Fekete folt a magyar mitológiában

Kövess minket -on és -en!

A „punk ötlet” régen az volt, hogy lementek a térre kannás borozni, most meg az, hogy két libsi diáklány kitalálja, miért ne lehetne Emese, a magyarság mitológiai ősanyja fekete.

Ezen a kétségkívül új hullámos, a nyugati mintát követő trenden első olvasatra az ember joggal háborodik fel – teljes joggal. Aztán amikor kidühöngte magát, szembesül vele, hogy a sötét bőr helyett a totális szellemi sötétség pusztít még inkább, mely alól sok fehér „embertársunk” sem kivétel.

Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen (szellemi) motiváció vezet olyasvalakiket, akik Júlia mintájára Emesét is be akarják feketíteni, ezért elolvastam – jobban fogalmazva inkább végigszenvedtem – a Kárász Emesével és Farkas Dorottyával, a két „újítóval” készült telexes interjút. Előbbi a darabban is Emesét játszó fekete lány, utóbbi Angliában diplomázott pszichológia szakon, majd a Covidnak „köszönhetjük”, hogy hazatért. A közös kapocs, hogy mindketten a szakadár Freeszfe Egyesület „színházcsináló képzésébe” iratkoztak be, amely az amúgy is liberális túlsúllyal rendelkező magyar kulturális élet egyik „szabadelvű” zászlóshajója.

A sztori pedig – nem csak a szóban forgó performanszé – innentől kezdve annyira egybites és kiszámítható, hogy komolyan embert próbáló feladat összeszenvedni róla valami koherens egészet. Kiderült, hogy Kárászt természetesen „bőrszínprobléma” miatt nem vették fel 2021-ben az eredeti SZFE-re, vagy, hogy mindkét lány „jó ideje érzi, hogy valahol máshol jobb lenne nekik” (utóbbival kapcsolatban a legnagyobb vicc az, hogy ezt akár joggal érezheti egy jobboldali ember is, csak pontosan ellentétes indokok miatt, mint amit Kárász és Farkas megfogalmaznak).

Egyébiránt az interjú annyira elmegy egy jelenkori helyzetről való beszélgetésbe, hogy magáról a darabról alig tudtam meg valamit (azt leszámítva, hogy a magyarság ősanyja fekete), és ezen a hozzám vágott előzetes sem sokat segített. Ezen a ponton pedig akaratlanul is felmerült bennem, hogy akarnak-e bármit üzenni az alkotók azt leszámítva, hogy orrunk alá dörgölnek egy fekete Emesét, és századszor is elmondják, hogy a magyarok milyen rasszisták.

Merthogy az interjú – és gyaníthatóan a darab is – a „menni, vagy maradni”, a „keresem önmagamat” és a „kirekesztő országban élek” liberális triászára lett felhúzva, a darabba lényegében a saját világlátásukat írták bele, színmű és valóság nem válik el élesen egymástól.

Emesének a „rasszista tanára” meg merte jegyezni az iskolában, hogy fekete létére milyen szépen énekel magyar népdalt, a dicséret pedig annyira mellbevágta a mi kis mimózánkat, hogy egy ideig nem is dalolászott magyar népdalokat. A néptánc sem jött be, mert ott ugye be kell fonni a hajat, és ott „mindenkinek szép, egyenes haja volt”, Emeséjét viszont nem lehetett befonni, és ezért nem szerették az oktatók.

Hát, anyukám, ezt hívják genetikának, amely talán az egyetlen olyan dolog, melyen biztosan nem tud majd változtatni egyetlen önjelölt progresszív messiás sem. Ezért olyan a magyar néptánc, amilyen, az afrikai meg megint más stb. Mindenesetre Emese ezt a „passzív megkülönböztetés” egy formájának élte meg, mely fekete öntudatra ébresztette, ami azért vicces, mert az egész hiszti pontosan abból fakad(t), hogy a saját tulajdonságait volt képtelen elfogadni.

Mivel Farkas Dorottya, a monodrámát író és rendező, az önmagát és magyarságát kereső liberális pszichológus személye, aki még azon is elgondolkodik, hogy fehér magyarként egyáltalán megfogalmazhatja-e „Emese történetét”, érdektelen és egysíkú, mi is inkább Emesétől ragadunk ki még egy mondatot.

Emlékszünk még a Beatrice Én is egy kicsit című számának soraira?

Azért szar ez az egész világ,
Mert ti emberek szarok vagytok!
És én, én is egy kicsit!
Sajnálom, én is egy kicsit!

Ezt Emese is átinterpretálta, imigyen szólott:

És ha most kurvára haragszom is Magyarországra, mégis nagyon szeretem. Ezért rohadt dühös vagyok arra, ahogyan lepusztítják. Soha nem is az egyes emberekre haragszom, de még a rasszistákra sem, mert néha én is rasszista vagyok, én is rajtakapom magam, hogy elfog valami furcsán rossz érzés, amikor egy sötétebb bőrű férfi ül le mellém a metrón. Mert amivel évek óta etetnek minket, azt szinte lehetetlen kizárni.

Emesét tehát megfertőzte a rasszizmus, s ahogy az elvtársak mondanák, „önkritikát gyakorol”. Szegény nem tudja, hogy miként természetes dolog az, hogy az ő haját az ő genetikájával nem lehet úgy befonni, mint az európaiakét, az is természetes, ha rossz érzés fogja el, ha sötétebb bőrű ember (vagyis jelen esetben – gondolom én – cigány) ül le mellé a metrón. Tapasztalatnak, empirikus megismerésnek hívják. Arról nem is beszélve, hogy Emese saját bevallása szerint is egy szexuális erőszakból született, s mivel láthatóan félvér (örökbe adták, de később felvette a kapcsolatot eredeti anyjával is), ez lényegében azt jelenti, hogy idejött egy néger Magyarországra, és megerőszakolta az eredeti anyukáját. Nyilván ezt Kárász Emese is nagyon jól tudja, így végtére is neki kellene a „legnagyobb rasszistának” lennie.

Viszont ez a rövid részlet másra is ráébresztett. Én is rohadt dühös vagyok arra, hogy lepusztítják az országot, így ezen a ponton még egyet is értünk, csak az Emeséék által kreált, valójában nem létező „problémák” helyett én a tényleges pusztulást tapasztalom. A NER Magyarországa nemhogy nem rasszista, de konkrétan a cigányokat hizlalja és különbözteti meg pozitívan a magyarság kárára, a kulturális élet pedig ennél liberálisabb már nehezen lehetne, elvégre a lányok is elkészíthették az előadásukat ebben a fene nagy „diktatúrában”. Szóval én igazán nem értem, hogy a lányok miért is akarnak „kicsekkolni”, elvégre pontosan az ellentéte történik annak, amiket ők kifogásoltak.

Összefoglalva tehát ebben a nagy magyarországi „fasizmusban” minden gond nélkül reprezentálhatja magát két, valójában önmagát kereső lány, s mivel utóbbival nem boldogulnak, mindent leöntenek egy hibás aktuálpolitikai analógiával, melyet biztos ami biztos, még belecsempésznek a darabba is. Ennyire „belevinni” magát valakinek egy alkotásba eleve nem szerencsés, hát még úgy, ha mindez hibás következtetésekre épül. Pedig az országnak ezer meg egy valódi problémája van, amiről lehetne beszélni, de ezt a feladatot nyilván nem Kárász Emese és Farkas Dorottya fogja abszolválni.

Viszont a hülyeségrollerezés e havi győztese mégsem ez a két lány, hanem az interjút készítő telexes. Nézzük csak, mit böffentett ide:

Ami azáltal válik igazán kísértetiessé (mármint, hogy Emese fekete – Á.B.), hogy Emese mitikus álmában az a turulmadár jelenik meg, ami évszázadokkal később egy olyan párt szimbóluma lesz, amely magyar polgárokat gyilkoltat meg – olyanokat, akiket a bőrszínük vagy a származásuk miatt nem tart magyarnak.

Kinek volt „szimbóluma” a turul? Mire gondol a költő? A turulmadár a két világháború közötti, nem csak politikai szervezetek körében kedvelt szimbólum, de egyik párt deklarált jelképe sem volt, általánosan használták. A „meggyilkoltatásról” pedig inkább szót sem ejtek, a hülyeségnek is van egy határa.

Nota bene, erre a „kérdésre” még Farkas Dorottya is azt válaszolta, hogy az „írás közben erre konkrétan nem gondolt”.

Na pá.

Kövess minket -on és -en!