Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Franz Boas nyomán a kritikai fajelmélet dogmaként sulykolja, hogy a „faj” csak egy „interszekcionális társadalmi konstrukció”, amely a fehérek érdekeit szolgálja az általuk elnyomott feketékkel szemben.

Az interszekcionalitással, ezzel a zseniális tudományos truvájként tálalt gagyikoncepcióval egy afroamerikai nő házalt elsőként (a neve nem fontos), akinek sikerült újrahasznosítania azt az ősrégi evidenciát, miszerint a különböző társadalmi, politikai és biológiai tényezők (rassz, nem, kaszt, osztály, vallás, szexualitás, külső, magasság, fogyatékosság) kereszteződése – „tudományos” zsargonban interszekcionalitása – következtében az egyének diszkriminált (hátrányosan megkülönböztetett) vagy privilegizált (kiváltságos) státust élveznek a társadalomban. A kritikai fajelmélet szerint a „nem létező fajok” közötti versengés valósággal sátáni természetű, holott éppen ellenkezőleg: ez a természet egyik alaptörvénye, a törzsfejlődés motorja, a földi élet története. Mindezt felülírva a kritikai fajelmélet lényegében blokkolni akarja az evolúciót és ezzel együtt a faji csoportok közötti versengés mesterséges megszüntetésével az alkalmasabbak és ambiciózusabbak törekvését egy jobb jövő iránt.

A kritikai fajelmélet egyik sarjaként a „kritikai fehérségtanulmányok” (critical whiteness studies) a fehérség „konstruálását” és erkölcsi következményeit vizsgálják, hogy „dekonstruálják” annak állítólagos kapcsolatait a „fehér kiváltsággal” és a „fehér felsőbbrendűséggel”. A feketetanulmányok a feketéket, a queertanulmányok a nemi aberráltságot, a női tanulmányok a nőket magasztalják, míg a kritikai fehérségtanulmányok a fehéreket támadják kollektív gonoszként, miközben vehemensen cáfolják a fehérség (a fehérként való létezés, a fehér identitás) objektív, biológiai-genetikai valóságát. Érdekes módon ezen a területen főleg fekete „tudósok” jeleskednek, néhány marxista fehér kollégájuk asszisztálásával. A kérdéses feketék neve említésre sem érdemes, annyira jelentéktelen a tudományos teljesítményük, még a nekik szentelt és a dicshimnuszuk zengésére hivatott Wikipedia-szócikkeik szerint is. Csupán érdekességként következzen néhány jellemző momentum a „tudományosság” örve alatt folytatott intellektuális szélhámoskodásuk jellemzésére.

Az egyik afroamerikai „klasszikus” szerző szerint „a személyes fehérség felfedezése a világ népei között nagyon modern dolog, valójában XIX–XX. századi téma”. Egy, a Princetoni Egyetemen professzorként terpeszkedő aktivista a fehérek történelmét boncolgató New York Times-bestsellerében megállapítja, hogy a fehérség eszméje nemcsak biológiai téma, hanem „a munka, a gender és az osztály fogalmait és a személyes szépség képeit” is magában foglalja. Egy másik fekete „lumen” a fehérséget tartja a „központi társadalmi problémának”, hangsúlyozva azonban, hogy az nem biológiai identitás, hanem csak egyéni választás kérdése. Egy britanniai rasztahippi „akadémikus” a fehérséget boncolgató fekete elmélet (black theory of whiteness) vezérmotívumához híven a fehér csoportidentitást a feketékkel szembeni terrorcselekményekkel (rabszolgaság, nemi erőszak, kínzás és lincselés) társítja, ahogyan az egyetemi afrikaiamerikai-tanulmányok (African-American studies) is egyfajta terrornak tekintik a fehérséget.

Ugyanakkor Theodore W. Allen grafomán marxista agitátor – a notórius fehérgyűlölő Noel Ignatiev harvardi egyetemi oktató fehér elvtársaként – azt állítja a The Invention of the White Race (A fehér faj feltalálása, 1994–1997) című művében, hogy az amerikai uralkodó osztályok a XVII–XVIII. század fordulóján a társadalmi ellenőrzés eszközeként teremtették meg a „fehér fajt” az amerikai angol ültetvényes gyarmatokon. Az ültetvényes burzsoázia ezáltal „fehér faji” kiváltságokat biztosított az európai amerikai munkásságnak, amelyek nemcsak a feketék érdekeivel ellentétesek, hanem általánosságban a dolgozók osztályérdekeire nézve is pusztítók, mert a munkásosztály-öntudat kialakulását az USA-ban elsősorban a „fehér bőr kiváltsága” által megerősített „fehér felsőbbrendűség” érzése késleltette.

Valójában a kritikai fajelméletet önmagukat szerénytelenül filozófusnak tituláló ideológusok, propagandisták és agitátorok találták ki a posztmodernizmus ernyője alatt azzal a céllal, hogy a fehérek bűntudatra ébredjenek „gyalázatos” múltjuk, „szégyentelen” történelmük és fehérként való létezésük miatt, és kollektív bűnbánatként élethossziglani önkéntes rabszolgaságot vállaljanak a feketékkel szemben saját országaikban, teret engedve számukra minden esetben, amikor munkahelyek betöltéséről, előléptetésről, vezető pozíciókról és hasonlókról van szó. Magától értetődően ezt a „faji bűntudatra ébresztő” szellemiséget már az óvodában bele kell verni a fehér gyerekek fejébe, hiszen nem lehet elég korán kezdeni az öngyűlöletre nevelést, az iskolában és a munkahelyeken pedig kötelező önostorozó tréningekkel kell szinten tartani egy életen át, folyamatosan azzal szembesítve a veleszületetten „rasszista” fehéreket, hogy hiábavalóan úsznak a haladás árjával szemben. Nem árt emlékeztetni rá, hogy a „rasszista” kifejezést a hírhedt bolsevik tömeggyilkos, Lev Trockij-Bronstejn hozta divatba univerzális szitokszóként, hogy patologizálja a faji-etnikai csoporton belüli természetes preferenciát globalista-univerzalista ideológiájának előmozdítása érdekében. Ez egy tipikus gumifogalom, vagyis korlátlanul tágítható, de furcsa módon mindig csak a fehérek rovására.

Összegezve a kritikai fajelméletet terjesztő sarlatánok gondolkodásmódját, szerintük a feketék rendszerszintű elnyomása addig fog tartani, amíg léteznek fehérek uralta társadalmak, és amíg fehér kultúra „burjánzik” bennük, fehér egységet teremtve körülötte. A kritikai fajelmélet „kritikus” aspektusát az adja, hogy kíméletlenül támadja és kritizálja a fehér kultúrát, a vele szembeni állandó aknamunkával biztosítva, hogy a fehér ember végül kénytelen legyen megtagadni saját kultúráját, félve a társadalmi megvetéstől és kiközösítéstől. Arról persze nyilvánvalóan hallgatnak az agitproposai, hogy nem pusztán az anarchia kedvéért kritizálják a fehér kultúrát. Ennél sokkal ambiciózusabb cél vezérli őket. Konkrétan az, hogy a romjain létrehozzák saját fehérellenes diktatúrájukat.

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Göbbels ezt a beszédét 1928. január 9-én mondta el. Ez a legterjedelmesebb fejtegetése a propaganda természetéről. Annál érdekesebb, mert korai időpontban hangzott el.

A Római Birodalom és Oroszország történelmi példája meggyőzően bizonyítja, hogy a kollektivista-bolsevista ideológia pszichésen-mentálisan beteg társadalmakban alig talál ellenállásra.

Kanadában letartóztatták a „Sötét idegent”, az elmúlt évtized egyik legbefolyásosabb nemzetiszocialista propagandistáját.

MÁV dolgozóként a Vas megyei Károlyfa községben tartózkodtam családi ügyben 1945. április 4-én. Úgy 9-10 óra között a szovjet katonák géppisztollyal kényszerítettek a csatlakozásra a már összegyűjtött emberekhez.

Joe Biden amerikai elnök megemlékezett az 1921-es tulsai pogromról, amelyet manapság az ország „rasszista történelmének szégyenfoltjaként” tartanak számon, pedig csak fehér emberek gyakorolták az önvédelemhez való jogukat.

Jó három órai gyaloglás után érkeztünk Szucsányba, ahol a gimnázium udvarán, 1945. április 18-án 10 órakor adtuk át fegyvereinket a csehszlovák katonáknak, akik az épületben szállásoltak el bennünket.

Lezajlott tehát a szűk körű izraeli–palesztin fogolycsere, amelynek keretében Izrael „biztonsági okokból” bebörtönzött palesztin nőket és fiatalkorúakat bocsátott szabadon.

Tetovált „náci” jelképek miatt két és fél évi felfüggesztett szabadságvesztéssel zárult egy három évvel ezelőtti ausztriai nyaralás egy magyar férfi számára. Az illető vesztét az okozta, hogy egy tónál fürdőruhára vetkőzött.

Másfél év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a Győri Törvényszék azt a 17 éves kapuvári diákot, aki  állítólag halállistát készített és egy „neonáci” jelzővel leírt internetes csoportban azt írta tavaly ősszel, hogy másnap megöli osztálytársát a származása miatt.

Az ausztrál kormány a „szélsőjobboldal erősödése” miatt a nemzetiszocialista jelképek betiltását fogja kezdeményezni, jelentette be Mark Dreyfus igazságügyi miniszter.

Megvonta az állami támogatást a következő hat évre a német alkotmánybíróság a zsidó-liberális sajtóban „neonáciként” számon tartott Die Heimat nevű párttól.

A korabeli német sajtóban csodafegyverként (Wunderwaffe) emlegetett rakéta a mai robotrepülőgépek elődjének tekinthető.

Akármennyi bűnnel is vádolják, a Führer is csak ember volt, aki ráérős óráikban sokszor egészen hétköznapi hobbiknak hódolt.

A második világháború minden karácsonya szomorú volt, azonban 1944 decembere kimondottan komoly megpróbáltatásokat jelentett a budapestiek számára.

Az tény, hogy november 4-én hajnalban a szovjet csapatok ismét rátörtek Budapestre, Nagy Imre a Jugoszláv nagykövetségre menekült. Az viszont egyáltalán nem igaz, hogy ezen a napon leverték volna a szabadságharcot. Sőt.

A berlini rendőrség és az Állami Bűnügyi Rendőrség vizsgálatot indított az Alternatíva Németország (AFD) ellen, amiért a párt székházának teraszára egy integető hóemberfigurát helyeztek ki.

1944 szeptember utolsó napjaiban sajátos közjáték zajlott le az német 503. nehézpáncélos-osztály otthont adó Sennelagerben. Noha az újabb bevetés helyszínét még nem ismerték a katonák, egyes részek már el is indultak.

Egy szentesi patrióta még tavaly decemberben az ablakában tett közszemlére egy horogkeresztes zászlót, emiatt „önkényuralmi jelkép” használatának vétsége miatt ütöttek rajta otthonában.

Krefeldben a Bismarckplatz 32. szám alatti, impozáns villában rendezkedett be a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, melynek tagjai bizonyára elhűlve figyelték volna a mostani gyalázatot.

1944. augusztus 23-án Románia hivatalosan kapitulált, és hátba támadta addigi szövetségeseit, a német és magyar csapatokat.

Egyre aktívabb a kanadai határon túl az amerikai Goyim Defense League (Gój Védelmi Liga) nevű csoport, amely antiszemita felvilágosító anyagok terjesztését végzi a lakónegyedekben.

Őrizetbe vették az Alternatíva Németországért egyik tagját hétfőn, a vád szerint „tiltott totalitárius jelképeket” hordott, többen azt állítják, hallották, ahogy a „Sieg Heil!” üdvözléssel köszönt.

Hét évtizeddel a második világháború vége után még éltek emberek, akiknél hitelesebben senki sem tudta elmondani, mit tapasztalhatott egy civil a budai oldalon 1944-45 telén.

A világ félrevezetett népei, főként az amerikai demokrácia szemében ma is úgy él a hajdanvaló „Csehszlovákia”, mint a „humanizmus és a becsület, a jólét ás szocialista igazságosság” hazája – ezzel szemben persze a régi Magyarországot szeretik úgy feltüntetni a csehek, mint a feudalizmus, a reakció, túlzó sovinizmus földjét.