Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Mint levente, 1944 novembere végén rendeletre kellett jelentkeznem a területileg illetékes honvéd kiegészítő parancsnokságon.
Füleki (Nógrád megye) lakos voltam. Kezdetben lövészárkokat ástunk, majd a nyilas pártszolgálatosok kíséretében Németországba szállítottak. Az Elba folyó jobb partján fekvő városban, Wittenbergben estem szovjet hadifogságba 1945. május 2-án.
Rögtön megkezdődött a tömegek terelése. A különböző helyekről érkező magyarok igyekeztek egy tömbben maradni. Következett a napi 20-30 kilométeres gyaloglás, ennivaló, víz és szállás nélkül. Stargardban csatlakoztak hozzánk a Dániából jövők. Július elején Graudenzbe szállítottak, ahol már több tízezer embert tartottak fogva. Itt kitört a tífuszjárvány.
Én is beteg lettem. Átszállítottak a lengyelországi toruni, úgynevezett haláltáborba. Októberre járóképes lettem, kaptam egy igazolványt, hogy hazamehetek. El is utaztam Frankfurtba, de itt összeestem, nem utazhattam tovább. Bekerültem egy orosz hadifogolykórházba. 1946 áprilisára ismét talpra álltam, beosztottak egy állítólag haza induló csoportba.
Április 15-én, nagypénteken indult el a vonat, de hamarosan kiderült, hogy nem Magyarország felé megyünk, hanem Lengyelországon keresztül a Szovjetunióba.
Május első napjaiban Sepetovkán szálltunk ki a vagonokból, innen átvittek Szlavutára. Lerángatták rólunk jó ruháinkat, rongyokba öltöztettek, miközben elvették és összetépték a Torunban kapott igazolványt. Megkezdődött az 1948. május 2-ig tartó második hadifogságom, ezúttal a Szovjetunióban.
Reiman István – Budapest
Hadifogoly Híradó 1993/4.
|
|
|
|
|
|
