki.
A Citadella-terv (Unternehmen Zitadelle) szerint a Közép hadseregcsoportba tartozó, Walther Model vezérezredes parancsnoksága alatt álló 9. hadsereg Orjol alatt állomásozó magasabb egységei egyszerre indulnak meg Von Manstein Dél hadseregcsoportjának Harkov felől érkező, és Hermann Hoth vezérezredes parancsnoksága alatt álló 4.páncéloshadseregével, valamint a Kempf – harccsoporttal.
|
|
|
|
|
|
A terv szerint a két hadseregcsoport Kurszknál egyesülve először bekeríti, majd megsemmisíti a katlanba zárt szovjet erőket.
Noha a terv viszonylag gyorsan elkészült, a hadművelet időpontját többször is elhalasztották. Von Manstein amellett kardoskodott, hogy már március végén, a talaj felszáradása után azonnal indítsák meg az offenzívát.
A tábornagy ugyanis attól tartott, hogy későbbi időpontban a szovjet védelem várható nagyfokú megerősítése miatt az offenzíva már nem lehetne sikeres.
Az eredetileg április közepére tervezett támadást először Model vezérezredes kérésére halasztották el, - aki elégtelennek tartotta az offenzívára kijelölt erőket-, majd Hitler döntött az újabb halasztás mellett.
A Führer ugyanis nagy reményt fűzött a még fejlesztése alatt álló közepes harckocsi, a PzKpfw. V "Panther" típus bevetésétől csakúgy, mint az új, Porsche által tervezett Sd.Kfz. 184 típusjelű "Ferdinand" rohamlövegtől, ebbéli reményei be is igazolódtak.
Hitler azt akarta, hogy ezekből az új páncélosokból megfelelő mennyiség álljon rendelkezésre a kurszki áttörést végrehajtó csapatok számára. Heinz Guderain vezérezredes, a második világháború leghíresebb páncélos stratégája azonban a tervet keményen ellenezte.
Guderian úgy vélte, hogy a kurszki kiszögellés elleni offenzíva nem eredményezhet hadászati áttörést a keleti fronton, viszont súlyos veszteségeket fog okozni. Az új harckocsikat inkább az egyre jobban fenyegető szövetséges partraszállás visszaverésére szerette volna összevonni a nyugati hadszíntéren.
Az ismétlődő késedelmek miatt május végén már Von Manstein is a tervezett hadművelet lefújását javasolta, mivel a vezértábornagy szerint kifutottak az időből. Hitler maga sem tudta eldönteni, hogy mi lenne a leghelyesebb, és sokat tépelődött, még inkább kitolva ezzel az offenzívát.
|
|
|
|
|
|
A Führer Guderiannak őszintén be is vallotta, hogy a Citadellának már a gondolatától is rosszullét környékezi.
Gyilkos tűz árasztja el a rohamozó német harckocsikat
Az ütközet kezdő taktusaként, július 4. párás és fülledten forró, zivatarral fenyegető délutánján, a 4. német páncéloshadsereg támadásba lendült, hogy elfoglalja az offenzívára felsorakozott hadseregcsoport vonalai előtt emelkedő dombokat.
Csisztyakov vezérezredes 6. gárdahadserege szívósan ellenállt, és csak Ott tábornok LI., illetve Knobesdorff altábornagy XLVIII. páncéloshadtestének bevetésével sikerült megtörni a kemény szovjet védekezést. Ennek ellenére Hoth vezérezredes 4. páncéloshadserege elakadt, mivel a szovjet nehéztüzérség gyilkos tűz alá vette az áttörés vonalát, este pedig heves zápor tört ki, és sártengerré vált a műveleti terület.
Másnap, július 5-én hajnalban kezdődött el az általános offenzíva.
A németek a páncélosékek (Panzerkeil) áttörésére alapozták támadási taktikájukat. Az ékek élén a rettegett PzKpwf. VI Tiger-I "Tigris" nehézharckocsik haladtak, a széleken pedig a Párducok, Panzer IV közepes harckocsik kíséretében. A páncélosokat a könnyűgyalogság, őket pedig a gépesített egységek követték.
A németek csak ekkor szembesültek azzal, hogy a szovjet védővonalak a vártnál is sokkal erősebbek.
Az orosz tankelhárító tüzérség egyenként tíz-tíz páncélelhárító lövegből álló úgynevezett "Pakfrontokat" alakított ki, amelyek egyszerre mindig csak egy célpontra összpontosították gyilkos tüzüket.
Ezeket az ütegeket rendkívül nehéz volt felszámolni, mivel géppuskás és aknavetős szakaszok védelmezték az állásokat. Július 5-én Walther Model vezértábornagy parancsnoksága alatt az északról támadó Közép Hadseregcsoport 9. hadserege is rohamra indult.
Ebben a csoportban vonták össze Németország, és talán az akkori világ legjobb páncéloshadosztályait, a híres Kempf-féle harccsoportot, valamint az elit II. SS-pácéloshadtestet.
Manstein rájött, hogy az ellenség ismeri a haditervet
Az áttörés a heves szovjet ellenállás miatt rendkívül lassan haladt,és július 5-én estére még a legelitebb harccsoportnak számító, Paul Hausser SS-Obergruppenführer parancsnoksága alatt álló II. SS- páncéloshadtest is csak alig 10 kilométerre tudott benyomulni a szovjet védelmi vonalakba.
Von Manstein azt tapasztalta, hogy a német tábori tüzérség képtelen elhallgattatni a páncélosait lefogó szovjet ütegeket, az aknamezők megtisztítása pedig nem abban az ütemben halad, ahogyan azt eltervezték. Bebizonyosodott, hogy az oroszok szinte áttörhetetlen védőállások egész rendszerét építették ki, amin a német támadások rendre elakadtak.
Mindezek ellenére a 4. páncéloshadsereg másnap, július 6-án folytatta a támadást Obojany irányába, a második szovjet védővonal áttörése céljából. Katukov vezérezredes 1. harkocsihadserege, valamint a 6. gárdahadsereg számbeli fölényét megtörve, a II. SS-páncéoshadtest estére 30 kilométer mélyen benyomult a szovjet védővonalba, és július 7-én tovább folytatta az előretörést.
Július 7-én a Voronyezsi front szakaszán a szovjet parancsnokság számára fenyegető helyzet alakult ki.
Vatunyin tábornok ezért elrendelte a tartalék, az 5. gárda-harckocsihadsereg, valamint az 5. hadsereg bevetését, amelyeket viszont felvonulásuk közben a Kempf – harccsoport oldalba kapott, és súlyos veszteségeket okozott a szovjeteknek.
Július 8-ra teljesen felszáradt a talaj, és a németek, ha lassan is, de tovább jutottak, több ponton benyomva a szovjet védelmi vonalat.
Egy hét alatt mindössze 34 kilométert sikerült előre haladniuk, de ez nem volt túl nagy eredmény.
Északon még rosszabb volt a helyzet.
Walther Model vezérezredes 9. hadseregének sikerült ugyan kierőszakolni némi előrejutást, de július 10.-re - három napos heves és súlyos veszteségekkel járó áttörési kísérlet után-, Model csapatai defenzívába szorultak.
Ezzel nyilvánvaló lett, hogy Model magasabb egységei az eredeti haditerv szerinti északi átkaroló hadmozdulatot nem fogják tudni végrehajtani.
Von Manstein időközben rájött, hogy a szovjet hadvezetés ismerheti a német terveket.
(Ez valóban így is volt, mert az OKW-ba bépült egy szovjet kém, aki a Citadella-terv apró részleteiről is időben értesítette a Sztavkát. Mind a mai napig homály fedi, hogy ki lehetett az a vezérkari tiszt, aki a felbecsülhetetlen értékű információkat eljuttatta Moszkvának.)
Ezért a tábornagy változtatott a terven, és a szovjetek által nem várt mesteri hadmozdulattal válságos helyzetbe hozta a Voronyezsi frontot.
Az évszázad legnagyobb és legvéresebb tankcsatája
A déli frontszakaszon kialakult súlyos helyzetre figyelemmel, a szovjet parancsnokság elrendelte a páncélos tartalékok bevetését.
A tartalék páncélos alakulatai július 11-én éjszaka Prohorovka irányába nyomultak, hogy elreteszeljék a Voronyezsi frontot bekerítéssel fenyegető német előretörést.
Másnap, kora délután, fojtogató hőségben vette kezdetét a második világháború legnagyobb páncélos ütközete.
Összesen csaknem háromezer páncélos és roham-, illetve önjáró löveg csapott össze a prohorovkai tankcsatában, a világtörténelem egyik legnagyobb ütközetében.
Mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, de a túlerőben lévő szovjet egységek páncélos vesztesége hat-nyolcszorosa volt a németekének. Akadt olyan német harckocsizó, aki 1:100 arányban semmisítette meg az ellenséget. Estére mindenfelé lángoló harckocsik fénye színezte rőtre a horizontot.
Július 13-án a két német hadseregcsoport-parancsnoknak váratlanul Hitler főhadiszállására kellett repülnie.
A Führer itt azt közölte velük, hogy a három nappal korábbi szicíliai szövetséges partra szállás miatt azonnali hatállyal leállítja a Citadella-hadműveletet, hogy a páncélos erők egy részét a formálódó olaszországi hadszíntérre vezényelhesse át.
Von Manstein megpróbált ellentmondani
A tábornagy azzal érvelt, hogy az óriási szovjet páncélos veszteségek, és a Vörös Hadsereg tartalékainak rohamos fogyása miatt karnyújtásnyi közelségbe került, hogy mégis csak kivívják a győzelmet.
Ezért azt javasolta a Führernek, hogy Model hadseregét erősítsék meg, délen pedig folytassák a hadműveletet a Voronyezsi front teljes felszámolásáig. Hitler Von Manstein javaslatához végül nem járult hozzá, így a hadászati nyereséget a szovjetek söpörték be.
Augusztus elejére a német védekezés megtört, és a Vörös Hadsereg addigi üldözöttből üldözővé vált, Kurszknál tehát a Nagynémet Birodalom elveszítette a keleti fronton a hadászati kezdeményezést.
