Kövess minket 
-on és 
-en!
1977. augusztus 15-én üres szobával szembesültek a római Celio hadikórház őrei, amikor reggel tízkor kinyitották az ajtót. Pedig nem akárkinek kellett volna bent lennie.
Ez volt a német Herbert Kappler, egykori római Gestapo-főnök szobája. Azé az emberé, aki a világháború idején elrendelte az ardeatine-i mészárlásként elhíresült retorziót, amivel revans volt a római partizánok egy nappal azelőtti merényletéért, amelyben 33 német halt meg.
A háború után életfogytiglanra ítélt 70 éves Kappler 1977 nyarán már csak árnyéka volt önmagának: a Nápoly melletti börtönből előző évben átszállították a hadikórházba, egykor mindig frissen borotvált arca szakállas volt, ő pedig 47 kilósra fogyott. De ez most kivételesen jól jött: az őt gyakran látogató felesége, Anneliese Kappler kötelek segítségével leengedte őt a harmadik emeleti ablakból, aztán betette egy bőröndbe, és simán ki tudta csempészni őt éjjel egykor a kórházból, majd az országból is a kocsi csomagtartójában. Meg sem álltak Nyugat-Németországig.
Németország előtte sokáig próbálta hivatalos úton elérni, hogy a halálos beteg Kapplert átadják nekik az olaszok, de hiába. Az életfogytiglani ítélete az olaszoknál a "fasizmus feletti győzelem" szimbólumává vált, tömegtüntetések is voltak a szabadon bocsátási kérelme ellen. Azzal az indokkal utasították egyébként el az olaszok, hogy háborús bűnös, így nem vonatkoznak rá az egyszerű elítéltek szabályai.
Nem csoda, hogy a szökés után az akkori német sajtó elégedetten vette tudomásul a történteket (ekkor még élt a háborús nemzedék, nem a mai antinémet, cionista szellem uralkodott minden szinten). Kappler felesége két héttel a szökés után Bonnból üzente meg, hogy a hírekkel ellentétben nem segített neki egyetlen német hatóság sem a tervezésben és végrehajtásban, viszont kapott pénzügyi segítséget egykori SS-tagoktól.
Az sem csoda, hogy Olaszországban óriási elégedetlenségi hullám indult, mondván, totálisan hülyét csináltak az országból és az igazságszolgáltatásból. Az újságok "nemzeti megaláztatás" címekkel jelentek meg, a védelmi minisztert lemondásra szólították fel. Kappler szökése olaj volt az amúgy is létező tűzre, a lapok azon élcelődtek, hogy az olasz börtönökből megszökni olyan könnyű, mint egy hotelból kicsekkolni. Abban az évben már 200 körül járt a szökött fegyencek száma. Kappler szökése miatt egyébként két rendőrt tartóztattak le, négyet pedig áthelyeztek.
|
|
|
|
|
|
|
Az ír pap, aki ellenségből látogató lett
Hugh O'Flaherty a húszas évek óta szolgált a Vatikánban. A világháború alatt minden erejét megfeszítve bújtatott embereket Rómában, Kapplerrel nagy ellenfelek lettek. A németek megfigyelték és lehallgatták O'Flahertyt, el is akarták rabolni, sikertelenül. 1945-ben a pap levelet kapott a börtönben ülő, tárgyalásra váró Kapplertől. O'Flaherty bement hozzá, majd rendszeres látogatójává vált. A német tisztnek két kívánsága volt: hogy fogadja őt be a katolikus egyház, és hogy O'Flaherty legyen ott a kivégzésénél. Az első teljesült, Flaherty keresztelte őt meg. A pap 1960-ban visszatért Írországba, 1963-ban meghalt. 1983-ban Gregory Peck és Christopher Plummer főszereplésével készült film a történetükről Bíbor és fekete címmel.
Az ügy diplomáciai feszültséget is okozott a két ország között: Olaszország követelte vissza Kapplert, Németország viszont azzal vágott vissza, hogy a német alkotmány szerint német állampolgárok kiadása nem lehetséges, illetve elítéltként csupán gyakorolta a szökéshez való jogát. Sőt, még erre is sikerült rátenni egy lapáttal: őröket állítottak a Kappler-lakás elé, mondván, meg kell védeni őt a meggyilkolástól vagy az Olaszországba való "visszarablástól", miközben hagyták, hogy nemzetiszocialista szimpatizánsok virággal és táviratokkal árasszák el a házat, és szélsőjobbos zászlók alatt ünnepeljenek az utcán.
Bár a német ügyészség elkezdte vizsgálni, hogy háborús bűnökért bíróság elé lehet-e állítani, Kappler 1978. február 9-én végül szabad emberként halt meg Soltauban, Alsó-Szászországban.
