Kövess minket 
-on és 
-en!
Az 1944. december 22-én megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány még Debrecenben volt, amikor magyar területekről elhurcolt civilek hozzátartozói a kormány közbenjárását kérő levelek ezreit küldték a Külügyminisztériumba.
A közhangulat megnyugtatása és a civil foglyok elengedését folyamatosan kérvényező magyar kormány leszerelése érdekében 1945. március 18-án a Fegyverszüneti Bizottság rendeletet adott ki a „Vörös Hadsereg által elszállított személyek összeírásáról”. Ez tette lehetővé, hogy az országban településenként részletes adatfelvételre kerüljön sor. A Külügyminisztérium hadifogolyosztályára érkező hatalmas anyag javát azok a 19 kérdést tartalmazó – kutatólapul is szolgáló – kérdőívek teszik ki, amelyeket a hozzátartozók töltöttek ki, és küldtek a minisztériumba, abban a reményben, hogy elősegíthetik a Szovjetunióba hurcolt családtagjuk hazahozatalát. A Budapesten kitöltött kutatólapokból egyértelműen kiderül, hogy mely utcákból, mikor vittek el civileket. A forrás alapján tehát az elhurcolás időbeli és térbeli keretei jól körülhatárolhatók.
Kerületenként változó intenzitás
1944 végén és 1945 elején a budai oldalon megindult fogolygyűjtő akció, a frontvonalat követve, a csak támpontszerűen megszállt II. és XII. kerületekben, illetve a XI. kerület déli peremén és Óbudán bontakozott ki. A budai arcvonal megszilárdulása után a fővárosért vívott harc súlypontja áttevődött a pesti oldalra, ezért a támadás fő vonalába eső Zugló és Kőbánya férfilakosságát szinte megtizedelték a harcos alakulatokat követő fogolygyűjtők.
Január 12. után, a belvárosi harcok fellángolásával egyidejűleg, az elhurcolások súlypontja Zuglóról és Kőbányáról a belső kerületekre helyeződött át, majd január 15-ét követően, a budai harcok során, a munkaképes civilek összegyűjtése ugyanúgy zajlott, mint néhány héttel korábban. Óbuda elfoglalását követően Budán a II. kerület lett az elhurcolások legfőbb színtere.
1945. február 5-én a XII. kerületben is újrakezdődtek az elhurcolások, a fogolygyűjtők elsősorban a főútvonalakat, a Gömbös Gyula (ma Alkotás) utat, a Böszörményi, a Németvölgyi és az Istenhegyi utat járták be, de elhurcolásokra került sor a fő ellenállási vonal peremén fekvő Városmajor utca környékén is. A Gellérthegy és Lágymányos elfoglalása után a Víziváros és a Várnegyed utcái váltak az elhurcolások elsődleges színtereivé, de a harcok elültével sem szűnt meg az embergyűjtés, hanem ellenkezőleg: új lendületet vett.
Az elővárosi települések elfoglalásakor a fővárosban megvívott, háztömbről háztömbre zajló ostrom közepette rendszertelenül végrehajtott fogolyszedéseket átgondolt, szisztematikusan végrehajtott elhurcolások váltották fel. A fegyvernyugvás utáni új hullám a főváros körüli településekről indult 1945. január elején, és a hónap második felére már Pest belvárosát is elérte.
A főváros akkori közigazgatási határán kívül fekvő településeken a harci események befejezése után gyakran hetekkel később kerültek sorra a fogolygyűjtő kampányok, ezek végrehajtásában már a szovjet egységeket a helyi lakosság köréből verbuvált „Policaj” feliratos fehér karszalagot viselő rendőrök is segítették.
|
|
|
|
|
|
A Budapest környéki települések közül a legtöbb embert, mintegy 4000 főt, Érdről és környékéről vitték el. Az 1944. december 24-én megszállt Pesthidegkúton és Máriaremetén 1945. január 15-én kellett munkára jelentkeznie a 18–45 év közötti férfilakosságnak, akiket aztán onnan az Ercsiben lévő gyűjtőtáborba meneteltettek. A december utolsó napjaiban elfoglalt Rákosszentmihályról és Pestszentimréről 1945. január 6-tól kezdve vittek el civileket.
A bunkerekben sem voltak biztonságban
Több, Pest szélén lévő településről nem a munkaképes férfilakosságot, hanem „csak” a német nemzetiségű, illetve német nevű személyeket hurcolták el, és ennek a kampánynak a büntetőjellegét kiemelte, hogy közöttük már jócskán akadtak nők is. Mivel az elhurcolás megtorló jellege nyilvánvaló volt, a szovjetek rendszerint nem is titkolták az összegyűjtött foglyok előtt, hogy ha nem is feltétlenül szovjetunióbeli, de mindenképpen hosszabb távollétre kell felkészülniük, ezért magukkal vihettek három váltás fehérneműt, két öltöny ruhát, két pár cipőt, ágyneműt, evőeszközt és élelmet.
Pest keleti peremén a „németek” összegyűjtése 1945. január 6-án Rákoskeresztúron kezdődött meg, innen néhány tucat, de három nappal később Soroksárról már mintegy 700 férfit és nőt vittek el. A január első felében kibontakozó elhurcolási hullám érintette Pestszenterzsébetet, Sashalmot, Rákospalotát, Rákoscsabát, Csepelt és Újpestet is. A pesti polgárok körében általános volt a meggyőződés, hogy ha a fegyverek elhallgatnak, és a szovjetek már biztonságban érzik magukat az elfoglalt városrészekben, akkor a fogolygyűjtéseknek is vége szakad, és el lehet hagyni a pincéket.
A szovjet parancsnokságok is a hétköznapi élet megkezdésére, a munka felvételére biztatták a lakosságot, több korabeli beszámoló utal egy 1945. január 22-én már plakátokon is terjesztett szovjet felhívásra, amely a polgárokat a munka felvételére utasította. A pincékből előbújó pesti polgárok azonban gyorsan megtapasztalták, hogy sem a bunkerben, sem az utcán nincsenek biztonságban. Ahogy egyre több ember hagyta el az óvóhelyeket, úgy vált lassan és fokozatosan az utca az elhurcolás legfőbb színterévé.
A civileket összegyűjtő szovjet járőrök nemcsak főútvonalak mentén, hanem a forgalmasabb tereken is gyakran lesben álltak, hogy az arra járóknak – korabeli szóhasználattal élve – csapdát állítsanak, így „csapda” volt többek között az Orczy, a Baross, a Berlini (ma: Nyugati), illetve az Endresz György (ma: Magyar Jakobinusok tere), a Széll Kálmán, a Széna, a Lenke (ma: Kosztolányi Dezső) téren, a Horthy Miklós (ma: Móricz Zsigmond) körtéren és a Gellért téren.
Sok civil került „hadifogságba” a pályaudvarokon vagy azok közelében, valamint hídfőknél, illetve magukon a cölöpökkel ideiglenesen megerősített, újra megnyitott hidakon. A fontosabb csomópontoknál végrehajtott fogolygyűjtések mellett március végén a lakásokból történő elhurcolás is új lendületet vett. Ez az új és egyben utolsó nagy hullám a XI. és a VIII. kerület, valamint az Újlipótváros egyes háztömbjeire terjedt ki.
Hazudós szovjet marsall
Hadtörténészek szerint a tömeges elhurcolás legfőbb oka az ostrom elhúzódása volt, mivel Rogyion Malinovszkij marsallnak nem sikerült a Budapesti Erődöt (Festung Budapest) időben elfoglalnia, azzal védekezett Sztálin előtt: 180 ezer katonából állt a védősereg! Valójában azonban 70 ezer magyar és német katona maradt csupán a budapesti ostromgyűrűben, és ebből maximum 35 ezren estek fogságba. Győzelmi jelentésében viszont Malinovszkij több mint 100 ezer fogolyról beszélt. Mivel a szovjet illetékes szervek a marsallt elszámoltatták, Malinovszkij úgy segített magán, hogy civilekkel töltötte fel a hadifogolylétszámot.
Hadtörténészek arra a következtetésre jutottak a marsallnak a Szovjet Tudósító Iroda által is közölt, a foglyok számára vonatkozó adatából, hogy a szovjetek 50–100 ezer polgári személyt hurcoltak el Budapestről és környékéről. A meglévő részadatok, a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályára beküldött kutatólapokon feltüntetett helyszínek nagy száma alapján csupán annyi mondható, hogy a fővárosból és közvetlen környékéről elhurcolt civilek száma több tízezer lehetett.
|
|
|
|
|
|
A málenkij robotra való embergyűjtés kiterjedését és intenzitását valóban befolyásolta a hadműveletek iránya, a harc hevessége és elhúzódása. Az elhurcolásoknak közvetlenül a harcokhoz kötődő, első hulláma zömmel a Vörös Hadsereg fő támadási vonalába eső városrészeket – Törökvész, Kelenföld, Óbuda, Zugló, Kőbánya és a belső kerület – érintette.
Ugyanakkor csak szórványosan vittek el civileket a szovjet katonák Angyalföldről, Újpestről, a Ferencváros pereméről, illetve Lágymányosról, vagyis azokból a kerületekből, amelyeket gyorsan, viszonylag kevés áldozat árán foglaltak el. A küzdelem elhúzódása azonban nem járt mindenhol tömeges elhurcolásokkal; Kispest elfoglalásáért például ugyancsak kemény harcok folytak, mégis viszonylag kevés polgárt vittek el onnan.
A lakosság jelentős részének az elvitelében a biztonsági szempontok is fontos szerepet játszhattak, a szovjet hadvezetés Budapesten is számolt a front mögött kibontakozó partizánharc lehetőségével, minden fegyverforgatásra alkalmas férfiban potenciális ellenséget láttak. E szempont azonban nem ad elégséges magyarázatot mindarra, ami Budapesten és környékén 1944 decemberétől 1945 tavaszáig történt. Ha csak biztonsági meggondolások vezérelték volna a hadvezetést, akkor hetekkel a fegyvernyugvás után már nem került volna sor újabb gyűjtőakciókra az elővárosokban, az utcákon és a csomópontokon.
Aki beszél, visszamegy
Nem a hátország biztosítása, nem a harc elhúzódása és még csak nem is a téves frontstatisztika korrigálása volt az alapvető oka a fogolygyűjtésnek, ezen belül pedig a civilek elszállításának. A foglyokra ugyanis – függetlenül attól, hogy katonák vagy civilek voltak-e – a Szovjetunió újjáépítése miatt volt szükség. A szovjet vezetés a háború kezdetétől törekedett arra, hogy a fogságba esett katonákból és az elfoglalt területek civil lakosságából nagyszámú kényszermunkásseregre tegyen szert.
A külföldi foglyok munkájával is számoló részletes szovjet jóvátételi tervek, valamint a magyar területeken lezajlott elhurcolásokról fennmaradt beszámolók alapján feltételezhető, hogy az összegyűjtendő hadifoglyok és civil foglyok létszámára vonatkozóan léteztek területekre lebontott általános irányelvek. Feltételezhetően elsősorban ezektől függött, hogy egy-egy adott településen a hadifogolylétszámot hány civil fogollyal egészítették ki.
Végeredményben tehát bizonyos, hogy az eleve meghatározott tervszámoktól függhetett, honnan hány embert visznek el. Ez lehetett az oka a harc elmúltával meginduló második fogolygyűjtő hullámnak is. A megfelelő számú munkaerő begyűjtését szolgálták a harmadik hullámnak tekinthető március végi, áprilisi elhurcolások is, amelyek során a dunántúli harcokból elmenekülő, egységüktől leszakadó, hazatérő katonákat szedték össze.
A Budapest területén és környékén elfogottak túlnyomó részét, mintegy 70%-át keleti irányba meneteltették. A két leggyakrabban használt útvonal: Budapest–Üllő–Albertirsa–Cegléd, valamint a Budapest–Kerepestarcsa–Gödöllő volt.
A menetoszlopok célállomásai – Baja, Cegléd, Kiskunfélegyháza, Gödöllő, Kecskemét – mind olyan városok voltak, amelyek jó vasúti összeköttetéssel rendelkeztek kelet felé, ezért is alakítottak ki ott gyűjtőtáborokat. A foglyok útja innen a romániai tranzittáborok érintésével a Szovjetunióba vezetett.
|
|
|
|
|
|
Nem a koalíciós időszak magyar kormányain múlott, hogy a szovjet kényszermunkatáborok túlélőinek zöme csak 1947-ben és 1948-ban térhetett vissza. A hazaérkezőket a debreceni hadifogoly-átvevő táborból való elbocsátásukkor megfenyegették, ha beszélnek a Szovjetunióban átéltekről, akkor visszaviszik őket a gulágra. Ezért maradt fenn csak nagyon kevés visszaemlékezés a budapesti elhurcolásokról. A Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályára érkező kutatólapok és szemtanú-beszámolók alapján az elfelejtésre ítélt múlt mégis rekonstruálható.
