Kövess minket 
-on és 
-en!
A kritikai fajelmélet nem annyira társadalomkritika, mint inkább a társadalmi felforgatás projektje két premisszával.
Ad 1: A faj (rassz) nem biológiai valóság, hanem csak egy társadalmi kényszerképzet, amelyet fehérek találtak ki, hogy kiközösítsék és elnyomják a feketéket, tehát a „fehérség” (a fehérként való létezés) lényegében rasszista ideológia.
Ad 2: A fehér országok a „fehér felsőbbrendűség” elvén alapulnak, elnyomva a feketéket, és támogatva a fehéreket, a „rasszizmus” tehát nem egyedi diszkrimináló aktus, hanem a fehér civilizáció zsigeri, rendszerszintű jellegzetessége.
Következésképpen a fehérek ugyan objektíve „nem léteznek”, de mégis kollektíve bűnösök a „fehér felsőbbrendűség” miatt, mert minden fehér hasznot húz a meg nem érdemelt „fehér kiváltságból”. A kritikai fajelmélet tehát a fehérellenes politika elméleti fundamentuma, amely a „fehérkérdés” megoldására három módszert ajánl. 1. dekonstrukció: megszüntetni a fehérséget rasszkeveredés által, meggyőzve a fehéreket arról, hogy ők valójában nem is léteznek; hogy a faj (rassz) csak egy társadalmi konstrukció, és hogy a fajok létezésében való hit a nem fehérek hátrányos megkülönböztetéséhez, elnyomásához, sőt kiirtásához vezet. 2. dekolonizáció: megszüntetni a fehérek befolyását a médiában, az oktatásban, a tudományos és kulturális életben stb., és átírni a történelmet, hogy „változatosabb” és „befogadóbb”, vagyis kevésbé fehér legyen. 3. faji igazságosság: átadni a fehérek vagyonát, anyagi forrásait és politikai hatalmát a feketéknek a fehérség „eredendő bűnének” megváltásaként. Magára a folyamatra a DEI akronimot használják: Diverzitás = faji változatosság, értsd: a fehérek lecserélése feketékre, mulattokra, meszticekre; ekvitás = méltányosság, értsd: a „faji igazságosság” kikényszerítése a fehérek kárára; inkluzivitás = befogadókészség, értsd: a diverzitás kikényszerítése a fehér országokban.
A kritikai fajelmélet központi eleme szerint a faji prizmán keresztül kell értelmezni a történelmet, a közgazdaságtant, a szociológiát, a tudományt és általában is az élet minden aspektusát, abszolutizálva a faj (egy adott rasszhoz való tartozás) fontosságát. Ez az úgynevezett faji esszencializmus, vagyis az az állítás, hogy az ember életének legfontosabb momentuma a fajisága, és végeredményben a rassza határozza meg a tudatát. Ahogyan a brit rasszizmus megalapítója, Robert Knox annak idején megfogalmazta: „Hogy a rassz dönt mindenről az emberi ügyekben, ez egyszerűen tény, a legfigyelemreméltóbb, legáltalánosabb tény, amelyet a filozófia valaha bejelentett. A rassz minden: az irodalom, a tudomány, a művészet – egy szóval a civilizáció – tőle függ.” Paradoxon a javából, hogy ezzel a faji determinizmussal az amerikai feketék 75 százaléka nagyon is tisztában van, az amerikai faji csoportok közül legnagyobb arányban ugyanis ők tartják identitásuk lényegi tényezőjének rasszukat, szemben a 75 éve tartó kultúrmarxista agymosás legfőbb célpontjainak és áldozatainak számító fehérekkel, akiknek csupán a 15 százaléka vélekedik így.
A kritikai fajelmélet lényegében aktualizálja és modernizálja az osztályharc marxista elméletét azzal, hogy faji alapokra helyezi az elnyomók és elnyomottak küzdelmét, a burzsoázia mint elnyomó osztály helyébe a fehéreket mint „elnyomó fajt”, a proletariátus mint elnyomott osztály helyébe pedig a feketéket mint „elnyomott fajt” helyezve. Így a maga részéről (is) elméleti alapot teremt a „faji háborúhoz” mint állandó egzisztenciális küzdelemhez, akaratlanul is hitelesítve a jelenség klasszikus és aktuális teoretikusai (Georges Vacher de Lapouge, Arthur de Gobineau, Ludwig Woltmann, Houston Stewart Chamberlain, Madison Grant, Lothrop Stoddard, Louis-Ferdinand Céline, David Lane, William Luther Pierce, Jean Raspail, Guillaume Faye, Boris Le Lay stb.) által a rasszok békés együttélésének elvi lehetetlenségéről mondottakat.
Az igazi probléma még csak nem is maga a kritikai fajelmélet. A probléma az, hogy ellenzői ugyanúgy nem fejthetik ki szabadon az érveiket, ahogyan a középkorban a keresztény dogmatika bírálói vagy az úgynevezett népi demokráciákban a marxizmus kritikusai. Az efféle teóriák csak azért nyerhetik meg a vitákat, mert a másik oldalt elhallgattatják. Ahol tilos a kontradikció, ott kényúr a diktátum. Ha nem így volna, akkor a kritikai fajelmélet nem jelentene fenyegetést, mert kétségbe vonnák és megcáfolnák. Napjaink politikai korrektségtől fertőzött társadalomtudományi közegében azonban egyes tabusított érveket egyszerűen tilos felhozni a kritikai fajelmélet ellenében, így például a feketék fehérekénél magasabb kriminalitását.
|
|
|
|
|
|
A kritikai elmélet kultúrmarxista hívei a nyugati (fehér) civilizáció lerombolását intézményeinek elfoglalásával képzelték megvalósítani (vö. a Gramsci-féle „hosszú menetelés az intézményeken keresztül” stratégia). A kritikai fajelmélet woke hívei még ennél is drasztikusabb módon, a nyugati civilizáció intézményeinek lerombolásával magát a fehérséget akarják megszüntetni, szerintük ugyanis „modern intézményeinket a fehér felsőbbrendűség hívei alapították fehérek számára”. Egyesek közülük magát az iskola intézményét is rasszistának tartják, mert megköveteli, hogy a tanulók a tanórákon figyeljenek a tanárokra ahelyett, hogy egymással csevegnének. Az antirasszisták szerint ez a gyakorlat megfelel a fehér kultúrának, viszont ellenkezik a fekete kultúrával, ezért diszkriminatív a feketékkel szemben. Valójában azonban sok olyan intézmény, amely szerintük a fehéreket favorizálja, egy funkcionális társadalom elengedhetetlen kelléke. Nélkülük a társadalom nem működne. Így amikor a kritikai fajelmélet ezeket „fehér” intézményeknek minősíti, hallgatólagosan elismeri, hogy míg a fehérek képesek funkcionális társadalmakat létrehozni, addig a feketék képtelenek rá, mert nem tudnak alkalmazkodni az ilyen társadalmak működőképességéhez és fenntartásához szükséges szabályokhoz.
A kritikai fajelmélet tehát nolens volens megerősíti, hogy a feketék nem képesek integrálódni a fehér (nyugati) kultúrába, következésképpen vissza kellene térniük Wakandába (vö. blaxit), ahol a fehér gyarmatosítás előtt köztudomásúlag „királyok” voltak (vö. „we wuz kangz”). A kritikai fajelmélet lényege sarkítva: a fehérek rosszak, mert jobbak, mint a feketék, ezért a fehéreknek át kell adniuk minden tulajdonukat és társadalmi pozíciójukat a feketéknek. Amerikában most éppen ez zajlik a folyamatban lévő afrobolsevik forradalom keretében.
