Antifa: egy faji elmebaj szindrómája

Kövess minket -on és -en!

Az antifasiszta (röviden: antifa) jelenséget csak a béka feneke alatti perspektívából lehet tárgyalni.

Vannak témák, amelyekről nem szívesen ír az ember, mert olyan szinten le kell hozzá menni kutyába (bocs, kutyák!), hogy az már szinte vállalhatatlan. Márpedig az antifasiszta (röviden: antifa) jelenséget csak a béka feneke alatti perspektívából lehet tárgyalni. Annál ugyanis, aki leköpi az apját, elherdálja az örökségét és veszélybe sodorja a gyermekei jövőjét, nincs megvetendőbb lény az emberparkban. Nála még a nyugati nagyvárosok szedett-vedett gettósöpredéke is több tiszteletet érdemel, mert bármennyire is degenerált, annyira mégsem az, hogy tapsoljon a sajátjai genocídiumához.

Az antifa elsősorban (de nem kizárólag) a dekadens Nyugat salakterméke, a végstádiumú rothadás állapotába jutott finánckapitalizmus egyik jellegzetes kor- és kórtünete. Többnyire középosztálybeli és kaviárbaloldali szülők tizen- és huszonéves csemetéiről van szó, akik családi indíttatásból vagy a közoktatástól és a tömegmédiától agymosottan a „társadalmi igazságosság harcosainak” pózában tetszelegnek, és különböző „haladó” ügyek (pl. azonos neműek házasságának törvényesítése, LGBT-pluszjogok, színes bőrűek pozitív diszkriminálása, korlátlan harmadik világbeli bevándorlás, feminizmus, antirasszizmus és hasonlók) cégére alatt időnként tömegesen és szervezetten, általában fekete egyenruhában, csuklyásan és elmaszkírozottan, meg persze felfegyverkezve az utcára vonulnak randalírozni, szemeteskukát borogatni, kirakatüveget bezúzni, rendőrséggel összecsapni és főleg „nácit” verni, vagyis gyakorlatilag mindenkit, aki nem ért velük egyet.

„Furcsa világnézetük van ezeknek az antifáknak. Nyilvánvalóan lázadóknak látják önmagukat, miközben egyfajta buzis utcai bandaként működnek, amely a gazdasági, pénzügyi és kulturális elit felfogását érvényesíti csőcselékerőszakkal.” (Andrew Anglin)

Az antifa az a fehér, aki annak ellenére, hogy a legdicsőségesebb történelmet mondhatja magáénak, a tudomány és a technika meghódításától kezdve a művészetek, a filozófia és a zene legkifinomultabb művelésén át a világ és a kozmosz meghódításáig, mégis kész mindezt a kukába dobni. Ő az a nyámnyila, aki azzal vádolja a civilizációját, hogy egykor túlságosan fénylett; az a siheder, aki fél a férfiasságtól, amelyet az ősei nagyságához való hűség megkövetel. Sohasem nő fel, mindig az anyai öl melegét és biztonságát keresi. Többnyire még harminc felé közeledve is a szülői ház alagsorában vagy tetőterében dekkol. Retardáltan infantilis. Örökös anyámasszony katonája. Anyuci kedvence. A drogok mellett azzal a fixa ideával is kábítja önmagát, hogy a belső világa szép, jó és igazságos.

Lelkesedik a „progresszív” (ál)tudományokért, eksztázisba esik az elfajzott művészetek előtt, szépként állítja piedesztálra a rondát, és értéknek nyilvánítja mindazt, ami szemben áll az egészséges ösztönökkel és a legrégebbi erkölcsökkel. Zombiként bolyong ősei földjén, a barbár hordákat védelmezve, amelyek elözönlik azt, és a vértestvéreit támadják hátba, akik ellenállnak nekik. Bűzlik. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A halál bűzét árasztja magából. Szeméből sugárzik a vágy, hogy véget vessen ennek a fehér nagyságnak, amely elviselhetetlen súllyal nehezedik csapott vállaira, és annyira igazságtalan a föld összes semmirekellő untermenschével szemben.

„A modern antifasizmus naiv vagy rosszhiszemű álláspont. Azzal, hogy szándékosan vagy nem, de olyan célpontot választ magának, amely nem, vagy már nem létezik, valójában napjaink fasizmusa.” (Pier Paolo Pasolini)

Az ellentmondásaival Amazonast lehetne rekeszteni, de ez egyáltalán nem zavarja a híveit, sőt csak annál elvakultabbá és megveszekedettebbé teszi, szüntelen hazugságra és a valóság tagadására kényszeríti őket. Akárcsak az elkényeztetett gyerek, az antifa is túlreagál, ha „korrigálják”: bömböl, hisztizik és a földre veti magát, mint amikor a papája elfenekelte.

Néhány jellemző példa ideológiai skizofréniájára: védelmezi a nőket és a homoszexuálisokat, ugyanakkor támogatja az iszlámot, amely az előbbieket (többnyire) a konyhába száműzi, az utóbbiakat pedig halálra szánja; ostorozza a nagytőke globalista és ultraliberális magatartását, de vele együtt kampányol a bevándorlás mellett, amely lerombolja a szociális vívmányokat. Valójában ugyanis a vörösök összes szociális, környezetvédelmi, kulturális (és így tovább) csatája csak másodlagos jelentőségű számukra a fehér férfi maradék férfiassága elleni háborújukhoz képest.

Az antifát nem a multikulturális gyehenna napról napra szaporodó bizonyítékai (kosz, bűz, barbárság, élősködés, agresszivitás, brutalitás, vandalizmus, bűnözés) zavarják, hanem azok, akik megmutatják neki ennek valóságát. A totális tagadás állapotában leledzik, amelyet paranoia súlyosbít. Hogy önmaga előtt palástolja a kíméletlen valóságot, kitalál magának egy apokaliptikus fikciót: a fasiszta fenyegetést. A történelem összes mészárlására és háborújára hivatkozva kreál magának erkölcsi alapot ahhoz, hogy letagadja a saját népe/faja folyamatban lévő fizikai megsemmisítését, és hogy a kiirtott/kiirtandó fehér társait hibáztassa a Tejútrendszer és az Androméda összes múltbeli, jelenlegi és jövőbeli bajáért.

Nem a logika és az objektivitás vezérli gondolkodását, hanem emóciók sorozata, mindenekelőtt a „Jó” táborához való tartozás érzése. Ehhez persze szelektálnia kell a valóság tényeit: kiválasztva azokat, amelyek megerősítik a prekoncepcióját, és elutasítva a többit. Afroázsiai megszállókkal kollaborálni az emberi jogok nevében − a beteljesített kötelezettség érzését kelti benne. Hogy fosztogatnak, erőszakolnak és gyilkolnak, mint minden megszálló? Lárifári, pusztán összeesküvés-elmélet. De ha mégsem az, akkor is az európai országok hibája, mert az őslakóik rasszisták. A kognitív disszonancia iskolapéldája.

Végezetül, az objektivitás nevében rehabilitálnom kell az antifák egyik gyakran igazságtalanul kigúnyolt típusát. Az összes közül, legyen szó a felsőoktatás elfuseráltjairól, a jólét ellen lázadó, jólétben elpuhult burzsujfiókákról vagy a szexuálisan frusztrált nősoviniszta debellákról, kétségtelenül a punk és raszta szubkultúrához tartozók a legkövetkezetesebbek. Ők legalább nem elégednek meg azzal, hogy csak propagálják a saját fajuk genocídiumát célzó kozmopolita programot, hanem azt önpusztító életmódjukkal gyakorolják is önmagukon. Ha más nem is, ez az önkéntes Taigetosz mindenképpen a javukra írandó.

Kövess minket -on és -en!