Kövess minket 
-on és 
-en!
Mihelyt a második világháború 1945-ben véget ért, Kanada és az USA elkezdett hajón élelmet szállítani az emberek százmillióinak, akik a háború következtében éhhalálnak voltak kitéve.
A világtörténelemben példa nélküli ez a hatalmas tömegeket érintő program, amely megvalósította azokat a legmagasabb szintű eszményeket, amelyekért állítólag a nyugati szövetségesek harcoltak. Úgy látszott, hogy nagylelkűségüknek nincs határa. Táplálták egykori ellenségeiket – Olaszországot és Japánt –, valamint új ellenségüket, a Szovjetuniót. Egyedül Németországot hagyták ki.
Köztudott, hogy a szövetségesek a németeket ilyen bűncselekményekért akasztották fel: zsidók meggyilkolásáért, tömegek brutális kiűzéséért, a halálos kényszermunka-táborokért, teljes népek éheztetéséért, stb. Ami nem közismert, az az, hogy ezek a megszálló hadseregek leválasztották Németország legtermékenyebb földjének 25 százalékát, e területet orosz és lengyel irányítás alá helyezték, és mintegy 16 millió német embert űztek el az ún. keleti területekről a megmaradt német területre. Azt is elfelejtették – illetve eltitkolták –, hogy a szövetségesek megtiltották a kivándorlást, és a foglyok millióit tartották kényszermunka-táborokban. Németország számára a nemzetközi karitatív adományok küldését további egy éven át tiltották, majd korlátozták több, mint egy évig.
Amikor azután engedélyezték az élelmiszer-szállítást, akkor az már túl későn jött több millió ember számára. Az USA pénzügyminisztere, ifj. Henry C. Morgenthau volt az, aki kigondolta a szövetségesek által “pásztorállammá” süllyesztendő Németország tervét. Csökkentették az olaj, az acél, a traktorok és más olyan termékek előállítását, amelyek lényegesek a háborús erőfeszítésekhez. A trágya előállítását 82 százalékkal csökkentették. Az általuk ellenőrzött, leértékelt német export megfosztotta a németeket az élelmiszer-vásárláshoz szükséges készpénztől.
A fiatal munkaképes férfiak nagy részét éveken át kényszermunka-táborokban tartották. A háború befejezését követő hat hónap alatt Németország ipari termelése 75 százalékkal csökkent. A sok termékeny föld elvesztése és a trágyakészletek csökkenése a mezőgazdasági termelést 65 százalékkal csökkentette. Hatmillió ember kezdett éhezni hatalmas börtönében.
A tömegek elűzését Németország egyik részéből a másikba, amelyet a szövetséges győztesek potsdami konferenciája 1945 júliusában és augusztusában jóváhagyott, “maximális brutalitással” kényszerítették ki, írta Victor Gollancz, angol író és emberbarát az “Our Threatened Values” című könyvében (1946). Robert Allen, kanadai író és tv-producer a Reading-magazin 1946. februári számában a “Levél Berlinből” című cikkben leírt egy jelenetet a berlini pályaudvaron, amely a menekültek 1945 végén történő megérkezését mutatta be: “Mindannyian kimerültek, éhesek és nyomorultak voltak… Egy gyermek félhalott volt… Egy asszony a legkétségbeejtőbb képet mutatta, amit valaha is láttam… Még ha látunk is ilyet, lehetetlen elhinni… Istenemre, borzalmas volt.” Nyugaton a német ipari kapacitás leszerelésére irányuló terv részletes kimunkálása Dwight Eisenhower brit főhadiszállásán 1944 augusztusában kezdődött. Eisenhower tábornok Mr. Morgenthauval való találkozása során Németországgal szemben “jó és kemény” bánásmódot írt elő, és ezt azzal okolta meg, hogy “az egész német nép együttesen paranoid állapotban van”.
Mr. Morgenthau megmutatta ezeknek a megbeszéléseknek az írásos változatát Franklin D. Rooseveltnek és Winston Churchillnek, amikor azok Quebec-ben találkoztak 1944 szeptemberében. Anthony Eden brit külügyminiszter, Cordell Hull, amerikai külügyminiszter és Henry L. Stimson az USA hadügyminisztere mindnyájan élénken tiltakoztak a Morgenthau-terv ellen, hivatkozva arra, hogy egy pásztorállammá süllyesztett Németország nem képes táplálni önmagát. Mr. Hull és Mr. Stimson azt mondta Rooseveltnek, hogy mintegy 20 millió német fog meghalni, ha teljesül a terv. A legtöbb történész azt mondja, hogy a Morgenthautervet a tiltakozások után elvetették, de maga Mr. Morgenthau azt állította, hogy a tervet megvalósították.
|
|
|
|
|
|
A New York Post 1947. november 24-i számában ezt írta: “A Németországra vonatkozó Morgenthau-terv a Potsdami Egyezménynek, egy cselekvési politika és kötelezettségvállalás ünnepélyes nyilatkozatának része lett. Ezt az Egyezményt aláírta az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió.”
Ennek a történetnek körvonalaira először akkor bukkantam rá, amikor Other Losses [A magyar kiadás a közeljövőben jelenik meg, “A megtervezett halál” címen. – A szerk.] című könyvemmel kapcsolatos kutatásokat folytattam 1989-ben a szövetségesek táboraiban őrzött német hadifoglyok tömeges elhalálozásáról. A történészek 45 éven át sohasem vitatták meg a Konrad Adenauer kormánya által lefolytatott hatalmas, négy éven át tartó vizsgálatot, amely arra az állításra vezetett, hogy mintegy 1,4 millió német hadifogoly halt meg fogságban. Amit még mindig vitat a két oldal, az az, hogy mennyi fogoly halt meg az egyes hadviselő felek táborában. Mind az angolszász, mind a szovjet fél a másikat okolta csaknem minden halálesetért.
A szovjet birodalom 1989-es bukása lehetővé tette az igazság kiderítését, feltéve, hogy a KGB-archívum rögzítette: hány német halt meg a szovjet táborokban. Ez esetben a világ meg fogja tudni, hogy mennyi halt meg Nyugaton.
1992-ben meglátogattam a moszkvai KGB-archívumot, ahol megengedték a kutatást a hosszú, sötét folyosókon, azt, hogy elolvassam és lefényképezzem, amit csak akarok. Ott megtaláltam I. Bulanov KGB-ezredes és mások jelentéseit, amelyek azt mutatják, hogy 450 000 német halt meg a szovjet táborokban. Feltételezve az összesen 1,4 millió haláleset tényét, ez azt jelenti, hogy közel 1 millió német halt meg a nyugati táborokban. Ezenkívül a KGB-jelentések azt mutatják, hogy a szovjetek több százezer polgári lakost is bebörtönöztek, akik közül sok-sok ezren haltak meg.
Ez utóbbi egy még nagyobb tragédiának, a német polgári lakosok sorsának tanújele volt. A Robert Murphy-Iratok (Hoover-Intézet, Stanford, Kalifornia) és a Robert Patterson-kézírások (Washington) újabb keletű osztályozása élesen rávilágított a szóban forgó képre. Mr. Murphy az USA diplomáciai fő tanácsadója volt Németországban, Mr. Patterson pedig hadügyminiszter volt 1945 után.
Egyes Murphy-iratok Németországgal kapcsolatban katasztrofális halálozási arányszámot mutatnak. Ezt élesen világította meg Mr. Murphynek egy kommentárja a német demográfiai adatok tárgyalása során. Egyik 1947- es külügyminisztériumi helyzetjelentési iratában azt állította, hogy az USA-nak a születésekkel, bevándorlással és a hivatalosan nyilvántartott elhalálozásokkal kapcsolatos statisztikai tervezése ugyan 71 millió lélekkel számol, de ez “óvatos becslés, és tekintettel a magas németországi halálozási arányszámra, 69 milliós számmal kell dolgozni”. Más szóval: Mr. Murphy az USA magas szintű politikáját arra az ismeretre alapozta, hogy a tényleges német halálozási arányszám messze nagyobb volt annál, mint amit az USA katonai kormányzója hivatalosan jelentett Washingtonnak.
Az ottawai Országos Archívumban találtam egy a kanadaiak által megszerzett olyan 1946-os dokumentumot, amely azt mutatja, hogy az észak-közép-németországi Brilon városában a halálozási arányszám majdnem háromszorosa volt annak, amit a szövetségesek hivatalosan jelentettek németországi zónájuknak 1945- 46-ban. Az USA egyik tiszti rangú katonaorvosa 1946 májusában titkos jelentésében azt közölte, hogy az USA zónájában a halálozási arányszám éves viszonylatra átszámítva 21,4/1000, vagyis 83 százalékkal magasabb, mint amit a katonai kormányzó jelentett Washingtonnak.
Ezek az Ottawában, Moszkvában, Washingtonban és Stanfordban őrzött, újabban ismertté vált, illetve hosszú időn keresztül figyelmen kívül hagyott dokumentumok azt mutatják, hogy a szövetségesek nemcsak megsemmisítették a német ipar legnagyobb részét, hanem a német élelmiszertermelést is olyan szintre csökkentették, hogy a németek több éven keresztül kevesebb élelemhez jutottak, mint amit az éhező Hollandia kapott a német megszállás alatt. “1945-től 1948 közepéig egy egész nemzet összeomlása, széttagolódása és pusztulása volt látható.”
|
|
|
|
|
|
Ezek nem az 1990-es évek valamelyik revizionista történészének a szavai, hanem az USA Haditengerészetéhez tartozó, Németországban tartózkodó orvos tiszt józan ítélete. Albert Behnke összehasonlította a német és holland éhínséget. Németország bizonyos részeiben a megszálló szövetségesek által biztosított élelmiszer-fejadagnapi 400 kalória volt, Németország nagy részén napi 1000 kalória, és hivatalosan több mint 2 éven át soha nem volt több, mint 1550 kalória. A holland fejadag viszont mindig több volt, mint 1394 kalória.
És a holland lakosság éhezéséért felelőssé tett Arthur von Seyss-Inquart német Gauleitert a szövetségesek felakasztották.
Az 1946-os és 1950-es német népszámlálások összehasonlítása mutatja az élelemhiány következményét. Az 1950-es népszámlálás azt mutatta, hogy 5,7 millióval kevesebb ember volt, mint amennyinek lennie kellett volna, ha az 1946-os népszámlálás által rögzített számból kivonjuk a hivatalosan nyilvántartott haláleseteket, és e számhoz hozzáadjuk a születések és “bevándorlások” számát (a keletről elűzött emberek és a hazatért foglyok számát) 1946-tól 1950-ig.
Mr. Murphy előrejelzése valójában óvatos volt, részben azért, mert alábecsülte az Oroszországból Németországba hazatérő foglyok számát. A foglyok, a menekültek és a nem-elűzött lakosság körében a nem igazolt halálesetek száma 1945-1950 között 9 millió embert tesz ki, sokkal többet, mint amennyien meghaltak magában a háborúban. Mindezen halálesetek számát hozzá kell adni a ténylegesen jelentett számhoz. Mialatt Németország éhezett, az amerikai-kanadai segélyprogram akcióba lendült a világ más részein. Herbert Hoover, az USA egykori elnöke, Harry Truman elnök élelmezési tanácsadója körülrepülte a világot, és értékelte a szükségleteket és készleteket. Talált élelemben szegény nagy térségeket, mint ahogyan ilyenek mindig is voltak és vannak ma is, de nem találta úgy, hogy a világ leküzdhetetlen élelmiszerhiányban szenvedne. Az USA kormányának statisztikája szerint a világ élelmiszertermelése 1945-ben az 1936-1938-as évek átlagának a 90 százaléka volt, majd 1946 végére gyakorlatilag elérte az említett évek átlagát. Mr. Hoover elegendő élelmiszert kért, kölcsönzött és vásárolt a néhány élelmiszerben bővelkedő országtól – Ausztráliától és Argentínától – ahhoz, hogy képes lett élelmiszerrel ellátni a világnak majdnem összes éhező országát. Melegen üdvözölte a kanadaiakat együttműködésükért a CBC-ben elmondott egyik beszédében Ottawában, 1946-ban: “Az emberek azon százmillióinak hálája száll Kanadába, akik e nagy Nemzetközösség erőfeszítései által megmenekültek az éhhaláltól.”
Amikor Mr. Hoover kihirdette a győzelmet a világtörténelem legnagyobb méretű fenyegető éhínsége felett, a németek történelmük legrosszabb évét kezdték meg. 1946 elején a németországi állapotról szóló jelentések arra indították az USA szenátorait, többek között Kenneth Wherry-t és William Langer-t, hogy tiltakozzanak “ez ellen az agyalágyult, brutális és bűnös Morgenthau-terv” ellen.
Mr. Truman – megkésve – Mr. Hoover közbenjárását kérte. Mr. Hoover minden észak-amerikaihoz szólt: “Napjainkban anyák milliói gyermekük pusztulásának szemtanúi.” Bizonyos német városokban évente 20 százalékos lett a csecsemőhalandóság, katasztrofálisan magasabb, mint Németországban vagy a kortárs Európában az átlagos csecsemőhalandóság volt a háború előtt.
A brit zónához tartozó Kiel-ben a gyermekek körében a tüdővész 70 százalékkal múlta felül a háború előtti időszak átlagát. Kanadában Mr. Hoover irgalmat kért Németország számára.
|
|
|
|
|
|
“Én csupán az Önök szánalmához és könyörületéhez fordulhatok… Nem hívnának meg az asztalukhoz egy láthatatlan vendéget?”
A kanadaiak és egy amerikai odaültették az asztalukhoz a láthatatlan vendéget.
Norman Robertson, Mackenzie King miniszterelnök élelmezési fő tanácsadója szerint Kanada volt az egyetlen ország, amely megtartotta azt az ígéretét, hogy segít az éhezésen. A háború után egyedül Kanadában szabályozták még sokáig az élelmiszer-fejadagokat és árakat, hogy másoknak segíthessenek.
Bizonyos idősebb németek még ma is őrzik annak a “Hoover-étkezésnek” az emlékét, ami 1947-ben az iskolában melegítette testüket. Sok millióan – közöttük több százezer Németországban született kanadai – emlékezik Németországban levő otthonára, amely most lengyel vagy orosz uralom alatt van, miközben senki sem álmodik kártérítésről; de mindannyian vágyunk arra, hogy megismerjük történetüket.
Szerző: James Bacque
(Ford.: Tudós-Takács János)
