Kövess minket 
-on és 
-en!
„Ezzel az aláírással a német nép és a német haderő, tetszik vagy sem, a győztesek kezébe adta magát” – mondta Alfred Jodl vezérezredes Dwight D.Eisenhower tábornoknak, a szövetséges haderők európai főparancsnokának reimsi főhadiszállásán, 1945. május 7-én.
A kapitulációt aláíró, keserű Jodl így folytatta nyilatkozatát: „ebben az órában csak remélni tudom, hogy a győztesek nagylelkűen fognak bánni a legyőzöttekkel”. A nagylelkű bánásmód egyelőre még másodlagos dolognak tűnt, mert Sztálin őrjöngött, amikor megtudta a hírt a német kapitulációró. A szovjet vezérnek ettől eltérő forgatókönyve volt a háború lezárására.
Pár nappal a reimsi találkozó előtt, 1945. április 30-án, a Führer halála előtt írt végrendeletében Karl Dönitz tengernagyot tette meg a Nagynémet Birodalom vezetőjévé.
Dönitz abban reménykedett, hogy megbízottja, Alfred Jodl tárgyalásokba tud majd bocsátkozni Eisenhowerrel, és ez időt adhat a német fegyveres erőknek arra, hogy minél több egységük a szovjetektől leszakadva a szövetségesek előtt kapituláljon, és ha úgy adódik, a későbbiekben velük karöltve a Szovjetunió ellen harcoljon.
Dönitz elgondolásainak nem volt realitása, Eisenhower ugyanis megmondta Jodlnak, hogy tárgyalás nem lesz, ellenben aláírhatja a feltétel nélküli megadásról szóló jegyzéket, amelyet a vezérezredes május 7-én meg is tett. A német kapituláció okmányát természetesen a szovjetek is aláírták, méghozzá Szuszloparov tábornok személyében, aki szovjet összekötő tisztként dolgozott az Európai Szövetséges Expedíciós Erők Legfőbb Parancsnokságán Reimsben. Az egyezmény másnap, azaz május 8-án este 23:01-kor lépett életbe.
Szovjet jelenlét és aláírás ide vagy oda, Sztálin tombolt, amikor hírét vette a reimsi kapitulációnak és egy új fegyverletételi ceremóniát követelt. A Churchill által csak „Joe bácsinak” hívott szovjet vezető azzal érvelt, hogy a Szovjetunió szenvedte el a legnagyobb áldozatot, mind katonai, mind civil életekben, és Reimsben nem a Vörös Hadsereg legmagasabb rangú tisztje, hanem csak egy tábornok írt alá, ezért a fentieket tekintetbe véve a kapituláció helyszínének a Vörös Hadsereg által elfoglalt „oroszlánbarlang”, Berlin kell, hogy legyen.
A Generalisszimusz másik érve az első világháború lezárása után a német hazafias körök által megalkotott „tőrdöfés emlélethez” kapcsolódott. Az első világháború végét jelentő német kapitulációt az új német kormány képviselője, a német államminiszter, Matthias Erzberger írta alá 1918. november 11-én. A propaganda által megvezetett német társadalmat, amely még 1918 novemberében is azt hitte, hogy a német haderő sziklaszilárdan tartja magát, sokként érte a fegyverletétel híre. Ennek kapcsán hamarosan létrejött egy széles körben ismert nézet, amely szerint a német hadsereg képes lett volna a harc további folytatására, de elárulta őket a saját, civil, marxistákból és zsidókból álló kormányuk.
|
|
|
|
|
|
A híres tőrdöfés elméletet aztán a húszas évek második felében az erősödő nemzetiszocialista párt is magáévá tette. Sztálin szerint azzal, hogy Reimsben Dönitz jelentéktelen képviselője, Jodl írt alá, a szövetségesek egy újabb tőrdöfés elmélet kialakulását kockáztatják, mert sok német illegitimnek tekintheti majd az aláírt okmányt. Ezért azt követelte, hogy a német hadsereg főparancsnoka, Wilhelm Keitel vezértábornagy lássa el kézjegyével a német kapitulációról szóló okmányt.
1945. május 8-án a függöny tehát újra felgördült, de ezúttal Berlinben: teljesült Sztálin kívánsága. A Wehrmachtot a szárazföldi erők részéről Wilhelm Keitel vezértábornagy és Hans-Georg von Friedeburg tengernagy, a légierő részéről pedig Hans-Jürgen Stumpff vezérezredes képviselte. A győztesek oldalán Eisenhower helyettese, Carl A. Spaatz tábornok, a szovjet fegyveres erők parancsnoka, Georgij Zsukov marsall, Arthur Tedder, a brit légierő marsallja, valamint a francia hadsereg parancsnoka, Jean de Lattre de Tassigny tábornok foglalt helyet. Az aláírásra május 9-én pár perccel éjfél után került sor.
