Kövess minket 
-on és 
-en!
Még tartottak a harcok, amikor az egyik napon arra döbbentünk, hogy hadifoglyok vagyunk. Ez akkor volt, amikor bevagonírozva (Debrecen érintésével) továbbutaztunk, elhagytuk az ország területét, és egy romániai hadifogolytáborban kötöttünk ki.
Itt ért az örvendetes hír, hogy vége a háborúnak! Óriási volt az örömünk! Gondoltuk: megyünk haza! Az öröm azonban nem sokáig tartott. Rövidesen ismét „útra keltünk”, és előbb a tecucui lágerbe, majd a Fekete-tengeren áthajózva, Novorosszijszkba vittek bennünket.
Napokon át a szabad ég alatt éjszakáztunk. A rét mellett egy nagy, hodályszerű barakképület állt, kapujában puskás őr. Ez az őr azonban egy fejkendős, idős, mezítlábas asszony volt, puskával a vállán. Különös látvány volt számunkra, meglepő benyomásaim egyike, amelyek már kezdetben a Szovjetunióban értek... Nemsokára újabb is akadt. Általunk még soha nem látott, toprongyos-szurtos-maszatos gyerekhad rohant meg bennünket, almát, körtét szorongatva kis kezükbe, csereberére ajánlgatva: kis kenyérért, ennivalóért. Akkor mi már teljesen ki voltunk fosztva, semmink sem volt, nem ajánlhattunk, nem is adhattunk semmit nekik, akik talán ugyanolyan nyomorultak voltak, mint mi!
Táborunk közvetlenül a tenger mellett, Bakutól 60-70 kilométernyire volt. Szokás szerint többszörös szögesdrót-kerítéssel, őrtornyokkal körülvéve. A látvány gyönyörűséges volt! De mit ért nekünk, amikor gyakran a csupasz földön hasra feküdtünk, hogy ne érezzük annyira az éhséget!
Kora reggel a munkahelyre kivonuláskor gyakran találkoztunk azeri tevés karavánokkal. Olykor átvonultunk azeri településeken is, amelyek földszintes, lapos tetejű, fehérrel meszelt házakból álltak (hasonlatosak a valamikori Mária Valéria-telep szükséglakóházaihoz).
Az általánosan 12 órás napi munka után a bevonuláskor a létszámellenőrzés néha órákon át tartott – és csak azután volt vacsoraosztás. A későbbiek során tevehúst is kaptunk. Nekünk, éheseknek ez is jó volt... Egyik alkalommal munkahelyünk közelében édesgyökér növényeket fedeztünk fel. Teleszedtük zsebeinket, jó kiegészítő volt a szerény étkezés mellett.
Időnként fürdőbe mehettünk. Egy nagy fahodályban kis fadézsákba meleg vizet kaptunk. A „fürdésre” öt percnyi idő állt rendelkezésünkre, közben ruházatunkat fertőtlenítették. A serkék azonban gyakran túlélték ezt is, és vidáman tobzódtak rajtunk. Az élősdiektől sokat szenvedtünk. Közmondás is lett, hogy itt a tetvek háziállatok... A lágerben volt egy úgynevezett „disztrófiás elkülönítő”, ahová a teljesen legyöngült, élő-csontváz foglyok kerültek.
|
|
|
|
|
|
Őreinkkel nem volt különösebb bajunk. Az idősebbek talán megértést, sőt együttérzést is tanúsítottak irántunk, de nem így a fiatalok. Táborparancsnokunk egy orosz őrnagy volt. Egyszer azt láttuk, hogy a konyha felől somfordál és hosszú köpenye alól kilóg egy nagy halfej. Így született a mondás: a szocializmusban mindenki lop.
Hiába volt lágerünk közvetlenül a tenger mellett, nem juthattunk oda, csak a drótkerítésen át láthattuk, és vágyakozhattunk rá a nyári nagy melegben. Az azerbajdzsáni nyár 1946-ban kegyetlenül meleg volt. A munkahelyeken félmeztelenül dolgoztunk, valósággal feketére lesülve. Esténként szinte mulatságos volt, amikor a barakkok között fehér trikókat és alsókat láttunk imbolyogni: „fej és láb nélküli” embereket.
Bizony Ottó – Budapest
HH 1998/4.
