Kövess minket 
-on és 
-en!
A tömeges deportálások megindítása szervesen összefonódott a magyarországi szovjet hatalom kiépítésének szándékával, s abban a magyarországi kommunisták tettestársként működtek közre.
A GUPVI (Hadifogoly-és Internáltügyi Főparancsnokság) és a GULAG (Javítómunka-táborok Főigazgatósága) közötti fő különbséget az jelentette, hogy míg utóbbiba bírói ítélettel hurcoltak el embereket, addig a GUPVI esetében a létszámon volt a hangsúly: ha valaki megszökött vagy elhunyt, az illetőt "pótolni" kellett, így bárkit elvihettek, „bárkit bárkivel ki lehetett cserélni” – szögezte le előadása elején Bognár Zalán.
A szovjetellenes kémkedéssel és ellenkormány alakításával megvádolt Kovács Béla kisgazdapárti politikust – az őt megillető mentelmi jog ellenére – az NKVD-vel hurcoltatták el, s hasonló sorsra jutott Esterházy János felvidéki magyar politikus is, akit a mai napig nem rehabilitáltak; 1945 augusztusában vitték el Gábor Áront, a Magyar Vöröskereszt elnökét, aki csak 1960-ban térhetett haza a GULAG-ról, emelt ki néhány ismertebb esetet a Károli Gáspár Református Egyetem docense.
A Magyarországon fogságba vetett polgári személyek nagy részét hadifogolyként, kisebb részüket internáltként hurcolták el a szovjetek. A hadifoglyok és internáltak közti különbség értelmezésében fennálló zavart a hadifoglyokról szóló, a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa által kiadott 1941. júliusi határozat is elősegítette, amely szerint „Hadifoglyoknak minősülnek: a) a Szovjetunióval hadiállapotban lévő államok fegyveres erejéhez tartozó mindazon személyek, akik katonai tevékenység során estek fogságba, továbbá ezen országoknak a Szovjetunió területére internált polgári személyei."
A tömegesen elhurcolt polgári személyek három csoportba sorolhatók: a hadifogolylétszám-kiegészítés, az etnikai tisztogatás és a németként való internálás áldozatai. Ebből következik, hogy hadifogoly lehetett az is, akit német származása miatt vittek el, így kerültek málenkij robotra tömegesen nők, de volt olyan is, aki gerinclövést kapott, s nyomorékként vitték el kényszermunkára. Egy visszaemlékező szerint az egyik internálótáborban az előző este elhunytak nevét az őrök gyufásskatulyára írták fel, amit azonnal elhajítottak.
A túlélőket megbélyegezték, az 1953-ban hazatért Keményfi Béla neve mellett például a következő megjegyzés szerepelt: „előző foglalkozása: volt hadifogoly”. Bognár Zalán szerint mintegy százezer ember soha nem tért vissza, de a kutatást megnehezíti, hogy a mai napig nagyon kevés információ vált ismertté a szovjet és orosz forrásokból, ezért hálát kell adnunk a visszaemlékezőknek.
Neve: O-235.
Sabján Ferencné Marczin Borbálát 1945. szeptember 24-én, a családja körében megünnepelt 18. születésnapján hurcolták el a szovjetek. A kényszervallatást követően, kémkedés vádjával 10 évi kényszermunkára ítélték, majd szabadulásáig, 1953-ig a legnehezebb fizikai munkát végeztették vele a szibériai Tajmírban, majd a sarkkörön túl, Norilszk városában, s miután hazatért, évtizedekre hallgatásra ítélték. A múlt hétvégén, 88. éves korában elhunyt asszony fogsága idején az O-235. számú rab néven szerepelt, élettörténete pedig szomorú látleletet ad e korszak borzalmairól, fejtette ki Máthé Áron.
|
|
|
|
|
|
A Nemzeti Emlékezet Bizottság történésze előadásában felidézte: 1945-öt Európában sokan a nulladik évnek tekintették, például ekkor köszöntött az emberiségre az atomkorszak, de sok szempontból is új időszámítás kezdődött. A szovjet dicshimnuszokból keveset érezhetett a nép, sokaknak inkább a tömeges erőszaktétel és a rabságba hurcolás jutott elsőre eszükbe a szovjetek kapcsán. A tömeges deportálások megindítása szervesen összefonódott a magyarországi szovjet hatalom kiépítésének szándékával, s abban a magyar kommunisták tettestársként működtek közre – emelte ki Máthé Áron. A leszámolás történhetett a vélt (megfélemlítési szándék) vagy valós ellenféllel szemben is (önvédelmi reflexek kiiktatása), erről pedig több mint négy évtizedig nem lehetett írni, magyarázta a kutató, hozzátéve, hogy a hazatérteket hallgatásra kötelezték, ami egy újabb súlyos traumához vezetett.
A hadifogolytáborok kutatása már 1949-ben megkezdődött – hívta fel a figyelmet e kevésbé ismert tényre Stark Tamás, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos munkatársa. A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége ugyanis már 1949-ben létrehozta Münchenben saját hadifogoly-szolgálatát; ez a néhány önkéntes munkatársból álló szervezet a visszatért német foglyok jelentései alapján próbálta meg összegyűjteni azoknak a magyaroknak a nevét, akik még a Szovjetunióban voltak, és a táborokra vonatkozóan is gyűjtött adatokat.
Az így létrehozott, több ezer kartonból álló adatbázis alapján készítette el Palásthy Rezső az 1950-ben megjelent Fehér könyvet, amelyet több nyelven is kiadtak. Részben e kampány hatására 1951-ben az ENSZ létrehozott egy ad hoc bizottságot a világ különböző részein (különös tekintettel a Szovjetunióra) dolgoztatott kényszermunkások és hadifoglyok helyzetének feltárására. A rendszerváltással a hadifogoly-kutatásokat illetően valóságos robbanás következett be, ugyanis visszaemlékezések tucatjai jelentek meg; 1989-ben látott napvilágot Szebeni Ilona Merre van magyar hazám? című munkája, illetve szintén ebben az évben Csalog Zsolt M. Lajos, 42 éves című könyve, majd az ezredfordulón a Rózsás János szerkesztette GULAG-lexikon.
Stark Tamás szerint politikai oka volt annak, hogy az elhurcoltakat hadifogolynak nevezték, ezzel ugyanis azt kívánták jelezni, hogy sorsukért a háború okolható, s nem a kényszermunkatáborok áldozatai voltak. „A vájná az vájná” (A háború az háború) – idézte a szakember ennek alátámasztására Rákosi Mátyás megnyilatkozását, amely 1947 tavaszán, a debreceni hadifogoly-átvevő tábor megtekintése nyomán hangzott el.
Az elhurcoltak munkájára szükség volt a háború utáni újjáépítés miatt is: a szovjet vezetés már 1943-ban konkrét igényt formált arra, hogy jóvátételként felhasználhassa a legyőzött országok polgárainak munkáját. Stark Tamás kutatásai szerint a 600 ezer elhurcolt hadifogolyból mintegy 200 ezren nem tértek vissza, de áldozatok voltak azok is, akik hazajöttek, mert némaságra lettek ítélve. A legnagyobb tragédia pedig az volt, hogy ők egy olyan országba tértek vissza, amely nem sokban különbözött a lágereknek otthont adó szovjet birodalomtól.
Etnikai tisztogatás Erdélyben...
Az erdélyi fogolytranszportok két nagyobb hullámban zajlottak: 1944 októberében közvetlenül a frontátvonulást követően, ami az észak-erdélyi magyar polgári férfilakosságot érintette, illetve 1945. januárban, amikor Észak-Erdély és a kelet-magyarországi területek elfoglalása után a németeket hurcolták el – fejtette ki Murádin János Kristóf, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kutatója.
1944. szeptember-október között összesen 20 ezer embert hurcoltak el, a legtöbbet Kolozsvárról, 5 ezer főt. Az okok sokrétűek voltak: bosszú az ellenállás és a tordai csatában okozott veszteségekért, a partizánakciók ellehetetlenítése vagy éppen a már említett munkaerőhiány.
|
|
|
|
|
|
Erdély különleges helyet foglal el a Szovjetunióba hurcoltak történetében, mivel etnikai tisztogatásra tett kísérlet zajlott – emelte ki előadásában a történész. Nagyon kevés román került fogságba, őket ráadásul később hazaengedték, a románok lakta házak kapuján pedig kék zsírkrétafelirat jelezte („román ház”) tulajdonosának származását.
Az etnikai tisztogatás jellegére enged következtetni, hogy sok értelmiségit hurcoltak el: ekkor vitték el többek között Mikó Imre jogászt, Mikecs László történészt, Kiss Jenő írót, Dr. Erdő János unitárius püspököt, vagy éppen Járosi Andor esperest. Erdélyből a legtöbb foglyot az Urál délnyugati lábaihoz, Baskíriába vitték, de nagyon sokan kerültek Ukrajnába, a Krím félszigetre, illetve az Azovi-tenger partján fekvő lágerekbe.
A második hullámot a németek 1945. januári elhurcolása jelentette. Minden munkaképes, 17-45 év közötti férfit és 18-30 közötti nőt mozgósítottak, akiket a szovjet tisztek irányításával a román csendőrök vittek el, hogy „helyrehozzák a fasiszták által a Szovjetunióban okozott károkat”. A németeket jobban szétszórták a Szovjetunió területén, a legtöbben Ukrajnába kerültek.
A legtöbb fogoly 1947 végén vagy 1948 nyarán jött haza, míg az utolsó nagyobb fogolytranszport 1949 októberében érkezett vissza. Murádin János Kristóf elmondta, hogy az Erdélyből elhurcoltak 25-30 százaléka (5500-6000) veszett oda a táborokban, míg ez az arány a németek esetében ugyan alacsonyabb volt (13-24 százalék), viszont az abszolút számokat tekintve többen haltak meg (23 ezer fő) közülük.
...és Kárpátalján
Dupka György történész (Szolyvai Emlékparkbizottság) előadásában felidézte, hogy Edvard Benes csehszlovák elnök 1942-43-ban többször is felajánlotta Kárpátalját a Szovjetuniónak, hogy egy esetleges közös csehszlovák-szovjet határ örökre biztosítsa országa függetlenségét; ebbe Sztálinék hosszas tanácskozás után végül beleegyeztek.
A terület etnikai tisztogatásának és a Szovjetunióhoz való csatolásának levezénylésére érkezett 1944 októberében Kárpátaljára a 4. Ukrán Front alárendeltségében harcoló csehszlovák hadtest politikai biztosaként Iván Turjanica. A 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944. november 12-i ülésén hozott 0036. sz. szigorúan titkos parancsával kezdődött meg a német és magyar hadseregben szolgált katonák és tisztek nyilvántartásba vétele, illetve a 18-50 éves korú német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek összeírása.
Miután a románok kiugrottak, Kárpátalja gyakorlatilag a szovjetek ölébe hullott, 1944. október 28-án már Ungvárt is elfoglalták, amit Moszkvában díszsortűzzel ünnepeltek meg. Az előadó kifejtette: a Kárpátaljáról elhurcolt áldozatok számát tekintve még mindig zűrzavar van, 20 ezertől 70 ezerig terjednek a becslések, de az etnikai népirtásnak bizonyítottan 9 ezer halálos áldozata volt.
|
|
|
|
|
|
Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola kutatója Kárpátalja 20. századi történelmének legnagyobb tragédiájának nevezte az 0036. számú parancs nyomán meginduló deportálásokat. Mint elmondta, a gyűjtőtáborokban nemzetiségi alapon, önbevallás útján történt a foglyok szétválogatása: ha ruszin, ukrán vagy szlovák volt az illető, hazaengedték, a németeket és magyarokat viszont továbbra is fogva tartották.
A transzportok november 18-án kezdődtek meg a szolyvai gyűjtő-és elosztótábor felé. Útközben fegyveres őrök kísérték a foglyokat, sokan betegen, megfázva érkeztek meg, a járványok (sárgaság, vérhas) és az élelemhiány már ekkor megtizedelte az elhurcoltakat. Szolyván néhány hétig, esetleg 1-2 hónapig maradtak a rabok, de a munkaképeseket már ekkor munkára fogták. Ugyan eredetileg egy mindössze három napig tartó köz-és helyreállítási munkálatokról szólt a behívás, Szolyván kiderült: sokkal többször van szó. A túlélőket Szamborig hajtották tovább, ahol megkezdődött bevagonírozásuk, majd a birodalom nyugati területein levő GUPVI lágereibe vitték őket.
Majorszki András, a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságának elnöke a Múlt-kornak nyilatkozva elmondta: a testület egy amerikai-magyar professzorházaspár, Dr. Várdy Béla és Dr. Várdy Huszár Ágnes kezdeményezésére jött létre 2009-ben, első elnöke pedig Zsíros Sándor volt, ő kezdte összefogni a gulágkutatók munkáját Magyarországon. Mint fogalmazott, a kutatók már egész Kárpát-medencét lefedik, s céluk, hogy e kereteket túllépve még inkább nemzetköziek legyenek, ezért már felvették a kapcsolatot a közép-európai szakemberekkel is. Szerinte a GULAG történetét illetően még a magyarországi levéltárakban is lapulhatnak érdekes információk, s reméli, hogy a megnyíló nyugat-európai és orosz gyűjteményekből előkerülő dokumentumok révén tovább gyarapodik tudásunk.
