Kövess minket 
-on és 
-en!
Egy kaotikus és könnyen uralható társadalom létrehozásához gondoskodni kell arról, hogy a gyereket az állam nevelje, a nők az államtól függjenek, a marginalizált férfiakat pedig páriaként kezelje saját népük.
Míg 1958-ban az amerikai fehérek alig 4 százaléka támogatta az ún. interraciális (rasszok közötti) házasságot, fél évszázaddal később a nagyipari szinten (Hollywood, reklámipar, show-biznisz) űzött lankadatlan diverzitáspropaganda hatására ez az arány 75 százalékra nőtt. (Most Americans Approve of Interracial Marriages, Gallup.com, 2007. augusztus 16.) Az amerikai psziché rasszok kérdésben (is) tanúsított skizofréniájának egyik komikus bizonyítéka, hogy miközben a megkérdezettek 69 százaléka rossz választásnak tartja az egyedülálló nők gyermekvállalását, mégis csak a 14 százalékuk ellenzi a vegyes házasságot. (Public Attitudes on Intermarriage, Pew Research Center’s Social & Demographic Trends Project, 2012. február 15.) Van valami groteszken ironikus abban, hogy azok, akik állást foglalnak az interraciális kapcsolatok mellett, ugyanakkor kárhoztatják ezek logikus és empirikus következményeit. Más kérdés, hogy noha általában anonim felmérésekről van szó, az eredmények alakulásában jelentős szerepe van az ún. társadalmi kívánatosság torzításának, amely a közvélemény-kutatások résztvevőinek arra való hajlama, hogy a társadalmilag ellentmondásos kérdésekre a társadalmilag és nyilvánosan elvárható módon válaszoljanak még akkor is, ha a felmérések során a személyazonosságuk rejtve marad. (Ez is az emberjószágot általában jellemző birkanyájeffektus, vagyis a többségi vagy többséginek gondolt véleményhez való szervilis csatlakozás egyik jellemző megnyilvánulása.)
A rasszok kérdésében különösen nyomasztó „politikailag korrekt” társadalmi kondicionálás ellenére azonban a spontán agytevékenység kutatása – konkrétan az emberi agy ún. inzuláris aktivitásának vizsgálata a különböző bőrszínű párokhoz való viszonyulás kapcsán – egészen más történetet mesél. Az agyi sziget (insula) változatos emóciókért felelős, többek között az undor és ellenszenv hiteles jelzőjének számít. Márpedig az idegsejtek elektromos tevékenységét rögzítő EEG-vizsgálat statisztikailag szignifikáns inzuláris aktivitást jelzett akkor, amikor a kísérleti alanyoknak vegyes rasszú párok képeit mutatták ahhoz képest, amikor azonos rasszú párok látványával szembesültek. A rejtett attitűdök mérésére szolgáló implicit asszociációs teszt (IAT) azt is kimutatta, hogy hallgatólagosan mindnyájan hajlamosak voltak az előbbieket állati, míg utóbbiakat emberi alakokkal társítani. Vagyis a globális társadalommérnökség több évtizedes intenzív multikulturális agymosása ellenére az USA-ban „egyesek még most sincsenek kibékülve a vegyes rasszú párkapcsolatokkal, vagy legalábbis sokkal kevéssé vannak kibékülve velük, mint ahogyan azt mutatni akarják”. (Study finds bias, disgust toward mixed-race couples, phys.org, 2016. augusztus 17.)
Statisztikailag bizonyított tény tehát, hogy legkevésbé a fehérek hajlamosak a rasszukon kívül házasodni, és hogy leginkább a rasszukon kívül házasodó fehér nők válnak házastársi erőszak áldozatává, egyedülálló anyává és a társadalom eltartottjává. Azt is tudjuk, hogy a látszólagos elfogadás ellenére a fehérek – öntudatlanul, mondhatni „zsigerileg” – többnyire undort éreznek az interraciális párkapcsolatokkal szemben, és hogy a televízióban, a filmekben és a reklámokban látható agresszív diverzitáspropaganda ellenére továbbra is az azonos rasszú párkapcsolatok számítanak messze a leggyakoribbaknak. Akkor mégis, mi a célja ennek a nagyon is nyilvánvaló propagandának?
Mindenekelőtt egy deformált világképet mutatni, ugyanakkor pedig megalázni és kigúnyolni a fehér férfiakat, vagyis az „ellenséges endogámiával” szembeni utolsó védvonalat. A fehér nőket valójában a civilizációnk ellen folytatott pszichológiai hadviselés taktikájaként párosítják a filmekben, a televízióban, a reklámokban fekete férfiakkal. Amit látunk, az a fehér identitás elleni szisztematikus támadás. Nyilvánvalóan nem csak a fehérek látnak állandóan fehér nőket fekete férfiak társaságában kiplakátolva Nyugaton mindenhol. Ezek a képek hatással vannak a fekete férfiakra is, azt sugallva nekik, hogy nemcsak természetes, de teljesen általános is, hogy fehér nők fekete férfiakat válasszanak maguknak. A reklámok és a filmek világos üzenetet küldenek számukra: a fehér nők kívánnak titeket. Amikor aztán az ily módon kondicionált fekete férfiak – abban a hitben, hogy a fehér nők rájuk vágynak – mégis elutasításban részesülnek ez utóbbiak részéről, ez annyira sérti az egójukat, hogy gyakran erőszakhoz folyamodnak, és elveszik azt, ami „megilleti őket”. Nem csoda, hogy az Egyesült Államokban az interraciális nemi erőszakok gyakorlatilag 100 százalékában fehér nők válnak fekete férfiak áldozataivá. A reklám és a film döntő szerepet játszik a deformációs mentalitás kialakításában, valójában egy diszgenikus társadalmat favorizálnak.
A homogén fehér civilizáció lerombolásához, egy multikulti káosz létrehozásához kezdésként meg kell semmisíteni civilizációnk egyik alapkövét, az ún. nukleáris családot. Keresve sem találni erre jobb módszert, mint arra biztatni a fehér nőket, hogy más rasszhoz tartozó, főleg fekete férfiakkal párosodjanak, akik – ahogyan az a felmérésekből világosan kiderül – alig hajlandók támogatni őket, és részt venni közös gyermekeik felnevelésében. Egy kaotikus és könnyen uralható társadalom létrehozásához gondoskodni kell arról, hogy a gyereket az állam nevelje, a nők az államtól függjenek, a marginalizált férfiakat pedig páriaként kezelje saját népük. Van-e jobb módszer a fehér népesség megsemmisítésére, mint olyan párkapcsolatokat reklámozni, amelyek természetüknél fogva csakis diszgenikusak lehetnek? A média, a filmipar és a reklámügynökségek fehérellenes gyűlöletkultúrát hoztak létre, és igyekeznek újrateremteni a fehér civilizációt – fehérek nélkül. Fehér gyerekek helyett keverteket akarnak, a fehér férfiaknak pedig azt sugallják, hogy nincs helyük a jövő multikulturális társadalmában. Sapienti sat!
|
|
|
|
|
|
